Ha egy hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem valaki, hogy mit gondolok, milyen lesz az idei karácsonyom, akkor biztosan azt feleltem volna egy fintorral az arcomon, hogy bizony ez lesz életem legrosszabb karácsonya. Tévedtem. Mondjuk, azt sem gondoltam volna, hogy idén szenteste egy szál pizsamában és egy unikornis mintájú mamuszban fogok rohangálni fel-alá egy kis faluban, a többi szomszéd szeme láttára... 
Íme, ez az én történetem. Pár hónappal ezelőtt még egy boldog párkapcsolatban éltem. Igen, egyes szám első személyben. Szóval: én tényleg boldog voltam, csak aztán kiderült, hogy a pasim nemcsak velem volt boldog, hanem egy másik lányt is egészen boldoggá tett mellettem. Tehát jött, aminek jönnie kellett: nagy csetepaté, szétköltözés, éjszakánként telesírt párnák, s a nagy felismerés, hogy idén, hat év után, teljesen egyedül leszek karácsonykor. Harminckét évesen idáig jutottam. Bár az egyedüllétet már egész jól bírom. 
Szóval, mivel én a városban lakom, egyórányi autóútra a szüleimtől, úgy gondoltam, hogy azért karácsonykor elugrom hozzájuk egy ebédre vagy vacsorára. Így terveztem, de anyukám kötötte az ebet a karóhoz, és kijelentette, hogy semmi olyasmi. Most, hogy szingli – vagy ahogy ő mondja, „szimpli” – vagyok, menjek szépen haza pár napra, és csak pihenjek. Beláttam, hogy igaza van. Mit is csinálnék egyedül a sivár lakásban, ahová milliónyi emlék köt? Így hát mindent elrendeztem magam körül, sütöttem néhány csokis muffint az otthoniaknak, összecsomagoltam a holmimat, és hazamentem. Meggyőződésem, hogy amikor megérkeztem, a szomszéd néni kikukucskált a csipkefüggönye mögül, s egy hatalmas és elnyújtott Ó-t formázott a szája. A szemöldöke eközben az égbe meredt. Biztosan azon gondolkozik, hogyan lehet, hogy ilyen korán jöttem idén, ráadásul teljesen egyedül... Úgy egy órát adok neki, és már az egész falu tudni fogja, hogy szingli vagyok. Pedig eddig olyan ügyesen titkoltam! Anyukámék meg tudniillik sosem adnának ki, hiszen szívük minden szeretetével szeretnek, és nem hagynák, hogy rólam csámcsogjon a falu apraja-nagyja. De hát ez akkor is egy falu! Itt a legapróbb történés is szenzációnak számít! Emlékszem, amikor még otthon laktam, és a Józsi bácsi, nyugodjék, az árokban ébredt reggel, mert kicsit súlyosra sikerült az éjszakája. Abból is hatalmas botrány lett! Erről beszéltek még utána egy hónapig. Annyiszor szóba került Józsi bácsi éjszakai viszontagsága, hogy a végén már egy egészen más sztori kerekedett ki az ittas árokba borulásról és ottalvásról. 
Mégis itthon vagyok, és azért titkon örülök, hogy nem kell egyedül töltenem az ünnepeket, sőt, még egy lakótársam is akadt a régi szobámban, ugyanis Julcsa, a szüleim édes kis keverék kutyája ilyenkor télen bejöhet a házba. Sejhaj szőre miatt megsajnálják, és kap egy picike pokrócot a földön. Julcsa pedig tényleg egy igazi tündér: érkezésem napján behúzta az „ágyát” a szobámba, és ott őrzött, míg el nem hagytam karácsony után a terepet.
web-bannerek-hirlevel-02_0.jpg
A karácsonyi készülődés egész jól ment, azon kívül, hogy anyukám néha a vállamra borult, és elmondta, mennyire sajnálja, hogy Ádámmal így alakult a helyzet, de biztos találok magamnak majd azért férjnekvalót. Nem volt egyszerű ezeknél a pillanatoknál lenyelni a hatalmas gombócokat a torkomon, de azért hála az égnek sikerült. 
Apukámmal a karácsony előtti nap megvettük a világ legviccesebb karácsonyfáját. Illetve valami olyasmit: girbegurba nyélen néhány lelógó gallyat. Akárhogy is néztük, semmi karácsonyfa formája nem volt. Inkább hasonlított egy óriásira nőtt üvegmosó kefére. De hát mivel ilyen hátrányos helyzetű volt, biztosan senkinek nem kell majd. Rajtunk kívül. Anyukám elszédült, amikor otthon kicsomagoltuk a karácsonyfára hasonlító valamit, de végül belátta, hogy igazunk van. Nem kell mindig mindennek tökéletesnek lennie!
Jó, azért a karácsonyeste tökéletesebbre is sikerülhetett volna. Délelőtt a piros kockás, de annál vagányabb nagypapás pizsimben ébredtem, s végre-valahára, öt hónap után úgy éreztem, hogy kialudtam magam. Nem riadtam fel éjszaka semmire, nem sírtam tele a párnám és nem merengtem a plafont bámulva, hogy mi lesz velem ezután. Igaz, leheletnyit átjárt azért a letargia hűvös fuvallata, de könnyen túltettem magam rajta, pláne, amikor megkóstoltam anya mákos bejglijét a reggelinél. Legalább hatot tömtem egymás után a számba, s a kakaómmal öblítettem, amikor megláttam anyukám rosszalló tekintetét. Úgy nézett rám, mint egy kisgyerekre, aki nem bír magával. S bár nem szólt rám, azért elszégyelltem magam, s tényleg, most aztán olyan voltam, mint 20 évvel ezelőtt. Egy rakoncátlan kisgyerek. 
Szóval, december huszonnegyedikén az utolsó simításokat végeztük, karácsonyi dalokat dúdoltunk, s én úgy döntöttem, kiviszem Julcsát sétálni a faluba, mert egészen hozzászokott az úri kényelemhez, és szinte már el sem mozdult a kis plédjéről. Azt hiszem, nem gondoltam át alaposan ezt a sétát, mert Julcsa az utcán úgy ficánkolt a pórázon, mint egy tébolyult hal a hálóban. 
afa.jpg
 
A falu összes kutyája őt csaholta, s mintha még a macskák is direkt kitámolyogtak volna a pajtákból, előtte illegtek-billegtek. Teljesen megizzadtam, s kipirult az arcom, de Julcsa boldog volt, fürge és eleven, ez volt a lényeg. Pláne akkor, amikor a falu túlsó végén egy új építésű ház fekete kerítésénél megtorpant, és szaglászni kezdett. Azt hiszem, ekkor találta őt fenéken Ámor szerelmes nyila. Egy nagyon macsó golden retriever szaladt Julcsához, s megesett az első csók is hirtelen. Igyekeztem nem oda nézni, de hát, kérem szépen, karácsony van, s a szemem előtt ilyenféle csodák születnek! No, meg pasival sem találkoztam nyár óta, szóval, ez volt számomra az igazi romantika... Huszonöt perc csókcsata és szerelmes pillantás után végre elszabadítottam Julcsát a kerítéstől. Csodáltam, hogy sötét a ház, s a daliás retriever egyedül szomorkodik, de hát, biztos rokonokat látogat a boldog és tökéletes család. Így képzeltem el a ház lakóit hazafelé menet, amikor már az én pórázra kötött szerelmes hölgyikém is hála az égnek megnyugodott.
Este megható pillanatok következtek: karácsonyfa, gyertyák, ének, vacsora és ajándékbontás. Hullafáradt voltam, főleg a tojásos likőr után, úgyhogy belebújtam már nyolckor a kockás, nagyapós pizsimbe, és a karácsonyra kapott unikornisos mamuszt húztam a lábamra. Meleg volt, és annyira csúnya is egyben, hogy szinte már szépnek látszott! Nekem nagyon bejött. Miután az ágyba dőltem, anyukám sikítani kezdett teljes torokból: Hullik, hullik a hó! Kinéztem az ablakon, és jó érzés töltött el, mintha valami hirtelen rendbe jött volna néhány hópehelytől a lelkemben. Anyukám egészen odáig fajult, hogy kirohant a házból, apukámat is magával rángatva, s ott körözött a kertben, meg ugrándozott, mint egy kisgyerek, azt kiabálva, hogy Tééééényleg hullik! Csoda, csoda!, s közben Julcsát táncoltatta, aki két lábon inogva próbálta követni anyukám karácsonyi bugiját. Apukám meg csak nevetett és nevetett. Istenem, de boldogok még mindig! – gondoltam, és könny szökött a szemembe. Az ágyra huppantam, és elszenderegtem. Néhány órával később viszont hatalmas ricsajra ébredtem. Biztos csak álmodom... Mi ez a szörnyű...? Felültem, és rögtön Julcsa pokrócára néztem. Nem volt ott. Felugrottam, kinéztem az ablakon, s már csak annyit láttam, hogy Julcsa árnyéka bal kanyart vesz az utca végén... JULCSAAAA! Kiugrottam az ágyból, anyukám is időközben befékelt az ajtómban, és riadtan nézett rám. Azt számlálta, hogy az ő hibája, ő zárta ki, te jó ég, most mi lesz?! Majd én megyek! – ziháltam, és magamra kaptam a kabátomat. A mamuszt már nem volt időm levetni, de hócsizmám akkora volt, hogy simán belefértek az unikornisok is... És rohantam, rohantam.... Rögtön tudtam, hova kell menni.
Futás közben rájöttem, hogy nem hoztam magammal a pórázt, mert ugye, miért is hoztam volna... És ez annyira tipikus a részemről, de már nem érdekelt. Tíz perc hóban futás után megláttam Julcsa farát, a feje ugyanis a fekete kis kerítés túloldalán volt. Hatalmasat sóhajtottam, megálltam egy percre, és kifújtam magam. Már úgyis mindegy, az egész falut felvertem, de szerencsére Julcsa megvan! Odasétáltam a kis szerelmes párocskához, akik nyalták-falták egymást, amikor a szemem sarkából hirtelen megpillantottam a sötétségben a sármos kutyafiú még sármosabb gazdáját. Jó estét! – torpantam meg, s nyöszörögtem magam elé. Erre megtörtént az isteni csoda. Egy mosolygós férfi nyitotta ki a kerítés ajtaját, és üdvözölt. Bemutatkozott, de én mintha megsüketültem volna, csak a mosolyát bámultam. 
– Hahó, jól vagy? – kérdezte még szélesebb mosollyal, és láttam, ahogy a szeme a kockás pizsamámra és a hócsizmámba gyűrt mamuszra téved. Most már nem is annyira kedveltem azokat a nagy kockákat, az egyszarvúakról nem is beszélve. Reméltem, hogy annyira sötét van, hogy nem látja a rákvörös arcom. 
Andris – merthogy így hívják a gyönyörű mosolyú fiatalembert – adott kölcsön pórázt, s a tíz perc nagyon viccesre sikeredett beszélgetés után elindultam haza. Julcsa és én teljes mámorban topogtunk hazáig. Közben hangosan csaholt az egész falu kutyahada, s a házakban sorra fény gyúlt. Emberek bámultak ránk az ablak túloldaláról, de én csak örömmámorban úszva ballagtam tovább. Az utcánkba érve a szomszédok már  kabátjaikban susmorogtak a kapuk előtt. Vajon megint mi történhetett? Anyukám pedig mindenkit behessegetett, hogy nincs semmi látnivaló, csak megszökött a Julcsa... Mire hazaértünk, édesanyám gyanúsan méregetett engem. Nem is értem, miért nem a Julcsát! Aztán rájöttem, azon volt meglepődve, hogy nem mérgesen és csúnya szavakat kiabálva tértem haza az éjszakai hajszából. Julcsa a plédre telepedett, s én csak arra gondoltam, amit Andris mondott mosolyogva a gyönyörű szemeivel. Hogy csak akkor adja kölcsön a pórázt, ha a karácsonyi ünnepek alatt meghívhat egy kis forralt borra. Magához, otthonra. S azóta már... hajaj!
web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg