Novák Zita ízig-vérig nő. Pedig nem sminkel, és nem érdeklik a különféle ruhatrendek. Mégis mi finom nőiességének titka? Mit gondol a mai fiatalokról? Na és mik a tapasztalatai a párkereséssel?
Zita az Új Nő magazin újságírója, négy gyermek édesanyja – és sokszor olyan, mintha nekünk, a szerkesztőség fiatalabb tagjainak is mosolygós, melegszívű anyukája lenne, akinek mindig van egy-két kedves szava.
– Mindig is könnyen kapcsolódtál a benned élő nőiességhez?
– A nőiesség kérdésével sosem foglalkoztam sokat az életem folyamán. Mindenképpen későn érő voltam. Amikor a tizennégy-tizenöt éves osztálytársnőim már pasiztak, én még inkább egy kislány voltam. Viszont jól éreztem magam, rengeteg hobbim volt, lefoglaltam magam. Gimis éveim alatt kerültem be a templomi kórusba, így énekkarra jártam, kántor voltam. Egyetemistaként, a húszas éveimben kezdtem először önmagamra nőként tekinteni. Bár sosem sminkeltem, érdekelni kezdett a külsőm, s akkor mentem el életemben először egy ruhadarabért a tőlem távolabbi városba. Egy farmerről volt szó, ami nagyon tetszett magamon. (Mosolyog.)
– Mi minden változott még meg az egyetemen?
– Előtte nem érdekelt a bulizás, de a fősulis partik világa már jobban vonzott, szívesen mentem a barátaimmal. Sem előtte, sem az egyetem alatt nem volt számomra cél, hogy a divatnak megfelelően szép legyek. Szerintem a gyermekkori fogproblémáimhoz vezethető vissza ez a fajta közöny a külcsínemmel szemben. Hét-nyolc éves koromban lecsiszolták elöl az összes fogamat, mert hiányzott a zománc, a hiányzó fogakat pedig, magam sem tudom miért, arany színű koronával pótolták, s csak a gimiben cserélték le fehérre. Az első komoly kapcsolatom is az egyetemi éveim során lett, és az akkori párom egyben az első férjemmé is vált.
– Hogyan látod a mai lányok viszonyát a külsőjükhöz?
– A mai fiatal lányok közül a lányom példáját ismerem a leginkább. Láttam, miképp élte meg az önkeresés időszakát, ahogy kipróbált különböző sminkeket és frizurákat. A sminkelés fortélyait otthon, az internetről tanulta a különféle oktatóvideókból.
Lányomat tehát, velem ellentétben, érdekli a szépítkezés, s bár én nem tudtam ebben a segítségére lenni, mindig próbáltam támogatni.
– Pici korától kezdve nagy érdeklődést mutatott a magas sarkúk iránt is, és hosszasan hallgattam, ahogy a folyosó kövén kopog fel és alá bennük, gyakorlásképp. Nekem ilyen eszembe sem jutott volna. (Mosolyog.) Szóval úgy látom, a mai lányok számára szerencsére több lehetőség adódik felfedezni önmagukat.
– S mi a helyzet az ismerkedéssel?
– Szerintem egyszerre van könnyebb és nehezebb dolguk a mai fiataloknak. Annyiban könnyebb, hogy ma már sokkal több lehetőségük van megismerni új embereket mind offline, mind online. Az utóbbi hozadéka azonban, hogy az eddigieknél talán még fontosabbá vált a kinézet, illetve az, hogy miként tudod jól eladni magad egy-egy jó fotóval. Pedig a szerelem nem csupán szép szavakból meg jól sikerült fotókból áll: ott a kémia is, amit semmivel nem lehet helyettesíteni. Ráadásul az is előfordul, hogy a két személy évekig párkapcsolatban van, pedig még sosem találkoztak. Én azt mondom, inkább találkozzunk, és derüljön ki, hogy nem lesz ebből a kapcsolatból semmi, mint hogy egy elképzelt ideált szeressünk.
– Hogyan ismerkedtetek meg az első férjeddel?
– Mindketten negyedikes egyetemisták voltunk, én Nyitrán, ő pedig Kassán. Az idő sokkal lassabban telt, mint a mai felgyorsult világunkban. Nekünk majdnem fél évbe telt, míg eljutottunk odáig, hogy szerelemnek merjük nevezni azt, ami köztünk van. Sokat beszélgettünk, és kézzel írtuk egymásnak a leveleket. A mai napig őrzöm ezeket, pedig lassan tíz éve, hogy nem vagyunk részei egymás életének. Szerintem ez idő alatt ő nemcsak a párom, de a legjobb barátom is lett. Bizonyos szempontból együtt is nőttünk fel. Nem úgy történt, hogy először megteremtettük az egzisztenciát, aztán a szerelmet, hanem valamiképp a kettő együtt, egymást erősítve alakult ki.
– Te anyaként is ismerkedtél. Miben volt ez másmilyen?
– Ennek megválaszolására nem hiszem, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember. (Mosolyog.) A mostani férjemet ugyanis már tizenöt éves korom óta ismertem. A válás utáni randizás időszaka nálam kimaradt, mivel egy régi ismerőssel estem szerelembe, aki a támaszom volt ebben az időszakban, s most is az. Egyébként sokan kérdezték a válásomat követően, hogy nem az lehetett-e a gond, hogy „mindjárt az első férfihez hozzámentem”. Nekem azonban semmilyen hiányérzetem nem volt, nem hiszem, hogy másképp alakultak volna a dolgok, ha többet keresgélek.
– Szerinted mivel hódít egy nő?
– Hát, szerintem pont az a legfontosabb, amit a legtöbben alábecsülnek: a kedvesség ereje. Mégpedig nem a megjátszott, színpadias kedvességről beszélek, hanem arról, ami őszintén belőlünk fakad. Hiába van szépen kisminkelve a nő – ha hiányzik belőle a kedvesség, nem megy semmire. Fontos emellett az odafigyelés is. Ez magában foglalja a törődést, de ne az olyasféle „férfiról való törődésre” gondoljunk ezalatt, mint amilyen az előző generációkra volt jellemző. Nem arra utalok tehát, hogy a férfit ki kell szolgálni.
– Pedig stresszes világunkban nehéz megőrizni a kedvességet...
– Ez így van. Ezért is gondolom úgy, hogy a nő akkor tudja igazán ellátni a feladatait, s akkor tud kedves maradni, hogyha nincs leterhelve. Fontos, hogy legyen ideje és lehetősége regenerálódni, csak magára figyelni és töltődni. Persze jó letenni valamit az asztalra, de nem napi tíz-tizenkét órában.
A társadalmunk sajnos főként a férfi köré épült, így férfi szabályokat aggatnak a nőkre a munkahelyeken is. A nők végzik el azonban az úgynevezett „láthatatlan munkát” is otthon, amit senki sem számláz fel nekik, mégis kiéghetnek tőle éppúgy, miként bármilyen szakmában.
– Mit tehet ez ellen a nő?
– Segítséget kérhet. Nekem is többet kellett volna, ma már az idő távlatából ezt így érzem. A családtól, a barátoktól, egy szakembertől, akárkitől. Volt segítségem, de ez arányban sem volt azzal, hogy négy gyermek körül végeztem a teendőket. Sok mindent egyedül akartam megoldani, azt éreztem biztosnak, amit nem engedtem ki a kezemből. Ám nem a gyengeség jele segítséget kérni. Ha valamit igazán bánok, akkor az az, hogy erre nem szántam rá magam.
– Mit üzennél a mai fiataloknak?
– Mindenképpen azt ajánlanám, hogy ne görcsöljenek rá a dolgokra, főleg ne a párkeresésre. Gyakran látom, hogy valaki bepánikol azon, hogy harmincéves lesz, és még nincs kapcsolata. Persze keresse nyugodtan az igazit, de ne féljen hagyni, hogy akkor találjon rá a szerelem, amikor a legkevésbé számít rá. A másik tanácsom, hogy addig is keresse önmagát, és ne tartson az új kihívásoktól. Tanulás és utazás terén például sokkal több lehetőség várakozik a nőkre, mint az én generációm esetében. Ne legyenek hát restek kihasználni ezeket! Találkozzanak és beszélgessenek magukhoz hasonlóan gondolkodó, hasonló értékrenddel rendelkező emberkékkel.
– Mi az a gondolat vagy mottó, ami erőt ad neked a hétköznapokban?
– Vallásos vagyok, s ez sok döntésemre rányomja a bélyegét. Arra szoktam gondolni, hogy a nehézségek legyőzése erősebbé tesz, és általuk fejlődöm. Hiszen bár csendesebben és lassabban, mint a mai kor embere, de nagyon szeretek élni. Isten adta nekem ezt az ajándékot, s ennek tudata kapaszkodót ad, segít meglátnom az életben a szépet. Viszont nekünk is tennünk kell azért, hogy megtaláljuk a helyünket ebben a világban. Ha nem tetszik a helyzet, amiben vagyunk, változtassunk rajta! Ha nem teszünk az életben konkrét lépéseket, semmi sem fog magától megváltozni. Ez az egyik legfontosabb lecke, amit megtanultam. Valamint azt, hogy mindig van kitől segítséget kérni, csak meg kell találni a módját.
