A válás butaság. A következő kapcsolat sokkal rosszabb szokott lenni, mint az első. Magam körül ezt látom. Hogy van-e receptem a boldog házasságra?
A férfinak szüksége van rá, hogy szabadnak érezhesse magát, ugyanakkor szüksége van a hátországra is. A nő sose mutassa ki, hogy teljes szívvel-lélekkel szereti. Még akkor sem, ha ez az igazság. Két asszony története áll itt, akik azt vallják: nem kell mindjárt elválni.
(© Heidi Younger)
Ági, színésznő, 26 éve él együtt a férjével, 3 gyereke van
– Péterrel egy bálban találkoztam először. Felkért táncolni, de aztán lelépett. A második találkozásunk után nagy szerelembe estünk, végül elhagytam érte az első férjemet, akitől volt egy kétéves fiam. Péter az igazi! – ezt rögtön tudtam. Remegtem, mikor megfogott, vagy csak hozzám ért: vibrált a levegő köztünk. Nem akartam becsapni a férjemet, ezért a lehető leggyorsabban elváltam. Péterrel tizenöt évig éltünk együtt, mindvégig szerelmes voltam. Napjainkat kitöltötte a munka és a gyerekek. Számomra nem voltak hétköznapok, lángoltam százzal, bár nem tudtam, a férjem ugyanígy érez-e. Most, hogy eltelt némi idő, azt hiszem, hogy az, ami történt, kicsit az én bűnöm is. Talán a gyerekek, a sok munka, a napi mókuskerék miatt nem vettem észre a fenyegető jeleket – pedig voltak jócskán.
Ági, te soha nem fogsz összetörni!
– Hogyan szereztem tudomást Péter hűtlenségéről? Nem volt rá szükség, hogy bárki is mondjon valamit: a női ösztönöm megbízhatóan működött. Az ember egyszerűen látja, hogy a férje a szeme előtt megváltozik. Aztán már csak azt kell kinyomozni, ki az a másik nő. Hogy mi volt az első reakció? Egy olasz mintájú viharos veszekedés. Mélyen megsértettek, női méltóságomban megaláztak. Összetörték a szívem. Az is eszembe jutott, hogy most, évek múltán visszakapom azt, amit az első férjemmel műveltem. Ez dolgozott bennem sokáig, s ezért nem is nagyon lázadoztam később sem. Különös, de éppen ő, az első férjem volt az, aki mellém állt. Soha nem felejtem el a szavait: „Ági, te erős vagy, túléled ezt is. Olyan vagy, mint a cica, amelyik mindig a talpára esik.”
Két végén égettem a gyertyát. Elkezdtem cigarettázni, literszámra ittam a kávét, nem tudtam sem enni, sem aludni, egyszóval: kinyírtam magam. Egyet azonban biztosan tudtam: nem leszek alkoholista. Ezt ismételgettem magamban: Ági, nem szabad, hogy térdre kényszerítsenek! A gyerekeid egészségesek, a szüleid halálát is túlélted, nem vagy egyedül, rengeteg barátod van, az élet szép, lám, ma is süt a nap!
– Mindennap felkel a nap, minden nap egy új reményt hoz. De azt is tudtam, hogy egyedül nem mászom ki a gödörből. Eleinte segítettek a barátnők, de azután csak jártam körbe-körbe: ugyanazt mondtam, ugyanazt tettem. Végül elmentem egy pszichológushoz. Gondoskodtam róla, hogy minden napra jusson valami apró öröm. Meghosszabbíttattam a hajamat, a sírástól táskás szemeimet megoperáltattam, elkezdtem tornászni, kirándultam a barátnőkkel, és negyvenöt éves koromban megszereztem a jogosítványt. Nagy győzelem volt! Meg akartam mutatni magamnak, hogy férfi nélkül is tudok élni. De azért titkon reméltem, megint jön a herceg fehér lovon, az egész nem tart majd túl sokáig.
A türelem férfit terem
– A férjemnek teljes szabadságot adtam. Nem kötözhettem ki az asztal lábához. Ha nem engedem ki az ajtón, kimegy az ablakon. Hittem a pszichológusomnak, aki azt mondta: Hja, asszonyom, egyszer minden szerelem véget ér! Ezért aztán vártam. Eszembe sem jutott, hogy hűtlenségre hűtlenséggel feleljek. Eldobtak, és ha valakit eldobnak, azt a férfiak rögtön megérzik – és kihasználják. Éltem tovább az életemet, és reméltem, hogy a férjem vissza fog térni hozzám. Nem akartam fölégetni magam mögött minden hidat. Szerettem a régi életemet, megint ugyanúgy akartam élni. Nem akartam más férfit.
– Végül kibékültünk. Fátylat borítottunk a múltra – huszonhat éve vagyunk együtt. El kell dicsekednem, hogy legnagyobb indulatomban sem hánytam soha, soha a férjem szemére, hogy félrelépett. Úgy éreztem: ha én tettem volna vele ugyanezt (mint ahogy meg is tettem az első házasságomban), én sem szerettem volna szemrehányásokat hallani. Úgy vettem, hogy itt élt velem egy férfi, aki úgy néz ki, mint a férjem, de mégsem az. Azon kívül minden rossz jó valamire. Teher alatt nő a pálma…
Mi lenne, ha...? Mit tennék, ha ugyanez újra megismétlődne? Nem tudom. Nagyszerű gyerekeim vannak, férjem van, akivel szeretek együtt lenni. Reggel, amikor felébredek, a szobámba besüt a nap. Minek kérdezgetném, mi lenne, ha nem sütne? Az élet túl rövid ahhoz, hogy azzal a sok „ha”-val foglalkozzunk…
Dóra 23 éve kötött házasságot, 2 fia van
– A mi házasságunkban is volt egy krízis, mégpedig akkor, amikor tíz év kihagyás után újra dolgozni kezdtem. A munkám rendkívül igénybe vett, az első hónapokban egyáltalán nem tudtam törődni a háztartással és a gyerekekkel. Este legfeljebb ellenőriztem a házi feladatokat, felolvastam nekik egy mesét, aztán ülve elaludtam a tévé előtt. Nem maradt erőm arra, hogy romantikus estéket töltsek a férjemmel, becézgessem, csodáljam-kiszolgáljam (ez a szexre nem vonatkozott, de fáradt voltam, életunt). A szerető, gondoskodó feleségből egy fáradt, stresszes asszony lett. A férjem nem segített. Azelőtt jól elkényeztettem, s ez most visszaütött. A házi szervizt akarta, mellé csinos asszonykát – s ahelyett, hogy megbeszéltük volna, hogyan tovább, mi az, ami nem jó, inkább kitértünk egymás elől. Én haragudtam rá, ő haragudott rám, et cetera.
Megszólal a hatodik érzék
– Aztán egy napon észrevettem, hogy a férjem nem rám néz, hanem valahová a hátam mögé… Ostobaságok miatt kifakadt, későn járt haza, nem mondta meg, hol volt, eldugdosta a mobilját... Szóval, ahogy ilyenkor már csak lenni szokott. A hatodik érzékem világosan jelezte, hogy megjelent egy másik nő a férjem életében, annak ellenére, hogy a férjem azt állította, ilyesmiről szó sincs. De bizony volt! Pedig én nem akarok osztozni, utálom a hazugságot, a csalást.
(© The Sundial)
– Gyerekkoromban már megjártam a poklot. Az apám csalta az anyámat, aki igencsak megszenvedte a magáét, pedig apám egy bűbájos ember volt. Csak éppen csalfa volt, mint szegény anyai nagyanyám mondogatta volt. Anyám könnyes szemét látva eldöntöttem: én nem fogok tűrni! Soha! Soha! Sokáig semmi kézzelfogható bizonyítékom nem volt. Gyötört a bizonytalanság, hogy alaptalanul vádolom a férjemet (aki a hagyományos „tagadni, tagadni, tagadni” férfitaktikát alkalmazta). Hónapokig bizonytalanságban vergődtem, hogy megfosztom a gyerekeimet a csodálatos, szerető apjuktól. Rettenetes lelkiállapotban éltem, szüntelen azon rágódtam, mit csinálhatnék jobban.
Jobb a biztos a bizonytalannál
– Összetörtem, amikor meglett a bizonyíték – egy szerelmes SMS. Megalázottnak éreztem magam, ugyanakkor megkönnyebbültem. Elkezdtem élni a magam életét. Sokkal szabadabbnak éreztem magam. A munkahelyemen felmondtam, és ügynökösködéssel kezdtem foglalkozni. Maradt időm arra is, hogy rendszeresen tornázzam, körül tudtam nézni a boltokban, fölfedeztem a fiatalító arckrémeket, és lefogytam pár kilót. Szép holmikat kezdtem vásárolni magamnak – én, aki azelőtt csak a gyerekek ruhatárával foglalkoztam. Kivirultam, megint nő lettem, és élveztem, ahogy napról napra kinyílok. A házasságom alatt csak a férjemre gondoltam, erotikus álmaimban csak ő jelent meg.
Most viszont észrevettem, mennyi jóképű férfi jár-kel körülöttem, és azt is láttam, hogy sokuknak tetszem. Ez jókedvvel és energiával töltött fel – s még inkább tetszeni akartam. Nem kellett sok időnek eltelnie, és észrevettem, hogy mikor a férjem újra rám néz, engem lát… Úgy tetszett, nem akar elveszíteni. Egy szép napon aztán elmondta, hogy szakított a barátnőjével.
Köszönöm
– Az ám! De hogyan bocsássam meg a félrelépését? Én, aki az ellenkezőjét programoztam be magamnak még gyerekkoromban. Hogyan ébresszem fel magamban a megrendült bizalmat? Azelőtt is szívesen írogattam, csak úgy az asztalfióknak. Most is nekifogtam, és In flagranti címmel írtam egy novellát magamnak a hűtlenségről. Na, ez lett az én terápiám. Azóta több novellát is írtam rólunk, boncolgattam ezt a témát. Az írás kimondhatatlan módon segített. Próbáltam választ találni arra, miért olyan sok manapság a válás, hiszen a család – a viharok ellenére, amely a házasságokat éri – mégis a legszebb kikötő, amely érdemes arra, hogy újra és újra felépítsük.
– Tavalyelőtt karácsonyra vettem a férjemnek egy naplót, beleragasztottam az összes szerelmes levelet és képeslapot, amit írtunk egymásnak. Házasságunk persze megváltozott. Már nem írunk szerelmes üzeneteket egymásnak, kapcsolatunk kevésbé viharos, de szilárdabb alapokon áll. Eszembe jutott még az is, hogy igazándiból köszönetet kellene mondanom a szeretőnek, hogy megszabadított az illúzióimtól. S rákényszerített arra, hogy elgondolkodjam magamon: hogyan éltem – s hogyan élhetnék. Kinyitotta a szemem. Tulajdonképpen ma nyugodtabb vagyok, mint régen. Felnőttem, igazi nő lettem. Már tudom, hogy ideális férj nincsen, mint ahogy ideális feleség sem.
