Az illem és a figyelmesség nem idejétmúlt fogalmak – csupán átalakultak. A modern kor embere sokszor úgy véli, a nemek közti egyenlőség azt is jelenti, hogy nincs szükség külön gesztusokra férfi és nő között. Pedig a valódi udvariasság nem alá-fölérendeltséget tükröz, hanem kölcsönös tiszteletet és gondoskodást.
A klasszikus illemtan szabályai ma is útmutatást adhatnak arra, hogyan mutathatjuk ki megbecsülésünket egymás iránt – legyen szó egy kézfogásról, egy kabát lesegítéséről vagy egy apró figyelmességről a mindennapokban. Az alábbiakban áttekintjük, milyen viselkedésformák jellemzik az illemtudó férfit – nem a múlt romantikus emlékeként, hanem a kulturált társas érintkezés alapjaiként.
Akadnak, akik azt mondják: egyenjogúak vagyunk, ezért nem teszünk semmiféle megkülönböztetést nő és férfi között. Csakhogy a férfi-nő közötti alkati különbségek nem tűntek el, és az illem is azt kívánja, hogy a férfi támaszt, védelmet nyújtson a nőnek. Az illemtudó férfi a kíséretében lévő nőtől magától értetődően átveszi a nehéz csomagot, le- és felsegíti a kabátját, vonaton vagy villamoson segítő kezet nyújt le- és felszálláskor, felemeli a leejtett tárgyat, átadja ülőhelyét és hasonlók.
A férfi előre köszön a nőnek. Vendégségben a férfi először a nővendégeket köszönti. Férfi soha nem fogadja ülve a nő kézfogását, legfeljebb ha betegsége, előrehaladott kora kényszeríti erre. Elsőként a férfi mutatkozik be. A tegeződést a nő ajánlhatja fel a férfinak, egyébként a férfi engedélyt kér a tegeződésre.
A nőt a férfi előreengedi az ajtóban. Kávéházba, étterembe viszont a férfi lép be elsőnek. Ha két házaspár megy étterembe, az egyik férfi után a két hölgy lép be, végül a másik férfi. A férfi csak akkor veti le a kabátját, ha a nőről már lesegítette. Távozásnál mindez fordítva érvényes: először a férfi veszi fel a kabátját, majd ezután segíti fel a hölgyre a kabátot, és a férfi az ajtónál előreengedi a nőt.
A férfi választja ki a helyet, és ő ül a rosszabb helyre, az ajtónak háttal. Ültetésnél rendezőelv, hogy akit meg akarok tisztelni, azt ültetem a jobb oldalamra. Úgy illik, hogy előbb a nők foglalnak helyet, és csak aztán ülnek le a férfiak is. A férfi húzza ki a széket a párjának. A rendelést a férfi közli a pincérrel. Néha közös tálon szolgálják fel az ételt. Ilyenkor a férfi a tálat előbb a nőnek nyújtja. A számlát a férfi rendezi.
Színházban, hangversenyen, moziban a férfi feladata, hogy megkeresse az ülőhelyet. Ha a széksorban, ahová a jegy szól, már ülnek, a férfi felkéri az ülőket, hogy álljanak fel, s a sorba elsőnek megy be, a nő előtt. A nő a férfi jobb oldalán foglal helyet. Csak akkor cserélnek, ha a nő helye kevésbé jó – ilyenkor a férfi felajánlja saját székét. Táncolni a férfi kéri fel a nőt, hacsak nincs hölgyválasz. A tánc után illik a nőt visszakísérni az asztalhoz, és megköszönni a táncot. Karon ülő gyermekkel utazónak, várandós nőknek illik átadni a helyet, a babakocsival utazó anyukának pedig segíteni a fel- és leszállásnál.
HÓDOLAT A NŐKNEK
Mi most arra keressük a választ, vajon mennyi tiszteletet és hódolatot kapnak a nők a mindennapokban. Vajon mindig előre engednek-e minket az ajtón, bókolnak-e nekünk, cipelik-e helyettünk a bevásárlótáskát, kapunk-e még piros rózsát? És a nagy kérdés: ha igen, vajon mi, nők mennyire becsüljük az „igazi úriembert”?
Közhelynek számít, mégis újra és újra el kell mondani: felborultak a nemi szerepek. A nők nem tudják, hogyan kell gyönge nőként viselkedni, a férfiak pedig elfelejtették, mitől erősek és oltalmazóak. Nagyanyáink idejében a kép még tiszta volt: mindenki pontosan tudta, mihez tartsa magát, mi illik és mi nem. A lányos házba szépen felöltözve jártak az udvarlók, akiket nem illett kiutálni, és akik rózsával fejezték ki hódolatukat. Ma már a szülők nem tudják, hol kujtorognak lányaik és fiaik, a lányok kihívóan viselkednek, a srácok pedig két smárolás között ilyesmiket kérdeznek a csajoktól: „Mit nem akarsz még? Moziba ne vigyelek?”
Valóban ilyen borús a helyzet?
Az Új Nő hisz abban, hogy nem. A nők mindig is nők maradnak, a férfiak pedig férfiak (ez örök érvényű genetikai tény). A helyzet csak annyival lett nehezebb, hogy ma már mindenkinek a saját felelőssége, mit hoz ki magából. Azaz esetünkben mennyire lesz férfi – vagy mennyire lesz nő.
Nők
A harmincegy éves, rendkívül vonzó (mellesleg még független) Beáta meséli:
– Tizennyolc-húsz éves koromban még naiv voltam: elég volt, ha egy férfi azt mondta, szeret. Elnéző voltam. Természetesnek vettem, ha a kedvesem böfögött, káromkodott, ha nem nyitotta ki az ajtót előttem, ha csak magáról beszélt. Úgy gondoltam, az se olyan nagy baj, ha nem figyel rám az ágyban – pedig fájt. S mit tettem cserébe? Mindent. Főztem rá, ha nem volt pénze, fizettem a mozit. Aztán rá kellett jönnöm: az a férfi, aki nem tisztel, az nem is szeret. Jó pár csalódáson túl kellett esnem, hogy végre rájöjjek: a saját életemet nekem kell kézbe vennem.
– Ma is sokan járnak utánam. De ma már tudom, mit akarok és mit keresek: s ha nem tetszik valami, egyszerűen felállok az asztaltól. Zolival például, akivel már a közös jövőnket terveztük, azért szakítottam, mert megalázott mások előtt, a keze is elszaladt, ha rosszkedve volt. Alkudtam volna meg? Nem hiszem, hogy jól jártam volna. István maga volt az álomférfi: szép, gazdag, jól nevelt, szeretett és tisztelt engem… Csak egy baja volt: nem tudott lemondani az italról. Nekem pedig nem kell alkoholista férj! Hogy valaha megtalálom-e a párom? Hiszek benne, hogy igen. De ha minden így marad, ahogy most van, az sem gond: megállok a magam lábán. Öntudatos NŐ vagyok, aki nem fogadja el a kényszermegoldásokat.
A férfinak döbbenetes hatalma van a nő fölött. Napfényre hozhatja a legjobb tulajdonságait, de sárba is taposhatja az önbecsülését. „Bánj úgy a feleségeddel, mint egy királynővel – mondta egy író –, és királynővé válik.” Lehet benne némi igazság. Gondoljunk csak bele: elég csak egy pici bók a Férfitól, és máris az egész napunk bearanyozódott!
Zsófi története is hasonló.
– Gátlásos kamaszlány voltam, szégyelltem a testemet, a pattanásaimat, az idétlenségemet. A fősulin aztán erőt vettem magamon: levettem magamról a bő farmert és a fekete pulcsit, és nőcis rucikba bújtam. A pasik döglöttek értem, én pedig élveztem, hogy forognak utánam. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem: mindenki csak a kalandot, az egy-két éjszakát látta bennem. Azt szerettem volna, ha tisztelnek, ha hosszan udvarolnak nekem – és főleg, hogy ne fordítsanak hátat pár tüzes éjszaka után. Mivel a barátnőim is hasonló sorsa jutottak, kezdtem beletörődni: az összes férfi szemét… Nem vettem észre, hogy a hiba bennem (és a barátnőimben) van.
– Én vagyok az, aki nem szeretem és tisztelem magam! Ekkor hosszú időszak következett, a tanulás időszaka. Megtanultam nem mosolyogni, amikor bántanak, finomam elküldeni valakit, ha nem tetszett a viselkedése. Megtanultam örülni mindennek, ami körülvesz – és főleg, megköszönni minden apróságot, mikor egy férfi kedveskedni próbált. Ennek 10 éve. Azóta harmonikus párkapcsolatban élek…
Olvasd el a teljes cikket: Hódolat a nőknek
