Egy éve sincs, hogy Szlovákiában az eddig kizárólag állami kézben lévő gyorssegélyszolgálat szinte teljesen átalakult. A mentőállomások számát 94-ről 274-re duzzasztották, biztosítván a 15 perc alatti elérhetőséget.
Az anyagi gondokkal küszködő egészségügy ezt csak egyféleképpen oldhatta meg, úgy, hogy az állomások háromnegyedét magánkézbe adta. Ezúttal az ország harmadik legnagyobb ilyen magánvállalkozásába, a ZaMED Kft. komáromi központjába látogattunk.
Este hat óra, kezdődik a műszak. A váltás már megtörtént: ellenőrizték a mentőautók felszerelését, bejelentkeztek a diszpécsernek, felöltötték az egyébként vadonatúj munkaruhájukat: a piros kantáros nadrágot, sötétben is jól látható, sárga és fehér fényvisszaverő csíkokkal. Ma este dr. Somogyi Mária tüdőszakorvos-főorvos, Karvai Ingrid mentőtiszt valamint Jakab Péter sofőr-mentőtiszt van szolgálatban. Épp csak felhörpintik kávéjukat az egyébként szintén vadonatúj, kellemes társalgóban – máris csörög a telefon.
– Sürgős eset – tolmácsolja Ingrid a diszpécser szavait, miközben a többiek már a kabátjukat húzzák –, szívpanaszok, infarktusgyanú.
Viiiúúú-viiiúúú – vijjog bele a téli estébe a sziréna hangja. Az életmentők egy percet sem késlekednek, máris az autóban ülnek.
– Ilyenkor felmegy bennünk az adrenalin – néz rám a doktornő –, jár az agyunk. Hiába akár tíz-húsz év tapasztalata, minden eset új. A mi munkánk attól nehéz, hogy azonnal kell dönteni. Itt a legkisebb hibának is konzekvenciája van: emberi élet bánhatja. Fontos az is, hogy időben odaérjünk, orvosi szempontból ugyanis a 15 perc az az idő, ami alatt még vissza lehet hozni valakit az életbe. Ezúttal mintegy nyolc perc alatt kiszállunk a megadott címre.
Ezt a beteget bizony be kell szállítani! Szerencsére a legmodernebb technikával felszerelt mentőautóban menet közben is lehet infúziót adni.
– Kérem a karját – mondja Ingrid, majd magabiztos mozdulattal beszúrja a tűt a férfi karjába. A beteg a gondoskodástól láthatóan megnyugszik: biztos kezekben érzi magát.
– A mi munkánk sok stresszel jár – mondja Jakab Péter, aki már 32 éve dolgozik mentőtisztként. – Bennünket hívnak a közúti balesetekhez, a gyilkosságokhoz, az öngyilkosságokhoz, a kocsmai verekedésekhez, a családi perpatvarokhoz. Nemegyszer saját biztonságunk is kockára van téve… Ennek ellenére meg lehet szeretni a mentőséletet. Hogy miért? Mert van sikerélményünk. Mi ugyanis valóban segítünk, sokszor életet mentünk.
A múlt év második felétől folyamatosan átalakul a diszpécserszolgálat is: a kerületi központok folyamatosan, kéthavi terminusokkal olvadnak bele az egyetlen, nagy központba. Azaz fél éven belül minden segélykérő a saját megyeszékhelyére telefonál majd...
Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ha valaki rosszul van Gútán, az nem a gútai segélyszolgálatot hívja, nem is Komáromba telefonál, hanem Nyitrára – onnan küldik a beteghez a legközelebbi szabad mentőautót. Ez az első pillantásra logikátlannak tűnő megoldás logikus.
Előnyök
Megváltozott ugyanis a segélyszolgálat struktúrája, sokkal több állomás van, mint volt ennek előtte. Ezt a sok állomást könnyebb egy kézből irányítani. Mert ha (előző példánkhoz visszatérve) a gútai csapat éppen kiszálláson van, és nem tud kimenni a gútai beteghez, azt a nyitrai központos pontosan tudja, és kiküldi a beteghez az éppen szabad komáromi mentőautót. Az a fontos, hogy 15 percen belül a beteg segítséget kapjon!
Hátrányok: A megyei központokban persze kevesen beszélnek magyarul, ami elsősorban a nyugdíjasoknak, illetve a gyerekeknek okozhat gondot. A másik nagy hátrány, hogy a régi diszpécserszolgálat már pontosan ismerte az utcákat, sőt, néhány beteget is. Most még sokszor adódnak elhallások, félreértések.
Banai Tóth Lívia szerint kevés idő telt el ahhoz, hogy minősíteni tudjunk a központosított diszpécserszolgálatot.
– Minden új rendszernek van átfutása, és valószínű, hogy egy idő után az újak is megismerik a számukra még ismeretlen utcákat, sőt, még a kapualjakat is. Pont úgy, ahogy a régiek.
A diszpécserszolgálat feladata egyébként, hogy felállítsa a diagnózist, és amennyiben lehetséges, „szűrje” a hívásokat. A hívások mintegy 2-3 százaléka kamu, és sok helyen nincs is szükség mentőre, elég a diszpécser hozzáértő szava. Éppen ezért ne csodálkozzunk, ha felhívjuk a 155-öt, és ott elkezdnek kérdezősködni...
Folyik a fertőtlenítés – minden egyes beteg után.
Bozsaky Csaba már évek óta dolgozik mentőtisztként. Jelenleg nemcsak az állomás, hanem az egész komáromi régió vezető mentőtisztje. Ő felügyeli a mentőtisztek munkáját (természetesen a főorvos, dr. Ksseibi Adib mellett), ő ellenőrzi és rendeli meg a szükséges gyógyszereket, egészségügyi eszközöket. A többi négy, Komárom környéki állomás szakmai tanácsadója, ezenkívül kiszállásokra is jár.
– Végre nyugodtabban dolgozunk. Minden feltétel adott hozzá. A mentőautó jól felszerelt, a lehető legmodernebb eszközökkel. Komfortos az állomás: kis konyha, szép pihenőszobák (külön az orvosoknak, külön az ápolóknak), tiszta mellékhelyiségek, zuhanyzók, kellemes társalgó. A régi, lyukas és huzatos ruháink helyett végre újakat, melegeket kaptunk. Eddig mindent kérvényezni kellett – és mindenre csak vártunk, vártunk… A mostani állomáson minden gördülékenyebben megy, a munka is szervezettebb: leülünk az asztalhoz, és megbeszéljük a teendőket. Nincs morgás, kellemesebb a légkör. Fontos, hogy a személyzet minden tagja magasan képzett, olyanok vagyunk, mint egy nagy család.
Bozsaky Csaba
Dr. Somogyi Mária nyugdíjas orvos, szabadidejében segít be a mentőszolgálat munkájába.
– Szívpanaszok, balesetek, eszméletlen állapotok, agyvérzés, epilepsziás rohamok a leggyakoribb esetek, de sokszor hívnak bennünket cukorbetegekhez vagy hajléktalanokhoz is. Itt, a járásban azelőtt egyetlen mentő volt, képtelenség volt mindenhová időben odaérni. Most jobb a helyzet.
Dr. Somogyi Mária
A ZaMed Kft. tulajdonosa és ügyvezető igazgatója, Banai Tóth Lívia (képünkön) közgazdász. 16 éve dolgozik az egészségügyben.
– Az egészségügyi minisztérium 2005-ben pályázatot írt ki a gyorssegélyállomások országos bővítésére. Mivel ekkor már jócskán volt tapasztalatunk az egészségügyben, bátran indultunk. És nyertünk. Az első körben 8, a második körben pedig 11 állomást ítéltek oda nekünk, azaz a ZaMED Kft.-nek. Jelenleg mi vagyunk az ország harmadik legnagyobb segélyszolgálata, összesen 19 állomással: Komárom (két állomás), Gyalla, Újvár, Párkány, Gúta, Galánta, Szered, Vágsellye, Nagymegyer és Dunaszerdahely városokban, valamint Búcs, Köbölkút, Komját, Vágfüzes, Pat, Nádszeg, Nagymagyar és Negyed-Farkasd falvakban. A mostani rendszerben vannak állami felügyelet alá tartozó gyorsmentők (ez a kisebb, egynegyed rész), a többi pedig magánkézben van.
Banai Tóth Lívia
– Miért volt szükség arra, hogy megváltoztassák a rendszert?
– Az eredmények magukért beszélnek. Azelőtt ha Csicsóra kellett kiszállni, lehetetlen volt odaérni húsz perc alatt. Most mindenhol ott vagyunk 15 perc alatt, ami egyébként az európai norma legfelső határa. A legtöbb nyugat-európai országban ugyanis még ennél is gyorsabban, nyolc és tíz perc alatt kell megérkezniük a gyorsmentőknek.
Az egészségügyin kívül egyetlen más minisztérium sem valósított meg ilyen rövid idő alatt ilyen nagy tervezetet. Másfél év alatt létrejött egy teljesen új, háromszorosára bővített, országos szintű gyorssegélyszolgálat. S mivel sok érdekütközés kísérte, még mindig nagyító alatt áll. Szinte nincs olyan nap, hogy a média ne foglalkozna vele.
– Mivel kezdte a munkát?
– Hat hónap alatt építettük fel az állomásokat, szinte a semmiből. Képzett és becsületes személyzet nélkül nincs jól működő segélyszolgálat. Minden állomásra vadonatúj Renault Mastert vásároltunk, modern felszereléssel – a 19 állomáson 21 autóval dolgozunk. (Egy-egy autó ára hárommillió korona.) A dolgozóink új ruhákat kaptak, teljes téli-nyári felszerelést. És fel kellett újítani az épületeket, mert szerintem nem mindegy, hogy honnan indul a csapat...
– Miből tellett minderre?
– Amit itt lát, az mind magántőke – na meg hatalmas kölcsönök. Az állam abban segít, hogy fennmaradjunk. A már kész állomások havi átalánydíjat kapnak, amiből a költségeinket fizetjük: a rezsit, a béreket, valamint a gyógyszerek árát is. Az „állam bácsi” pedig rendszeresen ellenőrzi, hogy jól végezzük-e munkánkat.
– Lehet egy ilyen vállalkozás nyereséges?
– Én úgy gondolom, megfelelő gazdasági vezetéssel körülbelül négy év múlva megtérülhet a befektetés. Tudni kell, ugye, hogy nálunk nem szabad pénzt kérni a betegektől. (Ez azt jelenti, hogy a kollégákat meg kell fizetni, mert itt senki sem kap hálapénzt.) Másrészt sem a városok, sem a falvak, sem a kórházak nem támogatnak minket. Csak az állam, de ez bármikor megváltozhat, hiszen nem lehet tudni, a kormány nem módosítja-e a rendeleteket. Egyelőre tehát nyereségről nem lehet beszélni, csak befektetésről...
