Sokat írtam már az egykor az egész Csallóközt behálózó dunai ágvízrendszerről. Mindeddig azonban csupán a biztos szárazföldről csodálhattam meg. Egy napsütéses szombaton jött el az ideje, hogy vízre szálljak, s magam is megtapasztaljam Kukkónia vízi ösvényeinek titkait.

Reggel kilencre beszéltük meg a találkozót a doborgazi bázisra, de már jóval előtte egész kis hadsereg zsizseg a helyszínen. Családok, magányos farkasok, szerelmespárok és kisebb baráti társaságok jöttek el, hogy ma egy csapatként induljanak a kalandos felfedezőútra. Mindenki a saját nyelvén örül a napnak: ki magyarul, ki szlovákul, de akad, aki németül osztja meg társaival gondolatait.

vizi-osveny-kezdo.jpg

Túravezetőnk, Jankó Zoltán szavára azonban rögtön elhalkul a csapat. Zoli elsőként röviden ismerteti a nap programját, majd kollégájával, Péterrel együtt vízhatlan hordókba gyűjtik értékeinket: pénztárcák, kézitáskák, na meg az elektromos kütyük, okostelefonok vándorolnak sorra a vízbiztos trezorba. De jó, hogy ma más vigyáz rájuk helyettem!

Az első eligazítást követően csapatunk gyalogosan indul el a túra kezdőpontjaként megjelölt, rögtönzött kikötőbe. Még vár ránk egy gyorstalpaló, ahol bevezetnek az evezés rejtelmeibe. Megnyugodva konstatálom, hogy nem kapok evezőt: nekem csupán a nézelődés jut osztályrészül. Fotósunkkal együtt Zoli járművébe kerülünk. Az első akadályt, a vízre szállást Zoli segítségével könnyedén veszem. Ő és Péter a kezüket nyújtva könnyítik meg a beszállást a feltűnően tiszta kenukba.

ronkok-kiallva-vizbol.jpg

– Tíz éve foglalkozunk vízitúrák szervezésével – feleli firtató kérdésemre a kísérőnk. – Még gyerekként magába szippantott az árterek világa, s a bűvölet felnőttként is megmaradt. A feleségem biztatására vágtunk bele a túrázásba. A szomszédos Szigetközben akkor már jól működött a vízitúrák rendszere. A mi jelszavunk: figyelmesség mindenekfelett! Segítünk ki és beszálláskor az utasoknak, a kenukat tisztán tartjuk, ülőpárnát adunk, és a többi. (Ezt én is aláírom: alig vagyunk még csak úton, de máris örülök a szivacsdarabnak az alfelem alatt.)

– Vannak, akik visszajárnak hozzánk, nekik igyekszünk mindig valami újat mutatni – meséli Zoli, miközben a csendes ágvizeken csordogálunk. A miénk a felvezető hajó, Péter pedig a sereghajtó. Így mindenkire figyelni tudnak.

Ahogy beljebb hatolunk az őstermészetbe, felenged bennem a félelem. A buja zöld figyelmet követel. Nyugalom és csend vesz bennünket körül, majd hirtelen méretes hal ugrik egyet, és csobban nagyot a vízben. Szűk csatornákon haladunk, kidőlt fák között. Kevés a hely, kikerülni nem lehet őket, így fejünket behúzva siklunk el alattuk.

Mesébe illő a világ körülöttünk, s még csodálatraméltóbb a természet mindent meghódító ereje: itt még a megszürkült facsonkok is virágba borultak. Különböző színpompás virágok választják otthonul az egykor büszkén zöldellő fák csonkjait. S akinek szerencséje van (és nekünk bizony van!), az még egy villámgyors, égszínben pompázó jégmadarat is megpillanthat, ahogy sebes mozdulattal kikapja napi halétkét a vízből. Kár, hogy pislantással nem lehet fényképezni!

Igaza van Zolinak: itt elfeledkezik az ember mindenről. Annyi impulzus éri, hogy nem marad lehetősége a kötelességeken agyalni. (Ő már csak tudja, hiszen a dolgos hétköznapokon fejlesztőmérnökként dolgozik.)

fatorzs-vizben.jpg

– Én mindegyik túrát élvezem, akkor is, ha negyvenszer megyek egy évben. A vidék változtatja az arcát: más egy forró nyári napon, más egy kiadós vihar után, és más őszi színekben pompázva. Mindig más, de mindig gyönyörű. Úgy szoktam mondani, hogy egy vidámpark van idekinn, telis-tele kalanddal és kihívással.

Van, hogy zúgókon ereszkedünk le a kenuval, néha vascsövön bújunk keresztül, szétnézünk a nádasban, rejtett ágakon surranunk a fák között. Ide az ember azért jön, hogy jól érezze magát.

Belefér a napba egy kis lubickolás is. Míg a többiek a vajkai tó hűvös vizét élvezik, én a helyi viszonyokról gondolkodom. A bősi vízi erőmű megépítésével három település, Bodak, Vajka és Doborgaz kerültek a Duna túlpartjára. A falvak lakóit a víz egy csapásra elválasztotta a régi Csallóköztől, ellehetetlenítve számukra a mindennapi életet a munkától egészen a betegellátásig.

erdo-folyo.jpg

Ahonnan az ember elvett, ott a természet sokszorosan kárpótolt. Az újabban Kis-Csallóköznek is nevezett terület így mindmáig megőrizhette az ősi Kukkónia mágikus titkait. Remélem, a helyiek képesek jól sáfárkodni egyedülálló örökségükkel.

Fotó: Dömötör Ede

hirlevel_web_banner_1_32.jpg

L. Horváth Katalin
Kapcsolódó írásunk