Olvasom, hogy a 21 éves angol színésznő, Bella Ramsey törölte magát a közösségi médiából – még azelőtt, hogy megjelent volna a The Last of Us című sorozat második évada. Ramsey így próbált védekezni az ocsmányabbnál ocsmányabb támadások ellen, és akarta megóvni mentális egészségét.
Az ok szinte prózai. A szélsőséges rajongók már két éve is támadták őt, mert nem hasonlít eléggé a sorozat alapjául szolgáló videójáték női főszereplőjére. Ami tény, elvégre egy adaptációról beszélünk, s mint olyan, nem hivatott mindenben másolni az eredeti művet.
Ami viszont végtelenül elkeserítő, az az, ahogyan a közösségi médiában gúnyt űztek az egyébként autizmussal is diagnosztizált színésznő külsejéből. Ilyenkor kinyílik a bicska minden jóérzésű ember zsebében, hiszen van egy határ, amit nem lépünk túl. Az ember külseje (s minden más, amiről ő maga nem tehet) pedig egy ilyen dolog.
Láthatjuk hát, hogy az a mérhetetlen emberi gonoszság, az a fajta dehumanizálás, amely végigvonult az emberiség történelmének legsötétebb pillanatain is (s amelyre az elején sokan csak ártatlanul legyintettek), nem tűnt el. Csak átalakult.
Persze, erős túlzásnak tűnhet mindez, de gondoljunk csak bele: hiába élünk szebb, jobb és modernebb korban. Az internet egyre sötétebb bugyrai tele vannak toxikus és szélsőséges közösségekkel, melyek tagjai belső sérelmeiket és tehetetlenségüket mások megszégyenítésében élik ki. S Isten óvjon bennünket attól, hogy ez az indulat teljes egészében kiszabaduljon az utcára...
A rajongás veszélyei
Azt is mondhatnánk, hogy ez mindig is így volt. A közösségi média előtt is voltak paparazzik, volt bulvársajtó, ez a szakma ezzel jár, a hírességek csak szokjanak hozzá. De John Lennont már egy fanatikus rajongója lőtte le, míg Diana hercegnő a paparazzik hajtóvadászatának vált áldozatává. Korábban az ismert emberek még tarthattak bizonyos távolságot a rajongóiktól, és kapcsolatuk többnyire a hivatalos eseményekre, interjúkra, autogramosztásokra korlátozódott. A közösségi média korában ez a távolság eltűnt, és mindössze egyetlen kattintás választja el a rajongást a gyűlölettől.
Ez az a jelenség, amit a pszichológusok paraszociális kapcsolatnak neveznek – amikor a rajongók olyan érzelmi kötődést alakítanak ki a celebek irányában, mintha személyes ismerőseik lennének. Ez a hamis intimitás aztán gyakran birtoklási vággyá torzul: a karakter az enyém, és aki másképp formálja meg, az ellenség. Noha egy casting sosem csak külső hasonlóságról szól, de ezt nehéz elfogadniuk azoknak, akik az évek óta dédelgetett belső képeikhez ragaszkodnak (mint amilyenek a The Last of Us rajongói is).
Gyűlölet a képernyők mögött
Ami viszont igazán aggasztó, hogy ez a mérgező mentalitás nem csak a sztárok világában létezik. Nézzünk bele egy átlagos falusi Facebook-csoport kommentjeibe. Ugyanaz a mechanizmus működik, ráadásul sokszor ismerősök között. Az egyet nem értésüket gyakran olyan bántó, személyeskedő és nyers stílusban fejezik ki, hogy már csak az olvasásuktól elmegy az ember kedve. A képernyő mögötti távolság felbátorít, és olyasmit is leírunk, amit szemtől szemben soha nem mondanánk ki.
A fiatalok körében különösen pusztító ez a jelenség. A kutatások szerint azok a gyerekek, akik egyidejűleg mind online, mind offline zaklatást szenvednek el, négyszer nagyobb valószínűséggel számolnak be öngyilkossági gondolatokról és depressziós tünetekről.
Az önálló cyberbullying is jelentős kockázatot jelent – az amerikai kutatások szerint kétszeres a megkísérelt öngyilkosságok aránya. Egy megalázó fotó vagy videó ma már nem pillanatnyi kellemetlenség – digitális bélyeg, ami a tartalmak visszavonhatatlan természete miatt örökre megmaradhat.
Emberi kapcsolatok helyett
S miközben azon aggódunk, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat vagy túlszárnyal bennünket, észre sem vesszük, hogy a természetes intelligenciánk – az empátiánk, az érzelmi kapacitásunk – sorvad el. A technológia egyre kifinomultabb, a kommunikációnk egyre primitívebb.
Nem véletlen, hogy az emberek tömegesen fordulnak a mesterséges intelligenciához társaságért. A ChatGPT-vel beszélgetnek éjszakánként, AI-pszichológusoknak vallják meg titkaikat, virtuális barátokat kreálnak maguknak. És ki hibáztathatná őket?
Amikor a valós emberi interakciók ennyire toxikussá válnak, amikor a politikai közbeszédből eltűnt minden elegancia, és az alpári stílus egyre inkább normává válik, akkor érthető, hogy inkább egy géphez fordulunk megértésért. Az legalább meghallgatja a gondolatainkat, nem ítélkezik elsőre, nem politizál bele minden mondatunkba, nem használja fel gyengeségeinket ellenünk. Korántsem helyes ez a hozzáállás, de tegyük a kezünket a szívünkre: mi mást tehetne az, akinek tényleg nincs más lehetősége?
Itt állunk hát ma: egy paradoxonokkal és ellentmondásokkal teli világban, ahol a gépek egyre emberségesebbé, az emberek pedig egyre gépiesebbé válnak. Ahol könnyebb egy algoritmussal megosztani a fájdalmunkat, mint egy másik emberrel. Ez azonban nem a technológia hibája. Ez azoknak a megfáradt embereknek a választása, akik már túl sokszor, ki tudja, hányadjára szembesültek megalázással megértés helyett, kioktatással párbeszéd helyett, gúnnyal empátia helyett...
