Mi most arra keressük a választ, vajon mennyi tiszteletet és hódolatot kapnak a nők a mindennapokban. Vajon mindig előre engednek-e minket az ajtón, bókolnak-e nekünk, cipelik-e helyettünk a bevásárlótáskát, kapunk-e még piros rózsát? És a nagy kérdés: ha igen, vajon mi, nők mennyire becsüljük az „igazi úriembert”?
Közhelynek számít, mégis újra és újra el kell mondani: felborultak a nemi szerepek. A nők nem tudják, hogyan kell gyönge nőként viselkedni, a férfiak pedig elfelejtették, mitől erősek és oltalmazóak. Nagyanyáink idejében a kép még tiszta volt: mindenki pontosan tudta, mihez tartsa magát, mi illik és mi nem. A lányos házba szépen felöltözve jártak az udvarlók, akiket nem illett kiutálni, és akik rózsával fejezték ki hódolatukat. Ma már a szülők nem tudják, hol kujtorognak lányaik és fiaik, a lányok kihívóan viselkednek, a srácok pedig két smárolás között ilyesmiket kérdeznek a csajoktól: „Mit nem akarsz még? Moziba ne vigyelek?”
Valóban ilyen borús a helyzet?
Az Új Nő hisz abban, hogy nem. A nők mindig is nők maradnak, a férfiak pedig férfiak (ez örök érvényű genetikai tény). A helyzet csak annyival lett nehezebb, hogy ma már mindenkinek a saját felelőssége, mit hoz ki magából. Azaz esetünkben mennyire lesz férfi – vagy mennyire lesz nő.
Nők
A harmincegy éves, rendkívül vonzó (mellesleg még független) Beáta meséli:
– Tizennyolc-húsz éves koromban még naiv voltam: elég volt, ha egy férfi azt mondta, szeret. Elnéző voltam. Természetesnek vettem, ha a kedvesem böfögött, káromkodott, ha nem nyitotta ki az ajtót előttem, ha csak magáról beszélt. Úgy gondoltam, az se olyan nagy baj, ha nem figyel rám az ágyban – pedig fájt. S mit tettem cserébe? Mindent. Főztem rá, ha nem volt pénze, fizettem a mozit. Aztán rá kellett jönnöm: az a férfi, aki nem tisztel, az nem is szeret. Jó pár csalódáson túl kellett esnem, hogy végre rájöjjek: a saját életemet nekem kell kézbe vennem.
– Ma is sokan járnak utánam. De ma már tudom, mit akarok és mit keresek: s ha nem tetszik valami, egyszerűen felállok az asztaltól. Zolival például, akivel már a közös jövőnket terveztük, azért szakítottam, mert megalázott mások előtt, a keze is elszaladt, ha rosszkedve volt. Alkudtam volna meg? Nem hiszem, hogy jól jártam volna. István maga volt az álomférfi: szép, gazdag, jól nevelt, szeretett és tisztelt engem… Csak egy baja volt: nem tudott lemondani az italról. Nekem pedig nem kell alkoholista férj! Hogy valaha megtalálom-e a párom? Hiszek benne, hogy igen. De ha minden így marad, ahogy most van, az sem gond: megállok a magam lábán. Öntudatos NŐ vagyok, aki nem fogadja el a kényszermegoldásokat.
A férfinak döbbenetes hatalma van a nő fölött. Napfényre hozhatja a legjobb tulajdonságait, de sárba is taposhatja az önbecsülését. „Bánj úgy a feleségeddel, mint egy királynővel – mondta egy író –, és királynővé válik.” Lehet benne némi igazság. Gondoljunk csak bele: elég csak egy pici bók a Férfitól, és máris az egész napunk bearanyozódott!
Zsófi története is hasonló.
– Gátlásos kamaszlány voltam, szégyelltem a testemet, a pattanásaimat, az idétlenségemet. A fősulin aztán erőt vettem magamon: levettem magamról a bő farmert és a fekete pulcsit, és nőcis rucikba bújtam. A pasik döglöttek értem, én pedig élveztem, hogy forognak utánam. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem: mindenki csak a kalandot, az egy-két éjszakát látta bennem. Azt szerettem volna, ha tisztelnek, ha hosszan udvarolnak nekem – és főleg, hogy ne fordítsanak hátat pár tüzes éjszaka után. Mivel a barátnőim is hasonló sorsa jutottak, kezdtem beletörődni: az összes férfi szemét… Nem vettem észre, hogy a hiba bennem (és a barátnőimben) van.
– Én vagyok az, aki nem szeretem és tisztelem magam! Ekkor hosszú időszak következett, a tanulás időszaka. Megtanultam nem mosolyogni, amikor bántanak, finomam elküldeni valakit, ha nem tetszett a viselkedése. Megtanultam örülni mindennek, ami körülvesz – és főleg, megköszönni minden apróságot, mikor egy férfi kedveskedni próbált. Ennek 10 éve. Azóta harmonikus párkapcsolatban élek…
Mindkét történet lényege, hogy a nők nem a környezetükben lévő férfiakat akarták megváltoztatni, hanem önmagukat. Mindketten megtanulták elfogadni és szeretni magukat, nemet mondani, (és nagyon figyeljünk!) örülni az életnek. És mikor mindezt megtanulták, csodák csodájára megkapták azt a hódolatot, amire vágytak!
Ebből a szempontból talán egyszerűbb dolguk van azoknak, akik még csak keresik a párjukat. De mi a helyzet azokkal, akik már megtalálták?
„Én csak főzök, mosok, takarítok, ő meg, mikor hazaér, nincs kedve semmihez – hallani gyakran. – A gyerekeket alig látja, ha kérem, hogy legalább öltöztesse őket föl, amíg én bevásárolok, arra sem képes. Rózsa? Bókok? Ugyan már! Ilyesmi régen nem volt… Az a baj, hogy elfásultam. Már nincs kedvem a férjemhez, nincs kedvem mosolyogni, nincs kedvem ahhoz, hogy mindig csak adjak, adjak. Valamiből nekem is töltekeznem kell!”
Hát igen, talán nincs olyan nő, aki ne menne át ilyesfajta periódusokon. Mit lehet ilyenkor tenni? A lényeg még mindig ugyanaz: tiszteljük önmagunkat! Próbáljunk meg örülni az életnek, megfigyelni a nyíló virágokat, a napfelkeltét, gyerekeink mosolyát – és igen, férjünk kedves ráncait… És ha nem esik jól a „család cselédje” szerep, ne vállaljuk azt is magunkra, amit nem muszáj. Ne mártírkodjunk! Mert az ellustult férj nem lustának születik! Az első felvonásban a szerelmes feleség még a széket is megtörli a férje alatt, a gondolatát is lesi, a konyhából, ha betéved, kuncogva kiűzi. A gondok akkor kezdődnek, mikor megszületnek a gyerekek, s a feleségnek egyre több a dolga – a férj pedig nem segít, mert a férjet közben (csak hogy a nő bebizonyítsa, milyen szuper, pótolhatatlan feleség ő) menthetetlenül elkényeztette.
Igazság szerint a férfiak nem tudják, mi az az elvárás, aminek meg kell felelniük. Legyenek kispapák? Érzékenyek, tereferepartnerek? Vagy inkább „kemények”, agresszívak? Keressenek pénzt, vagy segítsenek otthon az asszonynak? Milyen az igazi Férfi?
Tévedés azt hinni, hogy manapság csak a férfiakkal van baj. A nőkkel sincs minden rendben. Új nőtípus tűnt fel a láthatáron: a maszkulin, erőszakos, túlzott önértékeléssel rendelkező nő. Ők azok, akik megsértődnek, ha előre engedik őket az ajtón, akik rendszeresen kifizetik udvarlójuk vacsoráját, akik kinevetik a srácot, ha az virággal állít be, akik férfitársaságban durva tréfákat harsognak. Ezek a maszkulin típusú nők csak egy dologról feledkeznek meg: hogy nőnek születtek! És hogy nőnek lenni jó! Ez valami olyasmi, mintha egy fehér ember néger szeretne lenni, mert jobban tetszik a színe, vagy egy olasz ember kínai, mert jobban tetszik a kultúrája. Ugye tudjuk: nem fog sikerülni. A nő Nő, hiába akar férfi lenni! Önmaguknak ártanak a legtöbbet: éppen azáltal válnak sebezhetővé, hogy nemi szerepük ellen dolgoznak.
A világ ugyanis nem attól lesz jobb, ha a nők férfiként kezdenek el viselkedni. A nők nem attól lesznek egyenjogúak, ha olyanok lesznek, mint a férfiak. A világ igenis attól lesz szebb, ha a női értékek (és érzelmek) is helyet kapnak benne. Ha az irányításban és döntéshozatalnál a nők akaratát is figyelembe veszik. (Ezért van szükség minél több – női ésszel gondolkodó – női politikusra.) A világban ma még az olyan férfias tulajdonságok uralkodnak és vannak túlsúlyban, mint a gátlástalan akarat, a túlzott racionalitás, az érzelmek szegénysége, a másokon való áttörtetés. Ma a nők többsége férfieszközökkel csinál karriert. A nők tudnak okosabbak, könyörtelenebbek, keményebbek lenni, mint a férfiak. Csak az a gond, hogy ezzel éppen azt veszítik el, amivel a világ állásán változtatni tudnának... Ugyanazt a férfiészt használják, ami az igazságtalan elosztáson és megosztottságon alapuló világot megteremtette.
Tudjuk, hogy a régebbi korokban a nőiesség, nem beszélve az anyaságról, szent dolognak számított a férfiak és a társadalom szemében. Tény, hogy ma már nem tisztelik annyira a nőt. Az emancipáció fegyvere visszafelé sült el: a férfiak nyugodtan csalnak és válnak (persze a nők is, de általában mindig a férfi csal először). Ma a gyerekágyas anyukát is el lehet hagyni, senki sem botránkozik meg ezen.
Férfiak
Gyakran találkozni magasan pozícionált férfiakkal, akik gond nélkül eltapossák a gyöngébbeket maguk körül – természetesen (vagy inkább elsősorban?) a nőket is. A nők nem keresnek annyit, mint a férfiak, ezeknek a férfiaknak meg a pénz az istenük. Kis senkikre, akik ráadásul még (túl)érzékenyen is reagálnak, semmi szükség. Ők azok, akik a liftajtónál majd föllöknek bennünket, akik az internetes levelek elejére elfelejtik odaírni, hogy „Jó napot”, a végére meg, hogy „Üdvözlettel”. Ők komoly emberek – ilyesmire nincs idejük. Az egyik hölgyismerősöm mesélte, hogy mikor tárgyalás után beült tárgyalópartnerével egy kávézóba, a férfi kerek-perec kijelentette: esze ágában sincs kifizetni a kávéját. Aminek csak gesztusértéke lett volna, hiszen a harmincöt korona senkit nem vág meg! Inkább csak azt jelzi, hogy a férfi tudja, mi illik és mi nem, és hogy általában tiszteli a hagyományokat – és a nőt.
Aztán itt a másik véglet: a „finom” férfi, aki gáláns mozdulattal emeli le rólunk a kabátot, és nyitja ki nekünk az autóajtót. Arca és öltözéke ápolt, kizárólag márkás cuccokban feszít. (A látszat persze csal: az első adandó alkalommal, mikor érdekeit veszélyben érzi, csúnyán megalázza a nőt.)
A hódolat ugyanis nem külsőség – mi, nők nem (csupán) erre vágyunk. Sokkal könnyebb szeretni azt a férfit, aki néha elfelejti feladni a kabátunkat, de szükség esetén mindig ott áll mellettünk. Kissé bonyolult, ugye? Egy szó, mint száz, egy dolog biztos: a nő örülni akar, a férfi pedig örömet szerezni.
Egy nő nem tud létezni hódolat nélkül, a férfinak pedig szüksége van az állandó visszacsatolásra, miszerint a nő örül azoknak a hétköznapi apróságoknak, amelyeket a férfi nyújt neki.
– Ma az udvariasság, mint olyan, kezd kiszorulni a perifériára – mondja dr. Hunčík Péter pszichiáter. – És nem csupán a férfi–nő viszonyban. Egyre több agresszivitás jelenik meg verbális, szóbeli szinten, még a tömegtájékoztatási eszközökben is. Fokozatosan durvul az emberek közötti kapcsolat. Nyilvánvaló, hogy ez a két nem kapcsolatára is ráveti az árnyékát. Ami 15-20 évvel ezelőtt még kötelező része volt a férfi–nő kapcsolatnak, ma már szinte ómódi dolognak számít. És haszontalannak. A haszonelvű társadalom ugyanis nem szereti azt, ami nem illeszthető bele a haszonelvűségbe. Vannak, akik azt mondják, hogy egyszerűen csak megváltozott a férfi–nő kapcsolat. Én inkább úgy fogalmaznék: elszegényedett. Az én korosztályomat – az idősebbekről nem is beszélve – még úgy nevelték, hogy a férfi–nő viszony természetes velejárója az etikett.
– Hová vezethet a korábban meglévő viselkedésmódok eltűnése?
– Ha már az elején hiányzik a pozitív minta, az egymás iránti tisztelet, az évek folyamán egészen eldurvulhat a kapcsolat. Erre általában a nők szoktak ráfizetni, hisz a férfi fizikailag még mindig erősebb, és a problémákat nemegyszer erőszakkal próbálja megoldani. A mintaadásban a kisközösségeknek van fontos szerepük. Először is a családnak. A gyermek, attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik, másolja szülei legapróbb mozdulatait, hangszínét, viselkedését. Aztán ott az óvoda és az iskola. Nem szerencsés, hogy egyre kevesebb a férfi tanár. Nincs azonosulási modell, a gyerekek nem tudják magukat kihez viszonyítani. És természetesen az elektronikus médiát – elsősorban a televíziót – sem hagyhatjuk ki a sorból, ahol kész modelleket kapunk. Az ember utánzó lény. Ellesi a fellépők és szereplők öltözködését, mozdulatait, szófordulatait, és alkalmazza.
– Akad, aki úgy gondolja: ha egyenjogúság van, nincs helye a megkülönböztetett bánásmódnak.
– Megváltozott a nő társadalmi szerepe, és más a társadalmi légkör is. Ez azzal jár – sok esetben látom a rendelőmben –, hogy a férfiak elbizonytalanodnak. Nem tudják, hogyan kell viselkedni a magabiztos, határozott nővel szemben. Néha attól félnek, hogy nevetségessé válnak, ha a „régimódi” felfogás szerint viszonyulnak. A nők pedig nem kapják meg azt, amit a lelkük mélyén elvárnak. Jó lenne tisztázni, mi tartozik ma bele a nő elvárásrendszerébe a férfival szemben, illetve a férfi elvárásrendszerébe a nővel szemben. Meg kéne fogalmazni, hogy mi az, amit én viselkedésben elfogadok és megengedek, és mi az, amit már nem. Egyértelművé kell tenni a másik számára, hogy mettől meddig... Csak így tudunk igazodni az elvárásokhoz. Remélem, az emancipáció nem fog odavezetni, hogy a nemek közti különbségnek egyáltalán nem lesz szerepe.
Az új generáció
– Milyenek a mai lányok? – faggatom unokatestvérem gyerekeit, a tizenhét éves Viktort és a tizenöt éves Balázst.
– Kihívóak – felelik. – A legtöbb úgy öltözik, hogy mindenét kiteszi. Nekünk nem tetszik ez a stílus. Én és a haverjaim jobban szeretjük az egyszerű, ápolt lányokat, akik a kezdeményezést ránk bízzák.
Évi, egy barátnőm tini lánya ekképp nyilatkozik:
– A srácok csak azokat a lányokat veszik észre, akik miniszoknyában járnak. Ergo: én is miniszoknyában járok. Azok a lányok, akik „nehezen kaphatóak”, bizony nem is kapósak. A bulikon csak petrezselymet árulnak… Mert a fiúknak csak „az” kell. És ha nem kapják meg? Egy asztallal továbbülnek.
– És mikor veszítitek el a szüzességeteket? – kíváncsiskodom tovább.
– Tizennégy és tizenhat év között. A feleletek elgondolkodtatóak. A kérdés nem is az, hány évesek ezek a lányok – végül is dédanyáink tizenhat évesen mentek férjhez. Igen ám, csakhogy ők férjhez mentek… És mi lesz a mostani tizennégy éves gyerekkel „azután”? Hány kapcsolata lesz még? Nem válik-e kiégetté?
