Egyre gyakrabban eszembe jut Petőfi Szörnyű idő című verse. Valószínűleg akkor is csak kevesen érezték, hogy szörnyű idők járnak. A többség otthon ült, pirította a szalonnát, borban áztatott aszalt szilvát falatozott, és nem érezte, hogy a világ olyan nagyon szörnyű lenne. A többség most sem érzi – mondja Gágyor Péter író, rendező, aki jelenleg Komáromban él, és a Szevasz színház vezetője. A színház nemrégiben mutatta be a Júlia kisasszony című Strindberg-drámát.
– A kiút? Talán ismét jön egy beatnemzedék, amely majd mindent visszautasít, és azt mondja, hogy nem így világ a világ – folytatja Gágyor Péter. – Mert ez a nyereségben elszámolható boldogságideál, ami a globalizációval megindult, hatalmas problémákat hordoz. Ma már jelennek meg olyan tanulmányok, amelyek azt mondják: pont olyan veszélyes, mint annak idején a szocializmus utópiája. Akkor legalább még azt hirdették, hogy minden ember egyenlő. Most már csak sikeres és sikertelen ember van, az elesettek nem számítanak.
– Mint műfaj „sikertelennek” mondható a színház is?
– Ma nem csupán a színház, az egész kultúra ingája kifelé, a szélre lendül. Ez óriási veszély, hiszen mi, magyarok, keverék nép vagyunk, amelyet a kultúra tartott meg és emelt nemzetté 1100 évig. És ma az iskolaügy és a kultúra kapja az egyre csökkenő támogatást. Ma mindenki elvárja a színháztól, hogy megéljen a saját előadásaiból. Pedig a színházból nem lehet profitorientált szervezetet létrehozni, mert akkor nem a gondolat, a katarzis építése lesz a cél. Hanem egyfajta egyre olcsóbb szórakoztatás, ami az alantas ösztönöket célozza meg.
– Ezért alakult meg a Szevasz?
– Mindig az volt a véleményem, hogy az igazi értékek a nehezebb úton találhatóak. Egyszerűen csak azt akartam többedszerre is bebizonyítani, hogy lehet magasan értékelt alkotásokkal színházat csinálni. Hogy Venclíknek, Strindbergnek, Petőfinek vagy a népmesékre épülő mesejátékoknak igenis van létjogosultságuk – és hogy közönségsikerré válhatnak.
– A Szevasz 2002-ben alakult. Az ötéves működésük alatt mennyi darabot mutattak be?
– Eddig három kétszereplős előadóestet, két mesejátékot, valamint öt drámát mutattunk be. És elmondhatom, elég sikeresen. A helység kalapácsa eddig kétszáz előadást ért meg. Bizonyára azért olyan sokat, mert könnyen utaztatható: kétszemélyes, és díszletet sem használ.
A Nem félünk a farkastól című drámánk harminchétszer ment, a Venclík-darab, az Elveszett paradicsom nyomában pedig jóval többször. (Összehasonlítás kedvéért: a vidéki kőszínházak körülbelül ennyiszer játsszák a sikeresebb előadásokat – a szerk. megj.) A Sóska, sült krumpli című előadásunkat még mindig játsszuk.
– Kis társulatuknak három állandó színésze van: a Kiss Szilvia – Gál Tamás házaspár és Tóth Rita budapesti művésznő. A többi színészt (előadásonként egyet-kettőt) szerepre szerződtet. Nehéz velük az egyeztetés?
– Igen. Az alapító társaságon kívül Olasz István az, aki állandóan hajlandó lenne velünk dolgozni, de felkértük már többek között Tóth Attilát, Benkő Gézát, Ropog Józsefet is. A színészek zömének azonban kötelezettségeik vannak a Jókai Színháznál – és hát nem olyan könnyű onnan elszabadulni. Bár én hiszem, hogy a színésznek egy másik produkcióban való sikeres szereplése nem árthat a kőszínháznak. Sőt! A művészet nem paprikás csirke, amivel jól lehet lakni! Ha valaki szereti a képzőművészetet, akkor az nem csak Van Goghot fogja megnézni. A néző talán pont a mi előadásunkban látott színész kedvéért megy be a Jókaiba vagy a Tháliába – és fordítva. Érdekes jelenség manapság a kultúrában, hogy egymásban a konkurenciát látjuk. Ha mi, kisebbségi magyar kultúremberek torzsalkodunk, ahelyett hogy összefognánk, saját népünket morzsoljuk le. Olyan hibrid kukoricát senki sem akar termeszteni, ami már előre le van morzsolva, és csak az üres csövek jelennek meg kukoricaszárakon.
– Nemrégiben mutatták be a Júlia kisasszony című drámát. Miért éppen Strindberget választották?
– Strindberggel kezdődik a modern drámairodalom, ezért a színházak számára egyfajta „kötelező gyakorlatot“ jelent. Strindberg minden rendező és színész számára hatalmas kihívás. Ha egy társulat le tudja játszani bukás nélkül, az már jelent valamit… Az eddigi visszajelzések alapján úgy hiszem: sikerült egy jó előadást összehoznunk. A Júlia kisasszony egyébként első pillantásra nem épp „fergeteges” történet, csak háromszereplős. Cselekménye dióhéjban: egy grófkisasszony meg az inas összeszűrik a levet, majd menekülni akarnak, de rájönnek, hogy ebből a helyzetből nincs menekvés. A kisasszony részére marad az öngyilkosság. A darab nem a története, hanem a pszichológiája miatt izgalmas. A férfi és a nő vonzalmán túl szól az össze nem illő párok ütközési pontjairól. Az eltitkolt szerelemről, a szerelmi háromszögről. Kérdéseket vet fel: szerelem-e a szerelem? Mitől szerelem a szerelem? Meddig ér a vonzódás, és mikor lépnek be az előítéletek? Mikor válik a szerelem harccá?
– Hány néző az a minimum, akiknek még eljátsszák az előadást?
– Egy községben az egyik darabunkra huszonnyolc néző gyűlt össze. Nagy kérdés volt, hogy van-e értelme aznap játszani. Aztán bementem az öltözőbe, és azt mondtam: huszon-
nyolc ember eljött, küldjük őket haza? És a végén ez a 28 ember fölállt, és tizenhatszor tapsolta vissza a színészeket! Könnyezett a közönség – és könnyeztek a színészek. Akkor hol a határ, hogy mi miért, kinek készül? Hiszem, hogy ez a huszon-
nyolc ember legközelebb elhozza barátait, hozzátartozóit. Az a fontos, hogy egyre többen és többen érdeklődjenek a színház, a kultúra iránt.
– Vajon a Júlia kisasszonyra mekkora lesz az érdeklődés?
– Remélem, hogy legalább harmincszor el tudjuk játszani. Tény, hogy nehéz eladni. A közönség reprezentánsai ugyanis, akik eldöntik, megveszik-e az előadásokat, vagy sem, kicsit úgy vannak, mint a fagylaltosnál: ha van benne mazsola, akkor kell, ha nincs, inkább nem. És ha kiírjuk, hogy dráma, abban a pillanatban azt kérdezik: „Nincs valami zenés vígjáték?” Ez sajnos világjelenség. A színház néhai fővárosában, Londonban ma kilencven százalékban musicaleket játszanak. Nem a műfajjal van bajom, hanem azzal, hogy csak ez van. Ha csak az a színház, ahol harminc egyforma lány emelgeti egyszerre a lábait, ha a látvány a lényeg, akkor ott valami baj van. Nem szabad megengedni, hogy kultúránkban Dante kimenjen a divatból, nem beszélve a Toldiról! Jaj nekünk, ha nem fogjuk szeretni a Toldit, A helység kalapácsát, a Balassi-verseket, Nagy Lászlót és Pilinszkyt! De nem hibáztatok senkit. Az egész világunk az olcsó, könnyen megszerezhető és eldobható dolgokról szól. Elég megnézni a televízió műsorát. Pedig a kultúra társadalmi jelenség – nekünk, együtt kell csinálni. Ha nem együtt csináljuk, akkor bajba jutunk. Pont olyan bajba, mint a színház, amikor eldöntötte, hogy nem tájolni fog, hanem behordják a közönséget az előadásra. És eleve olyan díszletek készülnek, amivel nem lehet utazni.
Tudomásul kell venni: ha nem Bakán és Fülekpüspökin történik meg a színházi élmény, a község saját közösségében, akkor az a falu megszűnik falu lenni. Nem lesz élő közösségi jellege. A tét óriási: így a falvaink is meghalhatnak, mint ahogy sok városunk – nemzetiségi szempontból – „lepusztult”.
– De erre illetékesek azt mondják, hogy akkor a színház nem tud élménnyé válni, mert a szegény falusiak csak a fél díszletet láthatják…
– El kell nekik ismételni Lope de Vega szavait: a jó színházhoz semmi egyéb nem kell, mint néhány palló, végigfektetve hordókon, és nagy-nagy szenvedély. Ez a színház alapja.
– Hogyan tovább? Mik a tervei?
– Reménykedem, hogy egyszer majd valahova kötődni fogunk. Már csak azért is, mert szakmai elismertséget kapni csak kőszínházként lehet. A statisztika alapján járna nekünk a harmadik színház státusza, és vannak már viszonylag jómódú felvidéki magyarok, akik adójának két százalékából össze is tudna jönni egy harmadik színház. Persze, a dolog nem ilyen egyszerű. Igazság szerint azt sem értem, hogy a politikum miért nem igyekszik, hogy egy-két intézménnyel többet hozzon létre, hogy ezáltal is képesek legyünk ellenállni a nagy tömegű asszimilációnak, beolvadásnak? Egyre kevesebben vagyunk, és én félek az olyan csoportoktól, amelyek lefelé bomlanak. Azokat egy idő múlva a reménytelenség határozza meg. Mert ha egy csoport morzsolódik, akkor a kollektív tudattalanban önfertőző, veszélyes érzelmek és gondolatok fejlődnek ki. A tét tehát óriási: egész öntudatunk forog kockán. Ha azt szeretnénk, hogy az unokáink még szellemiségükben is magyarok legyenek, akkor gerincünket nem hajlíthatjuk meg. Akkor áldozatot kell hoznunk a kultúra oltárán.
