Milyen lenne, ha néha visszautazhatnánk az időben? Ha belepillanthatnánk azok életébe, akik sok-sok évvel ezelőtt éltek, s ugyanúgy szerettek, gyűlöltek és tették mindennapi dolgaikat, mint mi.

Pillantsunk bele egy 1935-ből előkerült naplóba, melyben a karácsony előtti várakozásé, az ünnepé a főszerep!

kati-naploja-kezdo.jpg

1935. december 1.

Ma van december első napja. Az idő már elég télies, bár hó még nem hullott egy szem se. Nem is baj, mert nagyon hideg van így is, apa nem győzi vágni a fát, hogy estére befűthessünk. Bori ma azt mondta, iskolába se megy, mert nincsen jó meleg téli csizmája, anyánk pedig megengedte neki, hogy itthon maradjon. Majd bepótolja máskor, s mivel Julcsi már ismeri a betűket, ő segíthet neki. Én ma korán keltem, és megetettem a tyúkokat és a kacsákat. Találtam három szép nagy tojást, aminek nagyon megörültem, rohantam is velük anyánkhoz! Közben felfedeztük Julcsival, hogy Cirmos nem az ételtől gömbölyödött ki, hanem négy kiscicája született, most bújtak elő a padról. Szegénykéim. Anyánkat rábeszéltük, engedje meg, hogy bevigyük őket a szobánkba, mert kint megveszi őket istenke hidege.

December 10.

Apával ma elmentem az erdőbe, fát akart vágni. Útközben megkérdezte, milyen karácsonyi énekeket tudok, és hogy az iskolában tanultunk-e valami újat. Mondtam, hogy a Mennyből az angyalt tanultuk, de a Kiskarácsony, nagykarácsony-t is tudom. Megkért, hogy énekeljem el neki. Megdicsért, milyen szépen csengő hangom van, és bízik benne, hogy szenteste is éneklek majd a karácsonyfa alatt.

Nem szeretek kántálni, de nem akartam apát megsérteni, mert tudom, hogy szívesen hallgat bennünket. Van, hogy ő is csatlakozik, de sokszor csak csendben figyel, és olyankor könny szökik a szemébe.

Épp hazafelé tartottunk, amikor összefutottunk a szomszéd Pista bátyával, aki elpanaszolta, hogy az a bitang nagyfia kilopta a deszkát a műhelyből. Kereste mindenfelé, felkutatta a fél világot, de eszébe nem ötlött volna, hogy ez a csibész vihette el. Én alig bírtam visszatartani a nevetésemet. Múlt héten Jancsi hazakísért bennünket a templomból, hát akkor mondta, hogy lucaszéket készít, mert ő bizony meg akarja látni, ki a faluban a boszorkány. Julcsi, én és Bori nagyokat kacagtunk, hogy mit talál már ki ez a Jancsi, de közben meg kíváncsiak voltunk arra, hogy van-e boszorkány a faluban. Állítólag nagyon sokáig tart elkészíteni a Luca székét, de János fejébe vette, hogy ő bizony megcsinálja, és nem tudja erről senki lebeszélni. Pista bátyának nem mondtam meg, mire kellett Jánosnak a fa, mert abból lett volna csak csetepaté. Az már biztos!

December 13., Luca napja

Ma van Szent Lúcia napja, így anyánknak ma nem szabad varrni sem fonni, nehogy a tyúkok fenekét is bevarrja. Reggel kiszaladtam megetetni a baromfit, és anyánk rám szólt, hogy mondjam azt: Sokasodjatok, sokat tojjatok! Anyánk utánam jött, miközben szórtam a magot, és jól megbökdöste a tyúkocskákat a piszkafával, hogy jobban tojjanak. Apánk meg egy nagy keresztet rajzolt az ólra, de még a házunk ajtajára is, mert ezen a napon a boszorkányok és más gonosz lelkek járnak a világban, akik megrontják az állatokat, és nekünk is rosszat tehetnek. Még a Paci lovacska fejét is bekente fokhagymával, sőt, nekünk is meg kellett enni egy gerezdet, hogy a boszorkányok ne tudjanak ártani nekünk. Mikor bementünk a házba, anyánk ránk szólt, hogy nosza, szaladjunk, mossuk meg a kezünket és az arcunkat, öltözzünk fel szép ruhába, mert nem sokára itt vannak a lucázók. És tényleg, már messziről hallottuk a fiúkat. „Luca, Luca, kitty – kotty, kitty – kotty, galagonya kettő, három, száraz körtét várom!...”

hirlevel_web_banner_1_81.jpg

Bejöttek a házba nagy zsivajjal, voltak vagy heten-nyolcan, köztük volt Jancsi is. Jókedvvel és tréfásan előadták nekünk a kotyoló versikéket és jókívánságokat, mire anyám kaláccsal kínálta meg őket, és piros almával. A fiúk nagyon megörültek, és elmondták, hogy sehol sem ettek ilyen finom bélest. Legtöbb helyen csak diót és almát kaptak, de volt, ahol még azt sem! A szomszéd Rozi néni például semmivel sem kínálta meg őket, mire a fösvénységét nagy hangon világgá kiabálták: „Egy csibéje legyen, az is vak legyen!” Erre Rozi néni olyan méregbe gurult, hogy seprűvel kergette el őket a kapu elől. Az egész szomszédság jót nevetett a vénasszonyon, mi is a hasunkat fogtuk a nevetéstől!

A fiúk útnak indultak, mert még jó pár házba be kellett térni, mielőtt beestelednék. Julcsi félrehúzta Jancsit, hogy hogyan áll a lucaszékkel, mire ő nagy szélesen csak annyit mondott: Ne félj, készen lesz az karácsonyig! Bori, Julcsi és én már nagyon vártuk az estét, mert gombócot főztünk, hogy megtudjuk, hogy hívják majd azt a legényt, aki feleségül kér majd minket. Először Julcsi dobta bele a maga tizenhárom gombócát a fazékba. Vártuk, melyik jön fel a víz tetejére, és kinek a neve lesz benne. Julcsi cetlijén a János név szerepelt, mire mindannyian felnevettünk, mert a faluban csak egyetlen János volt, aki korban hozzá illő: a falu végén lakó Jancsi, aki a lucaszéket készíti. Julcsi erre nagy duzzogásba kezdett, mert nem kedvelte Jancsit, bolondosnak tartotta. Az én gombócomban a Márton szerepelt, de ilyen nevű fiú nem is volt a faluban. Anyánk erre azt mondta, hogy én még fiatalka vagyok, és csak pár év múlva fogok megismerni egy Márton nevezetű szép szál legényt.

Legvégül Bori jósolt, neki egy üres gombóc került a víz tetejére, ami anyánk szerint azt jelentette, hogy jövendőbelijének a neve nem szerepel a felírt tizenkét név között.

December 24., karácsony ünnepe

Karácsony napja van, és mindannyian nagyon várjuk az estét. Ma korábban keltem, mint más napokon, hogy el tudjam készíteni az ajándékokat, míg a többiek alusznak. Megetettem az aprólékot, utána elbújtam az ólba, hogy elkészítsem a meglepetéseket. Finom, jó illatú fenyőágat szedtem, diót akasztottam rá. Anyánkkal tegnap titokban sütöttünk aprósüteményt, ezekből kivettem három szív alakút, és rákötöttem. Anyánk meglepett azzal, hogy a városban vett egy csodaszép, pirosan fénylő szalagot, ezzel is átkötöttem az ágakat. A házban már mindenki sürgött-forgott. Apánk meghozta a karácsonyfát, Bori meg Julcsi dióval, szép piros almával díszítették, és kisebb kalácsok kerültek rá. Apánk hat gyönyörű szép gyertyát kötött az ágak hegyére, azt mondta, hogy a tiszteletes úr ajándéka. Még sosem láttam ilyen szép gyertyákat! Hófehér színűek voltak, és egy kehely volt mindbe belevésve.

Anyánk már sütötte a finom kőttest, én pedig segítettem neki a töltelékkel. Diós és mákos kalácsot sütöttünk. Anyám azt mondta, azért, mert a dió és a mák szerencsét hoz a házhoz. Vacsora után kibontottuk az ajándékokat. A Jézuska ez éven jó meleg zoknit hozott nekünk, és szép csicsás szalagot a hajunkba. Ez már tényleg olyan, mint amilyet a gazdag kisasszonyok hordanak. Alig várom, hogy a szentmisén viselhessem!

naplo-pecset.jpg

Szenteste sokan összegyűlnek a misére, ilyenkor még olyanok is eljönnek a templomba, akik betegek és öregek, és már nem járnak ki a faluba. Borival és Julcsival alig fértünk be a lányok padjába. A falu asszonyai is mind eljöttek, anyánknak alig maradt hely. A templom karzatában ültek a fiúk és a férfiak, oda ment fel apám is. A tiszteletes úr mindig csak a harmadik harangszó után érkezik meg, addig a fiúk a karzatban mókáznak. Lenéznek ránk a karból, grimaszokat vágnak, hogy nevessük el magunkat.

Anyánk mérges tekintettel nézett ránk, mert mit mondanak majd az emberek, hogy nem tudunk rendesen viselkedni. Bori még olyan kicsi volt, hogy ő ezt nem tudta komolyan venni, és még jobban nevetett, amikor anyánk felszaladt szemöldökét meglátta. Minden tekintet az ajtóra meredt, mikor Jancsi megérkezett, épp az utolsó percben – mégpedig nagykabátban, amelyik minden bizonnyal szegény apjáé volt. Ez alá a fekete posztókabát alá rejtette el a lucaszéket. Felsurrant a karba, de már mindenki látta, és mindenki tudta, hogy mire készül. 

Megérkezett a tiszteletes úr, és elkezdődött a szentmise. Ilyenkor minden olyan meghitt és békés, és a gyülekezet minden tagja csatlakozik a közös énekléshez.

A tiszteletes úr beszéde valahogy megint hosszúra sikeredett, többen már zsörtölődtek, hogy hideg van idebent, jobb lenne már menni. Ezt használta ki Jancsi, aki elővette a lucaszéket, és hátra akart kúszni. Nem tudhatjuk, mi történt pontosan, de egyszer csak nagy lármára és hahotázásra lettünk figyelmesek. Később elmesélték a fiúk, hogy mikor Jancsi fellépett a lucaszékre, azonnal összetört alatta, ő pedig a földre pottyant. Pista bátya, Jancsi apukája pedig nagy hanggal kiszólt a karzatból: „Tiszteletes úr, nem tört csontja! Nyugodtan folytassa a beszédet!”

Akkor már senki nem tudott a tiszteletes úrra figyelni, így be is fejeződött a karácsonyi mise, ahogy a tiszteletes úr mondta: jókedvvel és örömmel. És maradjon ez így az egész következő évben is! Kifelé menet mindenkinek boldog karácsonyt kívánt, és még ő is elsomolyodott, mikor Jancsi vérpiros arcát megpillantotta. Hazafelé Julcsi megkérdezte a fiútól, látta-e hát, ki a falu boszorkánya. Erre Jancsi megrántotta a vállát: „Á, nem láttam én semmit! Amikor felálltam a székre, minden asszonyság rám nézett. Olyan tüzes és mérges szemekkel meredtek rám, ahogyan csak maga a patás ördög tud nézni.” Ennek hallatán nagy kacaj tört ki közöttünk, és nem is hagytuk abba hazáig!

Radi Anita