Két királynő: I. Erzsébet és Stuart Mária. Két egyenrangú fél hatalomvágya és szenvedélyessége. Első pillantásra ez az üzenete a SZEVASZ színház Két királynő című darabjának, amelyet (Shakespeare Stuart Mária című drámáját felhasználva) Gágyor Péter írt és rendezett. Az előadás azonban ettől sokkal többről szól. Szól két profi színésznő rivalizálásáról és egy amatőr ügyelő színházi fanatizmusáról.
Láthatjuk a színpadon az ötven felé közeledő nők kínjait. Az erős, harcias (azaz férfias jellegű) asszonyok és a köztük vergődő, gyenge, döntésképtelen (azaz nőies jellegű) férfi különös kapcsolatát. És ha mindez nem lenne elég, az előadásnak van még egy érdekessége: a háromszemélyes drámában – az állandó tagnak számító Tóth Rita és Szikra József mellett – Bárdos Ágnes, az STV magyar adásának szerkesztő-riportere az egyik főszereplő.
– Régóta járja az országot önálló estjeivel, verses összeállításaival, ismerjük gyermekdalait. Színházba is hívták – nem ment. Miért vállalta el most mégis Stuart Mária szerepét? – faggatom Bárdos Ágnest.
– Sokáig arról álmodoztam, hogy színésznő leszek. Hívtak is a diplomázás után (szlovák–magyar szakos vagyok) a kassai Tháliába. Mégsem mentem: féltem a kiszolgáltatottságtól, attól, hogy egy idő után belefásulok. Ráadásul akkor már rádióztam, és nemsokára a televízió magyar adásában találtam magam. Aztán most, hogy ötvenéves lettem, felkeresett Gágyor Péter. Szeretem a munkáit, és a szerep, amelyet felkínált, izgalmasnak tűnt. Volt bennem egy kis félsz, mégis elvállaltam. Tartoztam ennyivel magamnak.
Bárdos Ágnes
– És megérte?
– Mindenképpen! Élvezem a játékot. Stuart Mária szerepe még egy tapasztalt színésznőnek is kihívást jelentene. Nagyon sokféle színt kell felmutatni: az egyik pillanatban még bohóckodom, a másikban szenvedélyesen szeretek, gyűlölök és sírok.
– Akárcsak I. Erzsébet. A két nagyon hasonló figura egy bizonyos ponton mégis különbözik egymástól. Hol is? – kérdem az Erzsébetet játszó Tóth Ritát.
– Először a hasonlóságokkal kezdeném. Mária és Erzsébet erős, középkorú nők. Hatalomra vágyók, harcolni és szeretni tudók, bölcsek, érzelmesek, olykor hisztérikusak. Asszonyok – asszonyi sorsot hordoznak magukban. Egyikük, Mária, jobban „nő”. Ezt az előadás végén Erzsébet szemébe is vágja: az én ágyamba szerelemből jönnek a férfiak, de te mindig csak száraz kóró voltál, aki csak a hatalma miatt vonzó… Ezt a „végső” sértést Erzsébet már nem tudja lenyelni: lefejezteti Stuart Máriát. A hatalmi harcból végül a „száraz kóró”, a férfias nő került ki győztesen.
Tóth Rita
– A darabban itt jelenik meg a gyenge, két nő között ingadozó FÉRFI, azaz Lester figurája. Hogy érzi magát ebben a szerepben? – fordulok Szikra Józsefhez.
– Köszönöm kérdését, nagyon jól! Szerintem a darab igazi, nagy csodája, hogy mindannyian nem egy, hanem két szerepet játszunk. Ugyanis a cselekmény egy színházi öltözőben játszódik. A szereplők épp a Két királynő című előadásra készülnek, és a kezdés előtt még egyszer összemondják a szöveget. A színésznők azonban pont úgy rivalizálnak egymással az életben, mint ahogy a színdarabban… És az ügyelő, aki segít összeolvasni a szöveget, hol az egyik nőt, hol a másikat szereti, akárcsak a darabbeli Lester. Tehát Rita és Ági egyszerre színésznők és királynők, én pedig egyszerre vagyok ügyelő és Lester. Azt gondolom, hogy mindhárom szerepnek ez adja a sava-borsát: hol a színházi, hol a civil ember kínját-baját kell eljátszani. Számomra ezért is kedves a szerep. Mert vagy harminc éve a színház körül lebzselek, és Péter mintha rólam mintázta volna ezt a színházmániás ügyelőt. Színházat ugyanis csak ekkora mániával lehet művelni…
Szikra József
– A győri színház tagja. Mi az, amiért újra és újra szerepet vállal a SZEVASZ-ban?
– Pontosan eme mánia miatt. A megszállottság miatt, ami a SZEVASZ-t működteti. Én 36 évvel ezelőtt még az amatőr mozgalomban kezdtem. Gyakran úgy érzem, a kőszínházak ma már „üzemszerűen” működnek. A próbák gyakran csak arra vannak, hogy „te jobbról, te meg balról jössz be”: az egész egy taposómalom. Én ettől többet akarok! A SZEVASZ-ban lubickolok a szerepekben – és az érzelmekben. Szeretek Péterrel próbálni, mert vele valóban PRÓBA folyik: kihozza belőlünk a maximumot. Gyakran mi is rácsodálkozunk, mire vagyunk képesek. Kis csapatunk számára a SZÍNHÁZ az első. Amikor kiutazunk valahova, az úton nem a fociról vagy a politikáról beszélgetünk, hanem az előző előadást elemezzük.
– És ismét elérkeztünk oda, ahonnan elindultunk: a szenvedélyhez. A magánéletben is szenvedélyesek?
– Azt hiszem, igen – mondja Bárdos Ágnes –, bár én jóval visszafogottabb vagyok, mint Rita. Riporterként ugyanis többnyire nem engedhetem el magam: mosolyogni kell akkor is, ha nincs kedvem hozzá. Rita szerint a színpadon is lassan nyílok… Az egyik előadás alkalmával azonban olyannyira elhatalmasodtak rajtam az indulatok, hogy én voltam a legjobban meglepődve.
Szegény Jóskának úgy nekiestem, hogy eltörött a szemüvege, és vérezni kezdett az arca... Mikor észrevettem, leborultam a színpadon az asztalra, és igaz könnyekkel sírtam.
– Könnyeket Ritától is gyakran láthatunk a színpadon…
– Pedig nem érzek semmit – csak csinálom. Olyan ez, mint a vakrepülés. Mintha egy másik dimenzióban léteznék a színpadon. Azért is sikerül ennyire beleélnem magam, mert a SZEVASZ-ban mindig kamarajellegű előadásokat adunk elő, kevés szereplővel. Nem biztos, hogy húsz emberrel képes lennék eljutni ugyanerre a hőfokra. De ezt a pályát szenvedély nélkül nem lehet csinálni. Pontosabban lehet, de minek?! Ha egy színház tagjainak nincs küldetéstudata, mint ahogy egy jó papnak is van; ha nem érzik azt, hogy nekik kötelességük a közlés; ha képtelenek érezni, és az érzéseikkel üzenni, akkor azt a színházat be kell zárni. Én azt érzem, hogy mi még a legrosszabb formánkban is valami olyat tudunk adni, ami manapság már igen ritka. Ritka kincs vagyunk. Ezt ki merem mondani!
– Gágyor Péter író-rendező itt ül mellettünk. A Két királynő nagyon sok gondolatot felvet. Ezek közül mi az a legfontosabb, amit üzenni szeretett volna?
– Hogy milyen érdekes mámor a hatalom… Hogy két egyenrangú fél milyen eszközökkel harcol egymás ellen, színésznőként és történelmi figuraként is... Ezeken túl a darab kulcsa az ügyelő, akinek egyébként a második felvonásbeli monológja az én színházi ars poeticám. Figurájával azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy mire képes egy dilettáns költő, rendező. Hiszen ő, a végszavak embere teremti meg azt a csodát, amit a két tehetséges, de hisztérikus művész egyedül nem tudott volna kihozni magából. Ő emeli fel őket arra a szintre, hogy képessé válnak az alkotásra. Nem véletlen, hogy az előadás utolsó jelenetében a két színésznő megöleli egymást. Hiszen az alkotás gyönyörű folyamat. Általa tisztulnak le gondolataink és érzelmeink, általa válunk a szó nemes értelmében Emberré.
Gágyor Péter
