Rengeteg a szétmenés, a válás, s mintha a bibliai idők elevenednének meg, mindenki csal mindenkit, a régi erkölcsök nem érvényesek. A meny összefekszik az apóssal, a terhes nőt seperc alatt otthagyják, és a föld nem remeg belé. A régi családmodell megbukott, de már az atomizált család sem működik, a mozaikcsaládból is kihullanak a mozaikok, a gyerek nem tudja, kinél ébredt fel, félálomban találgatja, melyik szobában is van; egyszer apuval van, másnap a második pótapánál. A többszörösen felbomló családok nagy anyagi és lelki veszteséget hagynak maguk után.
Ez már nem az a szlogen, hogy változnak az idők. Ez már maga a káosz. Hol talál itt magára egy gyerek, mit visz magával útravalónak? Milyen lesz a jövő családja, s mi a szerepe benne a férfinak? Ezt feszegetjük például Bedő Imrével (Budapest), a Férfiak Klubjának alapítójával, aki azt kérdezi: Vajon eléggé elrettentőek lesznek a válások okozta veszteségek a mai 14-16 évesek számára, hogy ők felnőtt életükben majd változtassanak, vagy kitaláljanak egy másik modellt, amelyik képes egészségesen működni, s nem sérti és karcolja meg a lelket? Elég lesz-e ez a sok csapás ahhoz, hogy meg akarjanak tanulni újra férfinak és nőnek lenni, együttműködni és egészséges gyerekeket nevelni? Erre a kérdésre sajnos ma még senki nem tudja a választ.
INGATAG ALAPOKON
Régóta érezzük már, hogy a világ felbolydult. Ha nem azt kapjuk, amire vágytunk, olyan gyorsan söpörjük félre az életet, amit épphogy felépítettünk, mint ahogy a morzsát söpörjük le az asztalról. Kérdéseinkre válaszol: Bedő Imre (52) közgazdász, a Férfiak Klubjának alapítója, aki több könyvet is írt már a férfienergiáról. Most a családok felbomlásáról mesél nekünk, a gyenge alapokra rakott fészekről, valamint arról, visszaállítható-e egyáltalán a nagybetűs Férfi a család élére, vagy pedig egy teljesen új mintát kell kitalálni.
– Nehéz időszakba keveredtünk – kezdi Bedő Imre. – A koronavírus-járvány után jött a szomszédos országban dúló háború, az infláció, a dráguló energiaárak és a gazdasági hanyatlás. A világ folyamatos feszültségnek van kitéve, az emberek megfáradtak. Az elképesztő méretű rohanás, anyagiasság is ingerültté tesz; a fáradtság és stressz pedig egyre gyengülő nemzedékeket épít körénk. A kultúra korábban azt tűzte ki a fiúnevelés céljául, hogy megtartsa a családokat. Ma már nem ez a cél. A mai világ célja egy olyan nemzedék kinevelése, amelyik a munkában leli meg önmaga megvalósítását.
– Úgy értsem, hogy a társadalom az oka annak, hogy a férfiak és a nők nem veszik komolyan az otthonteremtést? Vagy épp a karriert választják a család helyett?
– Régen a férfiak hittek a népmesei hősökben, akikről édesanyáik meséltek nekik. Fel voltak készülve arra, hogy egyszer majd a két lábukon kell megállniuk. Keményre formálódtak, s ahogy a népmesei hősök a kiállt megpróbáltatások után nőül vették szívük választottját, úgy a férfiak is megállapodtak. A kultúrájuk kötelezte őket arra, hogy családalapítók legyenek, s aztán a családot el is tartsák.
Bedő Imre
– Ma már mindkét fél dolgozik, így felmerül a kérdés: ki vigye a család eltartásának felelősségét? Vagy ki végezze otthon a házimunkát? Ki törődjön a gyerekkel?
– Ma sok embernek nincs semmiféle életcélja. Ha az embert nagy fokú stressz éri, s ha nincs különösebb életcélja, akkor a párkapcsolatban sem fog értelmet találni; s azt sem fogja érteni, miért kellene harcolnia olyasvalamiért, ami nem működik. Először a férfiak vesztek ki a családok életéből azáltal, hogy egyre többet dolgoztak, maradtak távol otthonról… Ám a munka és a pénz – az élet finanszírozásának eszközei – nem válhatnak legfőbb céllá. Sajnos ma az eszközökre fókuszálunk, nem az életre. Pedig a halálos ágyán senki sem azon kesereg, hogy bárcsak több időt töltött volna a munkahelyén. Ma még többet rohanunk és dolgozunk, s ma már a nők sincsenek igazán jelen a családban, mert ők is dolgoznak. Beadják a gyerekeket bölcsődébe, óvodába, iskolába, majd négy órakor értük mennek, esetleg elviszik őket különböző foglalkozásokra, rajzra, focira. Vagyis más fejleszti a gyereket, nem a család. Mire végre hazaérnek, addigra már este van, s csak a házi feladat és a lefekvéshez való készülődés marad hátra. Azért egy 10-15 perc erejéig még leülnek egymással beszélgetni, hogy szó ne érje a ház elejét. Ne adj’ isten, anya és apa közben össze is vesznek, mert hazahozzák a feszültséget, s a gyerekben annyi marad meg, hogy otthon, a családban bajok vannak, de munkában lenni jó.
Olvass tovább: Ingatag alapokon
POST DIES FESTOS: NEM BÍRT MINKET AZ ÜNNEP
Az ünnepeknek mindig van utóélete. Úgy szoktuk mondani, hogy ki kell pihenni őket. Családi ünnep, így emlegetjük a karácsonyt. De hogyan érez a gyermek, amikor anya és apa már nem állnak együtt a fa alatt? Ma már azt mondjuk, nincs csonka család, mert az már nem modern fogalom. Egyetlen család sem csonka. Apunak új partnere van, anyunak is. Ha meg nincs, az se baj, bár a végén valamiképpen mindkettőből baj lesz. Válás után sem a szülőnek, sem a gyermeknek nem könnyű. A gyereknek vagy azért, mert lemondott a család újraegyesítéséről való fantáziálásról, vagy mert nem mondott le. A variációk száma végtelen.
Nem hiszem, hogy azt kell mondani, lám, lám, ide vezethet a válás. Az együtt élő családok is csodálkoznának, ha a gyermekeik elmesélnék, ők hogyan élik át a közös ünnepeket. A lenyomat sosem fekete-fehér. A karácsony ott is, itt is megölheti a gyermek lelkét. De azért olvassuk el Márton, Botond és Kata ex situ jelentését. Hátha... Hátha tanulunk belőle valamit.
A 18 éves Márton középiskolás – „Az árnyék néha elöl, néha utol jár...”
Négyéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Addig a mamáéknál laktunk, majd anyuval beköltöztünk a városba, én a szomszéd utcába jártam oviba, iskolába. Minden második hétvégét a mamáéknál töltöttem. Apu nem mindig maradt velünk, de nem számított, nekem jó volt a mamával. Náluk volt az apukarácsony is, mindig december 25-én. Anyuval egyszerű, de meghitt karácsonyaink voltak. Mézeskalácsot sütöttünk, együtt díszítettük az apró műfát, s mikor csengetett a Jézuska, kijöttem a szobából. Mesét néztünk, társasoztunk, kártyáztunk. Nem emlékszem feszültségre, a szüleim nem sározták egymást, nem üzengettek egymásnak velem. Nyolcadikos voltam, mikor anyu összejött az egyik kollégájával.
Péter hébe-hóba beugrott, sütit hozott, vacsoráztunk, megjavította a lefolyót, moziba mentünk hármasban. Nem élveztem, de kibírtam. Karácsonykor ő hozta az élő fenyőfát, belefaragta a tartóba, villogókat szerelt az ablakba. Majd elrohant, mi pedig anyuval kettesben megvacsoráztunk. Rengeteg ajándékot kaptam mindkettőjüktől, Péter is bőkezű volt. Anyu közben szóba hozta, hogy Péternek van egy ötéves kisfia, ez az utolsó közös karácsonyuk, de válófélben van. Másnap megint előhozta: Milyen jó lenne, ha itt lehetne Péter is...
Én csak annyit mondtam: jó volt nekünk eddig is kettesben. Anyu ingerülten magyarázkodni kezdett, hogy olyan sokáig volt egyedül, neki is szüksége van társra. Apu akart elválni, nem ő, mert volt egy másik nője.
Csodálkoztam, hogy ilyeneket mondott, eddig ez nem volt téma. Péternek másnap megköszöntem az ajándékokat, majd átmentem apuhoz. Mama sürgött-forgott, boldog volt, hogy ott vagyunk. Ott is rengeteg ajándékot kaptam. Péter a mai napig az exével és a fiával tölti a karácsonyestét. Amúgy már velünk él. Anyu örül, madarat lehetne vele fogatni. Apám is beújított, bejött a képbe Szilvi, aki jóval fiatalabb nála. Kiskosztüm, magas sarkú, szuper kocsi, asszisztens egy vállalatnál. Hitelre vett egy kis bungalót a szomszéd faluban, apám odaköltözött hozzá, felezik a költségeket. Apu mégsem elégedett, morcos, valahogy féltékeny anyura. Ez az ő szeretete, egy idézetben olvastam hasonlót: Olyan, mint az árnyék, másnál elöl, nála utol jár.
Olvass tovább: Post dies festos: nem bírt minket az ünnep
MARCELL CLAUDIA: MIT TEHET EGY LÁNY A SZERELEMÉRT?
Szerelmünk lapjai valamikor egy kapcsos füzetben várakoztak, hogy teleíródjanak – most a telefonunk memóriája várja a szerelmes képeket. Vár, vár, de nem jön a lovag. Mit tehet a lány, aki nem csupán okos, de szép is, mégsem találja meg a szerelem? Erről mesél Marcell Claudia (25, Dunaszerdahely), divatanyagaink visszatérő modellje, aki őszinte igyekezettel keresi a választ a kérdésre, hogy miért olyan nehézkes ma a párkeresés. Az egyik legfurcsább mondat, amit a mesékben olvasunk, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Sajnos, az életben ez nemigen válik be, mert igencsak kevés ember van a világon, aki megtalálja élete „egyetlen és örök szerelmét”, s azontúl fürdik a boldogságban. A jó házasságért bizony dolgozni kell, a konfliktusokkal pedig szembenézni. (Fotók: Dömötör Ede)
Ámde ma már az ismerkedéssel is gondok vannak, mert az sem egyszerű: kint sem, a valóságszagú életben, de online sem. Bizony nem egy könnyű téma ez. Riportalanyunk, Claudia alkalmanként modellkedik, mert kiválóak az adottságai, szép a szeme, sudár és mégis nőies az alakja. Budapesten végezte el a mesterképzést HR-tanácsadásból, s ma egy multicégnél dolgozik. Claudia okos, mint a nap és szép, mint a festett kép – szó szerint, mert bájos kisugárzásának köszönhetően sikeres TikTok-csatornát épített ki, egyéni vállalkozóként közösségi médiás tartalomgyártó. Vagyis adottságai okán az ideális nő megtestesítője. Akkor mégis mi a baj?
– 25 éves vagyok, s még nem volt hosszan tartó párkapcsolatom – kezdi Claudia. – Amúgy egyszerű az én történetem. Gimnazista koromban rengeteg visszautasítást kaptam a fiúktól, senki nem akart velem randizni. Mivel magas lány voltam, már a koszorúcskán is nehezen találtam táncpartnert. Akkortól datálódik a visszautasítástól való félelmem. Lassan bezárkóztam, s inkább csak magammal foglalkoztam – tehát kicsikét önző emberke voltam, magamat helyeztem előtérbe. Ma is nehezen kezdek kapcsolatot, ha úgy vélem, hogy az nem lenne számomra előnyös. Ennek persze van előélete, megesett, hogy hagytam, hogy kihasználjanak. Manapság sok lány – nagy probléma ez! – meggondolatlanul lép bele kapcsolatokba. S mindezt azért, mert fél egyedül lenni. Ma azt mondom: nem muszáj csak azért behódolni, mert szorongunk, hogy esetleg nem lesz senkink. Az eltelt évek alatt sokat tanultam magamról. S itt adok hálát a sorsnak, hogy gimnazista koromban megtanultam egyedül lenni és jóban lenni magammal. Tudom, hogy mit szeretek, elfogadtam magamat olyannak, amilyen vagyok.
Ha mindenki a telefonjára is figyel, akkor a másikra csak megosztott figyelem jut. Az lenne a jó, ha lenne egy idősáv, amikor két ember egymásra néz, beszélget, együtt van. Én olyan embert keresek, aki képes a kölcsönös érdeklődésre és az érzelmek átélésére...
– De ha soha senkivel sem kezdesz, hogyan szerzel tapasztalatot? Úgymond a puding próbája az evés.
– Igen, tudom, hogy néha lazábbnak kellene lennem. Előnyei, de hátrányai is vannak annak, hogy még nem volt tartós kapcsolatom. Én nem olyan férfit keresek, aki jobbá teszi az életemet, hanem olyat, aki beleillik a már meglévő, komfortos kis életecskémbe – s majd együtt tudunk növekedni. A barátnőimnek, akik szorongó kötődésűek, akik félnek, hogy nem lesz senkijük, mindig azt mondom: Ne féljetek nemet mondani, mert nem éri meg olyan kapcsolatban benne maradni, ami érzelmileg és energetikailag is lehúz. Ha nem szeretsz saját magaddal időt eltölteni, akkor miért gondolod, hogy más majd szeretni fog veled lenni? A nap végén úgyis ottmaradunk saját magunkkal, hisz senki nem tudja a fájdalmunkat átélni. Az ilyesmit mindig egyedül kell elviselni.
Olvass tovább: Marcell Claudia: mit tehet egy lány a szerelemért?
