A legtöbb magyar anyanyelvű gyermek az alapiskola elvégzése után bizony nem igazán állja meg a helyét szlovák nyelvi közegben. Kongatjuk is a vészharangot, mégsem sok változik. Pedig vannak páran, akik évek óta kitartóan próbálják felhívni a figyelmet a gondokra. Közéjük tartozik a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Szlovák Tanszékének adjunktusa, Alabán Mária is.
– Több módszertani változtatás után mégsem javult a nyelvoktatás színvonala? Miért?
– Véleményem szerint igazán gyökeres változtatásra lenne szükség. Erre pedig nem került sor. A magyar mentalitásra jellemző: ahányan vagyunk, annyifelé húzunk. Így nem sikerült közös megoldást találni. A rendszerváltás előtt évtizedekig a formalista grammatikai-fordítói módszer alkalmazása volt jellemző. E módszer lényege, hogy a nyelvről tanít, nem pedig a nyelvet tanítja. Szigorúan megköveteli a nyelvtani szabályok elsajátítását, a szövegfordításokra helyezi a hangsúlyt, de elhanyagolja a helyes kiejtést, valamint a kommunikációt. A módszer még napjainkban is él iskoláinkban. A pedagógusok azért kedvelik, mert sablont ad az óra levezetéséhez. Kilencvenegyben lépett életbe az új oktatási program, a kommunikatív nyelvoktatási módszer, mely a gyermekek kommunikatív készségének fejlesztésére irányul. Hátránya, hogy sikeres alkalmazásához a jól képzett pedagóguson kívül szükség van egy tansegédeszköz-csomagra és annak rendszeres használatára. Egyébként a módszer korántsem új keletű, alapjait még Komenský dolgozta ki.
– Mi a legnagyobb hiányossága a jelenlegi tankönyveknek?
– A fő probléma az, hogy nem mindenben szolgálják a kommunikatív módszert. Jelenleg az oktatási minisztérium által jóváhagyott háromféle tankönyvcsomag – a klasszikus, az alternatív Skabela–Bóna és az Ypsilon – közül választhat(na) a pedagógus.
Alabán Mária
– Az, hogy ennyi év alatt nem készült el egy megfelelő tankönyv, anyagi okokra vezethető vissza?
– Megfelelő pedagógusgárda lenne, még az anyagi háttérrel sincs akkora gond. Csak éppen a tankönyvírók nem tudatosítják az alapvető kérdéseket: Kinek írjuk a tankönyvet? Mi célból? Mit akarunk közvetíteni? Hogyan kell azt megírni?
– Iskoláinkban még mindig inkább a nyelvtani szabályokat magoltatják…
– Ez bizony helytelen! Hiszen a nyelvtan bemagoltatása nem egyeztethető össze a kommunikatív módszerrel. A szóbeli kezdőszakasz ideje alatt a nyelvi jelenségeket és a beszédet megfelelő mennyiségű példával gyakoroltatjuk, nyelvtan és nyelvtani szabályok tanítása, illetve ismerete nélkül. Az írás és olvasás készségét szlovák nyelven csupán azután kezdjük oktatni, ha ezeket az anyanyelvükön már elsajátították a gyerekek. A tanítóktól azonban ez a módszer sokkal nagyobb felkészültséget igényel, mint a régi, elavult grammatikai-fordítói módszer!
– A tankönyvek lehetőséget adnak számos helyzetgyakorlatra, szituációs játékra, a pedagógusok mégsem élnek vele. Vagy ha mégis, gyakran a tanulók rémálma az ilyen óra.
– A rémálom a felkészületlen pedagógus „produktuma”.
Alapkövetelmény a stressz, félelem, szorongás nélküli légkör megteremtése. Így a gyerekek akarnak, mernek és tudnak is beszélni.
– Létezik-e olyan szótár, amely az alapiskolások alapszókincsét tartalmazza szlovák nyelvből?
– A kilencvenes évek elején Ľudovít Šmelík állított össze évfolyamonként egy alapos és átfogó szójegyzetet és szótárat. Mivel ez akkor itt Nyitrán, a Pedagógiai Főiskolán jelent meg, nem igazán jutott el a pedagógusokhoz, mostanra pedig aktualizálni kellene.
– Vajon miért nem egy most használatos szókapcsolatrendszert tanulnak meg a diákok?
– A kérdésre kérdéssel válaszolok. Vajon hogyan történhet meg (tizenhét évvel az új koncepció elfogadása után), hogy a gyermekek még mindig elavult anyagokat tanulnak? Az oktatás célja a mai beszélt szlovák nyelv szóban és írásban történő elsajátítása. A szlovák gyermekirodalom rendkívül gazdag, könnyen ki lehetne választani a tankönyvbe az olvasmányokat. Ehelyett olyan minősíthetetlen helyzetekkel szembesülünk, hogy a hetedikes gyerekek a 19. sz.-i szlovák irodalmat tanulják, amely, ugye, értékes és szép irodalom, de nem a hetedikesek számára! Sajnos, a pedagógusok tiltakozása ellenére a mai napig ott szerepel a tananyagban.
– A felső tagozatos pedagógusok gyakran panaszkodnak, hogy a tanulók sok ritkán használatos kifejezést ismernek, de egyszerűbb témákhoz nem tudnak hozzászólni, mert olyan alapvető kifejezéseket nem ismernek, mint Nap, Hold, csillag, szél... (a Skabela-Bóna szerint).
– Sajnos, a tankönyvírók nem veszik figyelembe az alapszókészletet, amely kötelező lenne számukra az egyes témakörök összeállításánál. Azok a kifejezések pedig, melyek az alapszókészleten túl jelennek meg, a kiegészítő szókészletbe tartoznak. A legnagyobb gond: gyakran a pedagógusok sincsenek tisztában azzal, hogy melyik szó hová is tartozik, és a kiegészítő szókészlet szavait kérik számon a gyengébb képességű diákokon is. Ez helytelen eljárás.
– Ön szerint milyen változtatásokat igényelnének a jelenlegi tankönyvek?
– Ez összetett kérdés. Még mielőtt azonban a jelenlegi tankönyveken változtatnánk, változtatni kéne a szlovák nyelv és szlovák irodalom tananyagának évfolyamonkénti elrendezésén. Például a szlovák morfológiában a szófajok besorolásánál az első helyen a főnév található. Ez nem véletlen, hanem a főnévnek a szlovák nyelvtani rendszerben betöltött funkciójából következik. Ezt semmibe véve, a tananyagban elsőként az ige jelenik meg, ami a magyar nyelvtani rendszerre jellemző! Vagy például a balladák a hetedikesek számára kötelező tananyag részét képezik, ami módszertani melléfogás. S azok, akik változtathatnának, sőt kötelességük lenne ezen változtatni, nem tesznek semmit! De nem csupán a tananyagon kellene változtatni, hiszen az alsó tagozat negyedik osztályosai részére kiadott egyik munkafüzet olyan feladatokat tartalmaz, amelyek szinte megoldhatatlanok!
