Mindenkinek a környezetében van egy anyuka, aki egyedül neveli egy szem gyerekét. Netán két csepp óvodással birkózik minden reggel, hogy kínok árán feltornázza rájuk a cipellőiket, és minden egyes nap ő érkezik értük utoljára az oviba. És bár egy pillanatra talán átfut agyunkon a sajnálkozás, hogy ,,szegény, milyen nehéz lehet neki!”, de aztán már fordulunk is vissza a saját csemeténkhez, hogy becsatoljuk a szandálját, és közben fél kézzel bepötyögjük az SMS-t a férjünknek, hogy el ne felejtsen délután eljönni a gyerekért, mert nekünk időpontunk van a kozmetikushoz. Az egyedülálló anyuka pedig elindul, hogy ma is hősies küzdelmet vívjon…
Belegondoltunk-e valaha, mi lenne, ha senkire nem számíthatnánk? Ha a gyerekünk – valamilyen baleset folytán, vagy netán mert egyszerűen lelépett az apja – sosem tapasztalná meg, hogy milyen egy normális családban felnőni? És abba, milyen érzés, hogy ha beteg, egyedül mi tudjuk gondozni, és egyszerűen nincs más, aki előteremtse az ételt. Ha csakis a mi vállunkat nyomná a felelősség mázsás terhe…
A gyereküket egyedül nevelő anyák fele nem kap tartásdíjat az apától, s egynegyedük nem tudja megvenni a szükséges gyümölcsöt sem a gyerekének. A bevételt és ellátottságot tekintve az egyedülálló anyák és a nyugdíjasok a fizetési lista legalján helyezkednek el. „Elromlott a mosógépem, nem tudom fizetni a villanyszámlát, nincs miből főznöm, nem tudom megvenni a gyereknek az ebédjegyet az iskolában. Kihez forduljak, ha a terhesség végén elhagyott a gyerek apja?” Ezek az egyedülálló anyák legnagyobb gondjai.
Ő akart gyereket…
A politikusok lebecsülik a problémát. „A társadalom nem szól bele abba, hogy az anya kivel fekszik le – mondják lekicsinylőn. – Ezért a következményeket is maguknak kell vállalniuk. Legközelebb keressenek rendesebb embert a gyerekük apjának.” A társadalom nagy része is így gondolkodik, és elítéli azokat, akik egyedül küszködnek a gyermekükkel. Fene jó dolgukban azt képzelik, hogy nincs olyan szituáció, amikor hiába dolgozik valaki látástól vakulásig, egyszerűen nem lehet nem mínuszban végezni a hónap végére. Pedig nem szabad mindenkit egy kalap alá venni: az emberek túl gyorsan mondanak ítéletet mások felett. Nem lehet pálcát törni senki felett addig, amíg nem ismerjük a körülményeket. Honnan tudhatnánk, mit élt át a másik, mennyi a fizetése, hány munkahelyen dolgozik egyszerre, hogy egyedül el tudja tartani a gyerekét, s hogy mennyi éjszakája ment rá különféle bedolgozásokra, hogy még cipőre is fussa a kisfiának.
Az egyedülálló anyák fele semmiféle tartásdíjat nem kap az apától, s negyede még a szükséges gyümölcsadagot sem tudja megvenni a gyermekének.
Az egyedülálló anyákkal nem törődik a társadalom
Csehországban a társadalmi előítéletek hívták életre az egyedülálló anyákat támogatni kívánó kampányt. Ennek elindítója így fogalmazta meg a véleményét: „Felháborított az a lekicsinylés, ahogyan az emberek az egyedülálló anyákra tekintenek. Nemhogy elismerést nem kapnak azért, mert egyedül birkóznak meg a gyereknevelés minden gondjával, hanem még el is ítélik őket, és hátat fordítanak nekik. Pedig lehet, hogy elképzelni sem tudják, ők maguk mihez kezdenének, ha egyik napról a másikra egyedül maradnának a gyerekekkel, férj és pénz nélkül. Az egyedülálló anyák viszont talpon maradnak, tehát kalapot kellene emelni előttük.” Az anyák mellett kiálló kampány az interneten pár hét alatt több mint félmillió lájkot kapott, s a kommentek között híres művészek, politikusfeleségek, közéleti emberek mondták el a véleményüket. A videó nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom hozzáállása kezdjen megváltozni.
Az egyedülálló anyák nagyon nehezen bíznak meg újra bárkiben is, és olyan partnert is nehéz találniuk, aki vállalja őket a gyermekükkel együtt!
Az egyedülálló anyák legnagyobb problémája – természetesen amellett, hogy nincs kire számítani, és nincs, akivel meg lehessen osztani a terhet – a pénzhiány. Naponta harcolniuk kell azért, hogy a gyereküknek enni adjanak, hogy biztosítani tudják számukra azokat a feltételeket, amelyek a családban élő gyerekek számára természetesek. Hiszen a legtöbb ember bele sem gondol, hogy van olyan, akinek bizony gond kifizetni egy osztálykirándulást vagy akár egy belépőt a múzeumba. De melyik anyának lenne szíve nemet mondani arra, ami közelebb viheti gyerekét a kortársaihoz? S így inkább túlórát vállal: hiszen kinek árthat még egy-két óra mosogatás vagy egy plusziroda kitakarítása?
Az anyák fele nem kapja meg a tartásdíjat a gyerek apjától, a gyerek legalapvetőbb szükségleteit sem tudják kielégíteni, például nem tudják megvenni számukra az ebédet az iskolai menzán. És ez a probléma több tízezer gyereket érint.
Állam kontra egyedülálló anyák
Nagy segítséget jelentene, ha a csonka családban élő gyerekek részére az állam megelőlegezné a tartásdíj összegét addig, amíg az apát fizetésre kötelező bírósági végzés megszületik. És később az apától behajtanák az adósságot. Ehhez azonban politikai akarat is kellene, ami, sajnos, a mai napig sincs jelen a társadalomban. Amíg ez nincs, addig az apák sokféle kiskaput felhasználnak ahhoz, hogy kibújjanak a tartásdíj fizetése alól. Például nem vallják be valós jövedelmüket a bíróságon, hogy ne kötelezhessék őket a tartásdíj emelésére. Ennek az a következménye, hogy amíg folyik a per, egyáltalán nem fizetnek tartásdíjat, vagy ha mégis, az összeg nevetségesen alacsony, még a száz eurót sem éri el havonta. S mint azzal pontosan tisztában vagyunk, sokunknak ez az összeg bizony egy heti bevásárlás! A vesztes oldalon pedig ott áll az egyedülálló anyuka, aki naponta küszködik a gyermekével, hogy ételt, ruhát, cipőt adjon neki, s mellette még a lakást is fizetni tudja. A gyerekek pedig szintén csak küszködnek, és nem értik, hogy anya miért fáradt s ideges mindig, és ők miért nem mennek soha nyaralni. Vagy legalább vasárnaponként fagyizni egyet…
Varga Klára
Kapcsolódó írásunk: Minden gyerek egy külön csoda
