Gyerekek, karrier, a főzés vagy a takarítás, a kedvenc tévésorozatunk – mindezek igen-igen fontosak a számunkra. Sok időt szánunk rájuk. Általában sokkal-sokkal több időt, mint a férjünkre.
Férjem egy csokor rózsát küldött nekem. A kártyácskán a virágkereskedő kézírásával két szép mondat állt: „Szeretlek” és „Legszívesebben otthon lennék”. Nem csoda, hogy honvágya van, hisz otthon mindig terített asztal várja. Biztosan unja már a hivatalos ügyeket. Kedves gesztus tőle ez a csokor... Másrészt pedig képmutató dolog. Ugyanis mikor itthon van, az ideje nagy részét a számítógép vagy a tévé előtt tölti.
(© Jessica Walsh)
Mindannyiunknak hetente 168 óra áll rendelkezésére. A munkaviszonyban álló párok átlagban 45 órát töltenek a munkahelyükön, ehhez jön átlagban naponta egy óra ingázás, plusz hét óra alvás. Marad 69 szabad óránk – a háztartási teendőkre, a gyerekeinkre, a barátokra, testünk karbantartására. Egy átlagos párnak fél órája marad naponta arra, hogy egymással foglalkozzanak. Ám ezt az időt sokan arra használják, hogy szemrehányásokat tegyenek egymásnak: „Miért nem takarítottad el a reggeli maradványait?”, „Miért nem hoztad el a kocsit a szervizből?”
Egyesek azt mondják, hogy azok a legjobb házasságok, ahol a felek nem látják egymást túl gyakran. Ha ez igaz lenne, akkor a mi házasságunk lenne a legremekebb házasság: két ember jó munkahellyel, két szép gyerekkel, sok kedvteléssel, sok baráttal – nem sok idő marad arra, hogy kettesben legyünk. Átfut az agyamon, hogy postafordultával talán küldenem kellene egy sárga kanáris képeslapot, ahogy az olasz maffia teszi, ha valakit meg akar fenyegetni. A szöveg: „Ne utazz el olyan gyakran, különben nem fogom rózsásnak látni a jövőnket!” De aztán leteszek róla. Nem lenne tőlem szép – még ha közel járnék is az igazsághoz.
A házasság bajjal jár!
És a baj soha nem egyik napról a másikra jelentkezik, és nem robbanásszerűen. A gondok akkor kezdődnek, amikor még mindkét fél azt gondolja: tulajdonképpen minden rendben van. Nem az a krízis, mikor vitatkozunk, kiabálunk, vagy mikor kiderül, hogy a másik szeretőt tart – ezek már drámák. Ez már csak az aratás – a magot azokban a hónapokban és években vetjük el, amikor nincs időnk egymásra. Pontosabban: minden másra van időnk, csak egymásra nincs.
Nem szánunk időt egymásra. Egyre kevesebbet beszélgetünk, és egyre ritkulnak azok az alkalmak, amikor „csak úgy” együtt vagyunk, és nem tervezünk inkább valami mást – másokkal. Már nem megyünk el együtt vacsorázni vagy moziba (mint a régi szép időkben).
Az eltávolodásnak fokozatai vannak. Mint egy lassú betegség, amely eleinte nem okoz komolyabb panaszokat, de az ember már nem érzi magát jól. És valamikor, pár év múlva, hirtelen rájövünk: már nincs semmi mondanivalónk egymásnak. Nem maradt más, csak az örökös vita a pénzről és a gyerekekről. Elszoktunk a jóízű beszélgetésektől, az ölelésektől. Pontosan ekkor kellene észbe kapni és változtatni: több időt tölteni egymással! Az esetek nagy részében mégis minden marad a régiben.
Az idő és a figyelem luxusáru
Napi nyolc órát töltök az irodában, rohanok haza, vacsorát készítek a családnak, átnézem a gyerekek házi feladatait, elsimítom a köztük levő vitákat, mesét olvasok nekik. Hetente egyszer összeülök a barátnőimmel, hetente kétszer sportolok. A gyerekeknek új cipő kell, a konyhába új függöny, egy kedves barátnőmnek pedig lelki támasz, mert épp szerelmi bánata van. Hol marad idő a férjemre, arra, hogy egy romantikus estét töltsek vele kettesben?
Hans Blumenberg pszichológus azt írja, hogy a világidő és a mi életformánk közt egyre inkább szétnyílik az olló. Amíg a világidő szerint egy nap 24 órából áll, addig a mi napjainkba 48 órára is bőven elegendő teendő zsúfolódik össze. A mai világban hiánycikké vált az idő és a figyelem. Szépek és fittek szeretnénk lenni, példás anyák, nagyszerű vendéglátók, hű barátnők – nem beszélve arról, hogy emellett karrierről is álmodozunk. Mennyivel másabb volt korábban, gondolom, mialatt a rózsákban gyönyörködöm, és azt kérdezem magamtól: Ennyi maradt a szerelmünkből? Pár szál virág – igazi csók és ölelés helyett.
Igen, sokkal jobb volt a viszonyunk, amíg még nem voltak gyerekeink. Ezerszer jobb! Esténként kéz a kézben andalogtunk, és vacsora közben elmeséltük egymásnak, milyen napunk volt. A munkahelyi hajsza sem emésztett fel bennünket annyira. Vagy talán csak fiatalok voltunk? Aztán megszületett az első, a második gyerek, akikről gondoskodni kell. A pohár italból a barátokkal háromfogásos vacsorák lettek, a háromperces reggeli sminkből havi látogatás a kozmetikusnál. Nőttek az igények, és megváltoztak a prioritások.
És az önbizalmam is megnőtt! Ha a férjem épp otthon van, és van egy szabad órája, amikor épp nem tévézni akar, hanem velem összebújni, hajlandó vagyok-e a rendelkezésére állni? Igen és igen, bólogat Feleség Énem, hisz ezért vagyok a felesége... Nem, még mit nem, csattan fel Magabiztos Énem: Miért kellene úgy táncolnom, ahogy az uraság fütyül?! Hol marad a nehezen kivívott autonómiám, amely megment engem azokon a magányos estéken, amikor a férjemnek nincs rám ideje? Mi, nők nem áldozzuk fel magunkat már így is túl gyakran? Nem mi vagyunk azok, akik a legtöbbet teszünk a családért, feláldozzuk magunkat a család oltárán, és a többi?
Ismerek olyan párokat, amelyek hetente egy estét közös programokra tartalékolnak. Büszkék arra, hogy milyen jól menedzselik az életüket. Bezzeg annak idején a szüleinknek nem kellett ilyesmin törni a fejüket. A feleség a saját életét, ritmusát a férjéhez igazította, vagy mindkettőjüknek azonos időben kezdődött és végződött a munkaideje. Annak letelte után az ember csak annyi munkát vitt haza magával, amennyi belefért egy aktatáskába.
Ma – a laptopnak és a mobiltelefonnak köszönhetően – a nap 24 órájában elérhetőek vagyunk, és készenlétben állunk. A házasságunkon tényleg már csak az segít, ha naptárunkban ugyanúgy betervezünk „házasságosdira” egy-két órát, mint mondjuk a fogorvosra? Én ezt kissé rémisztőnek találom. A gyerekeimnek sem kell előre időpontot kérniük nálam, ha vigaszra, támogatásra van szükségük!
A rózsákat végre vízbe kellene tenni – gondolom tovább. Aztán felhívni a férjemet, hogy megmondjam neki: én is szeretem, és megbeszélni vele, hogy alig várom, hogy megjöjjön. Egy tanácsot mindenképpen érdemes megfogadni a modern életmód-tanácsadóktól – ugyanezt javasolják a lélekbúvárok és azok, akik túl későn kaptak észbe, hogy milyen kevés időt szántak a párjukra. Kérdezzük meg magunktól rendszeresen, mi a fontos számunkra. És rájövünk, hogy a karrier, a barátok, a gyermekeink mellett bizony az a pasas is fontos, aki felhívja a virágkereskedést azzal, hogy küldjenek a „szerelmének” egy rózsacsokrot. Egy ilyen férfi megérdemli az odaadást és figyelmet!
(© weekend-creative.com/flo-vitamins)
Mutassuk ki, hogy fontos számunkra. Mármint a férjünk!
♥ Feledkezzünk el néha a kötelességtudatról. Hagyjuk későbbre a mosást, az e-mailek megválaszolását – tegyük szabaddá az esténket a kedvéért. Kikötés: ne közös tévézéssel töltsük az egymásra szánt időt!
♥ Próbáljunk rá olyan szemmel nézni, mint az elején, amikor még nem ismertük olyan jól, és minél több mindent szerettünk volna róla megtudni. Kérdezzünk rá, milyen kívánságai vannak, mi foglalkoztatja éppen.
♥ Nincs mindig idő a tartalmas beszélgetésekre. Ám pár perc bolondozás is erősíti az összetartozás érzését.
♥ Találjunk közös kedvteléseket, amelyek nem kötnek sem a munkánkhoz, sem a családhoz. Például: sportolás, színházba járás, operák hallgatása, kertészkedés...
♥ Tervezgessük együtt a jövőnket, tűzzünk ki közös célokat.
♥ Ha van egy nyugodt percünk, nézzünk mélyen a szemébe, és mondjuk meg neki, mit jelent számunkra, és hogy mennyire szeretjük.
♥ Évente legalább pár napot töltsünk kettesben, hogy ismét egy párnak érezhessük magunkat. Életfontosságú a szerelem számára!
