A hölgy, akit bemutatunk, nem tagadja, hogy késtől (is) szép. Nem azért vállalkozott a plasztikai műtétre, mert meggyőződése, hogy Barbie baba a női szépségideál. Hanem mert jól szeretné magát érezni a bőrében, s ehhez épp ez a „plusz” hiányzott. Azt mondja: nem bánta meg, mert azóta kivirult.
A komáromi Kürthy Veronika története azért érdekes, mert igen korán, még a 60-as években vállalkozott először szépészeti beavatkozásra. Eredetileg a szeplőit szerette volna eltüntetni.
– Albínó típus vagyok, vörös hajú és szeplős – kezdi. – Nem csúfoltak érte, sőt, az akkori udvarlóm szerint épp ez volt a szexepilem. De ez engem nem vigasztalt. 1967-et írtunk, 27 éves voltam, éjjel-nappal a tükör előtt álltam, és nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Végül nagy elhatározásra jutottam. A nyári szünetben útra keltem, és Pozsonyban felkerestem dr. Demjén Istvánt, az egyik legjobb hírű plasztikai sebészt. A doktor úr felfektetett a műtőasztalra, és elkezdte kenegetni az arcomat egy hurkapálcikára erősített sárgás vattával.
– Égett az arcom, pattogott a fülem, miközben ő arról beszélt, hogy nemsokára olyan gyönyörű leszek, mint egy hercegnő. Reggel belenéztem a tükörbe. Te jóságos ég! Most lett csak az arcom tele szeplővel. Az alsó hámrétegből az összes pigment felkerült a bőrfelszínre. Mondtam is: jaj, drága doktor úr, hát itt fordítva történt, nem szép lettem, hanem csúnya! De ő megnyugtatott, hogy két hét múlva el fog tűnni az összes szeplőm. Ekkor jött a neheze: dagadt, sárga, pöttyös arccal hazamenni! Apácskámhoz nem mertem, mentem hát a két nagynénémhez. A vonaton lepedőnyi újság mögé rejtettem az arcomat. A szeplők, az még csak hagyján, de a feldagadt képem! Mintha szakajtókosár lett volna a fejemen!
Az emberek szörnyülködő pillantásokkal méregettek. Én meg azon törtem a fejem: mit tudnék olyat hazudni, amit el is hinnének?! Mikor megérkeztem, a nagynénéim összecsapták a kezüket: „Úristen, mi történt veled?” „Jaj, nagy baj! Kimentünk a szabadba, és megcsípett egy hatalmas darázs! Földagadt az arcom, mindenféle folyadékot kentek rám.
– Krémet és cseppeket is kaptam, meg kamillával is mosnom kell.” Nénéim tehát szorgalmasan kenegettek, főzték a kamillát, dédelgettek. S két hét múlva mi történt? Mint a kígyó, mikor hámlani kezd: bőröm felső rétege a szeplőkkel együtt lassan elpárolgott. És az arcom olyan lett, mint a hamvas barack. Mondták is nénéim: „Te, Veruska, ide figyelj, minden kárban van haszon, ez a darázs vagy méhecske, akármi volt, biztos, hogy beléd engedte a méhpempőt is!” Szó se róla, gyönyörű volt az arcom – három egész évig.
– Ekkor derült ki, hogy a beavatkozás roncsoló hatással volt a bőrömre. 30 éves koromban rohamosan ráncosodni kezdtem. Én, akit mindig fiatalabbnak néztek, hirtelen éveket öregedtem. Tanár voltam, akinek nap mint nap ki kellett állnia a gyerekek elé, akik magyarázat közben a számat figyelték. Az meg olyan ráncos volt, mint egy egyiptomi múmiáé! Szenvedtem, végül megint döntöttem. 1984. január 19-én – épp a születésnapomon – ismét fölültem a vonatra. Megpróbáltam megkeresni dr. Demjén Istvánt, de már nem találtam a helyén. Leültem hát a váróban. Egyszer csak jött egy orvos, és megkérdezte, rá várok-e. Rávágtam, hogy igen!
– Kiderült, hogy dr. Pavel Dráčhoz van szerencsém (ma már Dunaszerdahelyen is rendel). Behívott, beszélgettünk. Kiderült, hogy tizenöt évvel idősebbnek nézett, mint a valódi korom. „Akkor csináljon belőlem egy szép nőt!” Mire a páciensét, akit éppen operálni készült, hazaküldte, engem pedig a helyére fektetett. Csak később tudtam meg, hogy nála akkoriban egy-egy műtétre éveket kellett várni. Még abban az évben megcsinálta a műtéteket. Kezdte a száj körüli ráncokkal, folytatta az arcon levőkkel, később a szemhéj körüliekkel, végül a homlokráncokkal fejezte be. A száj körüli ráncok felvarrása járt a legnagyobb fájdalommal: sokáig mokkáskanállal ebédeltem.
– Némelyik műtét után úgy néztem ki, mint Gagarin, csak az orrom hegye látszott ki a pólyából. (Előnye is volt a dolognak: a buszon mindenki átadta a helyét.) De semmi sem számít, ha az ember elégedett. És én maximálisan elégedett voltam! Újra tükörbe tudtam nézni, újra 43 éves (vagyis sokkal fiatalabb) nőnek éreztem magam! Egészen 2002-ig! Akkor újabb műtétekre vállalkoztam. Mert ki akar manapság megöregedni? Ameddig lehetőségem van rá, szeretném kihozni magamból a maximumot.
Tény, hogy a mai plasztikai-esztétikai sebészetet össze sem lehet hasonlítani a régivel. Rengeteget fejlődött! 1984-ben még olyan erős fájdalomcsillapítót kaptam, hogy a műtét alatt és utána jó darabig aludtam, erős hányingerem volt. Ezzel szemben ma már az ember végig ébren van, akár beszélgetni is tud!
– Már nem kell Gagarinként közlekedni az utcán, mokkáskanállal ebédelni. Két hét múlva szinte elfelejtettem, hogy ráncfelvarráson voltam. Egyetlenegy heg sincs az arcon. A sebészek ma már egész más módszerekkel dolgoznak, modern műszerekkel, és sokkal veszélytelenebb az egész.
– A „szeplőtlenítést” senkinek sem ajánlom ugyan, a szépségsebészetet viszont annál inkább. Persze először nézzünk jól körül az orvosok között, s válasszuk ki a nekünk megfelelőt! Ha egy nő úgy érzi, eláll a füle, nagy az orra, mély ráncai vannak, vagy fogyás után sztriás lett a bőre – akkor igenis tehet ellene! Ki kell segíteni a természetet. Kell a kozmetika, a smink – és bizonyos esetekben a szépségsebészet. Ami, hála istennek, ma már nem tabu!
