Így altattam a gyerekemet, és nem bántam meg! Dráfi Anikó véleménycikke.
Meggyőződésem, hogy a gyerekeim és a köztem lévő jó viszony elsősorban az esti altatásoknak, másodsorban pedig a közös étkezéseknek köszönhető. Ma már egyik szokás sem él.
„Maga evett ő már,
a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja:
„Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat,
ha mindnyájan esznek,
-Egy-egy szárnyat, combot
nyujt a kicsinyeknek.
Este van, este van...
a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni
hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos,
- egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel,
az anyja ölében.”
(Arany János: Családi kör)
A családok nem étkeznek együtt: mindenki azt eszik, amit akar, és akkor, amikor jólesik neki. Ha pedig akad olyan anyuka, aki az estéit azzal tölti, hogy altatja a gyermekeit – néha órákon keresztül, ahogy én is –, akkor jobb esetben kinevetik, rosszabbik esetben pedig viták kereszttüzében találhatja magát. Arany János versében senki nem küldi el a minden valószínűség szerint óvodáskorú gyermeket aludni. Senki sem ordítozik vele, hogy: „Nem látod, vendégünk van! Most vele kell foglalkoznunk! Neked már az ágyban a helyed, a csilli-villi különszobában, a micimackós paplanod alatt. Hányszor jössz még ki az ajtón?!”
A családi idillbe betoppan egy féllábú katona, negyvennyolcas hős, aki mesélni kezd... De a gyereknek nem mondták, hogy „...a háború borzalmai nem a te fülednek valók!” És a vendéget sem küldték el este nyolckor, vagy igazították helyre: „Pssszt... Petike alszik!”A gyerek egész egyszerűen elaludt az anyja ölében, ott, az asztalnál, a többiek között. Családi körben, édesanyja testének melegében.
„Este van, este van, ki ki nyugalomba...”
Ez volt az a sor, amitől én anno kisgyermekes anyaként megnyugodtam. Ugyanis addig az egész környezetem azt állította: rosszul altatok. Az altatás tudományáról könyvtárnyi irodalmat ajánlottak nekem: a gyereket este kilenc órakor ágyba kell dugni, kap egy jóéjtpuszit, és rá kell csukni az ajtót. Pont. Minek fekszel oda mellé? Miért várod meg, míg elalszik? Képes vagy neki egy órán keresztül mesélni? Ráadásul a Magyar népmesékből meg a Grimmből?! Hisz ott vannak az Anna, Peti és Gergő sorozat könyvei, azokat könnyebben megértik a mai gyerekek...
Normális vagy te? Ezzel csak magadhoz láncolod, elkényezteted a gyerekeidet, majd meglátod, milyen önállótlanok lesznek. Nem beszélve az énidőről, ami minden anyukának kijár! Nos, a gyerekeim nem lettek önállótlanok, sőt! A fiam egyenesen vakmerő; kissé visszafogottabb lányom pedig szintén elboldogul az új helyzetekben. (Most 19 és 15 évesek.) Nekem úgy tűnik, mindketten egészséges önbizalommal rendelkeznek, és nem csüggenek rajtam.
Viszont megbíznak bennem, ezért minden fontos, őket érintő kérdésben képben vagyok. Nem azért, mert kutakodok az Instagram-profiljukban. Sokat tudok róluk, mert mindig elmesélik, hogy mi van velük. Ilyen egyszerű. Éppen ezért szeretném megnyugtatni az anyukákat. Legyen elég önbizalmuk, ne hagyják magukat senki által sem befolyásolni! Hallgassanak a belső megérzéseikre! Hisz ma már a szakirodalom is azt mondja: az altatott gyerekek ritkábban sírnak, jobb kötődést alakítanak ki a környezetükkel, és nagyobb az empátiájuk.
Az embernek, különösen a kisgyermeknek, szüksége van a testi érintésre, a simogatásra, a babusgatásra. Még jobban vágyunk erre, főleg elalvás előtt, mikor leszáll a sötét este. És nem vagyunk ezzel egyedül. Minden állat kicsinye az édesanyja szárnya vagy hasa alatt alszik. Egészen biztos, hogy ez a természetes ösztön nyilatkozik meg az embernél is, mikor este odabújik a gyermekéhez. Az odabújás nem csak a testnek, a léleknek is jólesik. Közben a gyerek azt érzi: itt szeretnek, itt biztonságban vagyok. Vagyis otthon vagyok a világban!
A testi érintés, a simogatás megizmosítja a gyermek önbizalmát. Márpedig az önbizalmunktól is függ, hogy később merünk-e önállósodni. Nálunk ez egyértelműen bebizonyosodott: az én gyermekeim önállóak, sőt, nem ártana kevesebb vakmerőség.
A másik előny, amire az altatás által szert tehetünk: a meséknek köszönhetően a gyerek megtanulja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Vagyis megtanul tájékozódni a világban. Az a gyerek, aki ismeri a jót, és felismeri a rosszat, az a világ végére is elmehet, nem fog eltévedni az erkölcsi útvesztőkben. Arról, hogy milyen fontos a mese bűvölete a bontakozó gyermeki léleknek, akár egész cikket is lehetne írni (hisz Bruno Bettelheim egész könyvet írt róla). A képzeletvilág erősödése, a szókincs fejlődése, a szimbólumok megismerése: ezt a sok jót mind a népmeséknek köszönhetjük. Hiszen a mesében a jó és szorgalmas hős mindig győz a rossz és lusta ember fölött, sőt, földöntúli lények is segítik az útja során.
Ezért a személyiségfejlődés szempontjából nagyon fontosnak tartom a mesét. Nem beszélve arról, hogy én is élveztem az olvasást! Jó érzés volt felnőttként újra elolvasni azokat a meséket, amelyeket kislányként annyira szerettem.
Közben eszembe jutott a nagymamám is, aki annyit mesélt nekem; az illata, a köténye, a kötényében az egy szem cukorka... A kötődés a generációk között... hisz csak egy láncszem vagyunk a sorban. Emellett érdekes volt felnőtt szemmel rácsodálkozni a mesék mögött húzódó tartalmakra, hogy semmi sem az, aminek látszik, és mennyi másról is szól egy mese. Ahogy nőttek a gyerekek, úgy alakult át az „esti kultúrműsor”; viccesen csak így hívtam a versikék, a mesék és a dalocskák esti gajdolását.
Kisiskolás korban már beszélgettünk a gyerekeimmel. Ilyenkor, elalvás előtt volt idő a mélyebb beszélgetésekre; addigra már ellazultak, és eszükbe jutott, hogy mi érte őket aznap az iskolában. Meg tudtak nyílni. Egészen addig csak praktikus dolgokról esett szó: megtanulta-e a leckét, kikészítette-e a tornaruháját, hogyan jut el másnap a szakkörre. Egyen már, igyon már, rakodjon össze! Különösen a mai, rohanó élettempóban tartom fontosnak, hogy este még sokáig simogassuk azt a kis buksit. Különben, sajnos, megeshet, hogy a gyerekünknek mindene meglesz – szép ruhája, tévé a szobában, számítógép, iskolatáska és kiváló érdemjegyek –, mígnem azzal szembesülünk, hogy kiskamaszunk mindenkivel beszélget, csak velünk nem.
S hogy hány éves korig feküdjünk a gyerek mellé? Addig, amíg szüksége van ránk. Amíg azt nem mondja: Anyuci, most már menj ki a szobámból... Az egyik gyerek ilyen, a másik olyan, mindegyiknél máskor érkezik el ez a pillanat. Van, akinél észrevétlenül történik meg a változás; más gyerekeknél pontos dátumhoz köthető. Kérdezhetnék: mikor jutott időm magamra, ha az estét is a gyerekeim mellett töltöttem? Megmondom őszintén, nem vagyok egy szuperanya.
(© Meg Loeks)
Sok mindent le sem füttyentettem. Többek közt nem igazán játszottam a gyerekeimmel, úgy gondoltam, játsszon egyedül, illetve a barátaival. Nem csináltam nagy ügyet a napi leckeírásból sem. Nem csillogott minden a lakásban. Többnyire napközben szakítottam időt magamra: ebben sokat segített a volt férjem és a családom. Az esti tévézés meg nem érdekelt, messze jobb programnak bizonyult gyerekeim puha, illatos bőröcskéjét puszilgatni, simogatni.
Amit sosem füttyentettem le, sőt, ragaszkodtam hozzá, az a közös asztal öröme volt. Persze, hétköznap mi sem tudtunk együtt ebédelni – vacsorázni azonban igen. A családi körben elfogyasztott étel, az ízlésesen megterített asztal igenis fontos minden ember számára! (A terítésből azért nem kell tudományt csinálni, hétköznap bőven elég, ha helyén van a kanál és a sótartó.) Azon túl pedig, hogy jó érzéssel tölt el minket, a közös asztalnak számtalan egyéb előnye is van.
Gyerekeink észrevétlenül is elsajátítják a társasági élet alapvető szabályait. Ilyenkor tudjuk megtanítani a gyerekkel, hogyan kell késsel, villával enni, hogy nem való csámcsogni, s illik jó étvágyat kívánni. Vagy hogy addig nem állunk fel az asztaltól, amíg mindenki be nem fejezi az evést.
Ám csak később értettem meg mélyebben, miért is kardinális kérdés a közös asztal. A gyerekeim akkor már tinikorba értek, elmaradtak az esti beszélgetések az ágyban: így aztán itt, a vacsoránál tudtam meg, kivel mi történt aznap. Ekkor hallgattam meg gyerekeim aktuális zenei kedvenceit, majd következtek a sztorizgatások: jókat nevettünk, de az asztalnál cseréltünk egymással eszmét is.
A közös étkezéseket egészen a közelmúltig tudtuk tartani. Sajnos, ahogy a gyerekeim felnőttek, ez is kikopott. A 19 éves fiamat már nem tudom közénk ültetni; a lányom meg annyit vacsorázik, mint egy madárka, mert vigyáz az alakjára. Már csak a hétvégi ebédeink közösek. Szerencsére nem kell aggódni – az elmúlt évek már kialakították köztünk a családi összetartozás érzését.
Utószó: Senkit sem szeretnék meggyőzni arról, hogy az én nevelési elveim a leghelyesebbek. Már csak azért sem, mert szerintem az a jó, ha mindenki az ösztöneire hallgat – és nem az internetet bújja, vagy a szomszédasszonyt másolva nevel. Persze, mindent el kell olvasni – de nem kell minden elméletet átültetni a gyakorlatba. Hiszen ahogy nincs két egyforma anyuka, úgy nincs két egyforma gyermek sem. A sablonok nem illenek mindenkire. Inkább higgyünk magunkban! S ha altatni akarjuk este a gyermekünket, akkor altassuk, és ne hallgassunk a modern távoltartó elméletekre. Élő példa vagyok arra, hogy mindebből csak előnyünk származott.
