Hogyan jöjjünk ki jól?

A Baktay házaspár – Baktay Miklós és Zelka – lélektani könyveikkel és előadásaikkal szokatlan hangot ütöttek meg.

A számtalan, életből vett példa mellett magánéletükbe is betekintést nyerünk. Mottójukról, miszerint „Hogyan jöjjünk ki jól”, Baktay Zelkával beszélgettünk.

(© Святослав Гиндлер)

– Miért választottak ennyire személyes stílust az írásaikban? Ráadásul az is szokatlan, hogy klienseiket saját otthonukban fogadják.

– Ez nagyon kényelmes. Olyan szempontból is kényelmes, hogy amikor a segítséget kérők eljönnek a mi családunkba, találkoznak a gyerekeinkkel, látják, hogyan kommunikálunk egymással – és ezzel akár két-három terápiás ülést is megspórolunk. Nem kell egy szépen kifestett rendelőben ülve – ahol semmi sem életszerű – bizonygatni, hogy bízhatnak bennem, mert én vagyok az, akit érdemes megkérdezni. Ha a szülők gyereknevelésben kérnek segítséget, akkor sem kell azt mondaniuk, hogy megyünk a pszichológus nénihez, akiről azt sem tudja a gyerek, mi fán terem. Azt mondják viszont: megyünk a Baktayékhoz játszani! S a gyerek úgy jön ide, mint egy baráti családhoz. Nem szorong, mi pedig láthatjuk az ő igazi működését.

– Kezdjük talán az elején: a párválasztással, ami egyre több buktatóval jár. Vagy csak az igények változtak? Túl magasra helyezzük a lécet?

– Manapság a nő és a férfi egyedül is képes megkeresni a megélhetéséhez szükséges jövedelmet. Ez bizonyos szempontból jó, de a párkapcsolatnak nem tesz jót.

Régebben az, hogy szükségem van a másikra, nemcsak érzelmi szempontot jelentett, hanem azt is, hogy gazdasági közösség vagyunk: ketten egy szekeret tolunk, egymást segítve mindketten beleadjuk, amit tudunk. Ez most már nem olyan fontos, hiszen miért is alkalmazkodnánk egy másik emberhez, ha egyedül is boldogulhatunk?!

– Másrészt 5-10 évvel későbbre tolódott a párválasztás. Általában amikor elkötelezett kapcsolatban gondolkodnak a fiatalok, akkor már elkezdtek dolgozni, van saját jövedelmük, megélték azt, milyen szabadon dönteni a pénzről. Könnyen mondhatják: ha meg tudok élni egyedül, akkor megengedhetem magamnak azt is, hogy válogassak. Emiatt az igényszint magasabb – a kompromisszumkészség pedig kisebb. Legyen a férfi kétdiplomás, fiatal, kigyúrt, gazdag, legyen jó családi háttere. Ezt kicsit viccesen mondtam, de valóban ilyenek az elvárások. Azt a pár férfit, aki ennek megfelel, szinte lelepik a nők. A többség pedig panaszkodik, hogy a lányok nem veszik őket komolyan. Felértékelődött az is, hogy ki mit hoz a kapcsolatba, és kevésbé szempont az, vajon majd mi ketten együtt mit fogunk létrehozni. Ez az előző generációknál sokat számított! A mai párok egyes szám első személyben beszélnek – és nem közösen gondolkodnak.

Baktay Zelka (© botfuluvoltam.hu)

– Mennyire fontos a közösen gondolkodás?

– A párkapcsolatokat az élmény tartja össze, hogyan tudunk együtt problémát megoldani. Amikor összebútorozunk, és megteremtjük a közös otthont, ki kell találni, hogyan rendezzük be. Tehát össze kell a két ember igényeit hangolni! Ez persze nem jelenti azt, hogy miután az otthonteremtést elvégeztük, minden rendben van: nyugodt élet vár ránk. A kezdeti „mézeshetek” után előbb-utóbb jön egy-két nagyobb vita. Mert újabb és újabb megoldásra váró helyzetek jönnek elő, például a gyermekvállalás, és akkor még ott a munkahely, a gazdasági helyzet és még egy sereg más gond. Ám ha az a mintázat, hogy együtt élek ugyan valakivel, de tudok külön is működni – akkor egy nagyobb vita után könnyen felborulhat minden. Visszalépünk a kiindulási mezőre. A kapcsolat nem épül és gazdagodik, mert nem találjuk ki közösen: hogyan lehetne ebből kimászni? Sőt, a párok nagy része azt gondolja, létezik olyan, hogy nekem vagy neked van-e igazad. Mert lehet, hogy nekem van igazam, de ott a párom, akit lenyomtam a vitában, és aki ettől rosszul érzi magát. Az ilyen vita bomlaszt. Mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza, mert a párkapcsolatban ez nem értelmes kérdés. Ott az a lényeg, hogy az egyik meg másik szemléletet tudjuk összehozni, hogy legyen belőle közös gondolkodás. És amelyik pár már megélt egy-két közös problémamegoldást, akkor megvan az élménye, hogy ők tudnak együtt cselekedni.

– A fiatalabb generációknak már lehetőségük van alaposan megismerniük egymást. Míg nagyanyáink korában lehetetlen volt az együttélés, ma már mindennapos. Valahogy mégis mellényúlunk...

– Az együttlakás jó dolog, mert sűrű együttlétet feltételez. Ha csak hetente párszor találkozunk, hosszabb időn át mutathatjuk a szebbik arcunkat, hiszen mindenki próbál jó benyomást kelteni. Például magasabbnak akarom mutatni magam, és lábujjhegyen állok, mikor találkozunk. Heti kétszeri találkozásnál akár egy évig is kihúzhatjuk lábujjhegyen állva – de az együttlakás alatt hamar kiderül, ha a másik nagyon más.

Tény, hogy amikor azt hisszük a másikról, hogy majd megváltozik, ha gyerekünk lesz, majd kevesebbet költ, ha jobb munkahelye lesz – borítékolható a csalódás.

– Hol a határa az együttélésnek? Sok pár éveket húz le együtt, aztán panaszkodik, hogy „a legszebb éveimet rápazaroltam...”

– Ez pontosan arra példa, hogy „várjuk és várjuk, hogy megkomolyodjon a másik”. Vagy éveket húzunk le szeretői viszonyban, miközben reménykedünk, hogy a pasi „majdcsak elválik”. Dehogy válik! Érdemes magunkba nézni! Ha elbeszélgetek a panaszkodóval, hogy vajon miért pazarolta a legszebb éveit arra a haszontalanra, kiderülhet: azért maradt vele, mert így mégis jobb volt, mint egyedül. Legyünk őszinték magunkhoz, és ha fontos a kapcsolat, dolgozzunk érte! Ha jó, akkor maradjunk benne. Ha valami hiányzik belőle, akkor lépjünk ki. Az összecsiszolódás azért jó szó, mert jelzi, hogy két dolog összecsiszolódásához kopni is kell. Ebben benne van az, hogy én is alakulok, ő is formálódik, leperegnek róla olyan dolgok, amelyek rajta voltak, de lejönnek rólam is. Vigyázat, itt nem a személyiségről van szó! Az összecsiszolódáskor a viselkedés alakul. Tudunk alakítani a szokásainkon: például azon, hogy nem égő lámpánál alszom el, mert ez a másikat zavarja. Az viszont, hogy a másiknak milyen az értékrendje, milyen ember, milyen a tempója: az bizony „alapbeállítás”. Azon nem tudunk változtatni!

– Mikor nem érdemes energiát fektetni a kapcsolatba?

– Mondok egy példát. A test illata a hormonrendszer változásával változik. A várandósság idején megváltozik a nő illata, és más szagokat is szeret. A nő azelőtt vonzódott férje illatához, a terhesség alatt már kevésbé. Ez evolúciósan alakult így. A párválasztásban ugyanis fontos szempont, hogy egyrészt a genetikai különbség ne legyen nagy férfi és nő között, de jobb, ha az immunrendszer minél különbözőbb, mert annál életképesebb lesz az utód. Ezért az olyan illatú egyedekhez vonzódunk, akiknek az immunrendszere a sajátunkhoz képest nagyon más. Babavárás idején viszont a familiáris illatokhoz vonzódunk: akkor tehát nem hoz annyira lázba a férj illata.

– Ismertünk egy párt, ahol a nő megismerkedésükkor fogamzásgátlót szedett, ami hormonálisan egy álterhes állapot – ezért egy olyan férfit választott, akinek familiáris illata volt. A terhesség alatt is minden rendben volt, a szoptatás alatt is, majd még egy gyereket vállaltak. Amikor a kisebbik gyerek is ovis lett, azt mondták a nőnek, hogy egészsége érdekében ne szedjen fogamzásgátlót. És a nő elkezdte taszítónak érezni a férje illatát.

Szépen éltek, tisztelettel bántak egymással – de szexuálisan nem kívánták egymást. Ráadásul a nő a munkahelyén megismert egy férfit, megérezte a szagát, és rögtön beleszeretett. Ennek a párnak a válást tanácsoltuk.

– A szaglókéregre nincs tudatos befolyásunk, ezen sehogy sem lehet változtatni. A másik eset: az idősebb párt felnőtt gyerekük cipelte el hozzánk. Már annyira marták egymást, hogy komoly fiziológiai tüneteik voltak (az egyiknek emésztőrendszeri, a másiknak keringési problémái). Azt tanácsoltuk nekik: ha szeretnék megélni a hatvanat, azonnal váljanak el! Vannak helyzetek, amikor azt mondjuk, nincs tovább. Ha az egyik fél egészen határozottan ki akar lépni a párkapcsolatból, mert már undorodik a másiktól, akkor ott nincs segítség! Van azért egy cselünk! Amikor azon megy a vita, hogy melyikük nyer, akkor adunk nekik egy feladatot, ahol szülőként együtt kell működniük. Ha sikerül, akkor rácsodálkoznak: jé, mi tudunk együttműködni! És ha tudunk szülőként, akkor talán férj és feleségként is menni fog.

Bernád Emese