Miért minősítjük egymás munkáját anélkül, hogy ismernénk annak összes vetületét? Miért szólunk le szakmákat anélkül, hogy tisztában volnánk azok dinamikájával és rejtett kihívásaival?
Könnyű a butikoslánynak: egész nap ücsörög, és a telefonját nyomogatja. Könnyű mindenkinek, csak nekünk nem!
Könnyű a gazdának, csak nyáron kell neki dolgozni. Könnyű az irodistának: naphosszat a gép előtt ül, és kávécskát szürcsölget. Könnyű az ügyvédnek, az orvosnak, a bankárnak, a péknek: mindenkinek könnyű, csak épp nekünk nem. Pedig olyan empatikusak, olyan együttérzők vagyunk! S mindent – de tényleg mindent – jobban tudunk! „De az élet már csak ilyen, igazságtalan…”
Következzen egy bolti jelenet:
– Legyen szíves, pakolja ki a kosarát...
– Hogy micsoda? – nézett a férfi tágra nyílt szemekkel az eladóra, majd unottan a telefonjába szólt: – Bocs, most le kell tennem, kötekedik velem a kasszás. – Sértődötten végigmérte a pult mögött álló huszonéves nőt, majd lekezelően odaszólt:
– Egészen véletlenül: nem a maga feladata lenne, hogy ezeket kipakolja?
– Nem, uram. Mi lenne, ha a Tescóban is felpakolnák a vásárlók a bevásárlókocsit a szalagra? – válaszolt rezzenéstelen arccal a nő.
A férfi elvörösödött: láthatóan megdöbbentette a fiatal eladó magabiztos kiállása. Ám a világ összes kincséért sem maradt volna alul a vitában.
– Nehogy belehaljon nekem az üldögélésbe – mondta arrogánsan, majd felemelte a kosarát, s a benne lévő ruhákat egyetlen mozdulattal a pultra borította. – Tudtommal az eladó van a vásárlóért, nem pedig fordítva! – vágta oda. Majd az óriási kupacot maga mögött hagyva kiviharzott az üzletből.
Könnyű neked!
Négy éve dolgozom szabadúszó újságíróként. Tagadni sem tudnám, hogy szeretem a munkám, mégis minden egyes alkalommal, amikor valaki a fejemhez vágja, hogy: „Könnyű neked, hisz csak írogatsz. Ráadásul megy is!”– felhúzom magam. Egyfelől igen, tényleg „csak” írok, mi több, szeretek is írni, de miért lenne bármivel is könnyebb nekem, mint bárki másnak?
Az újságírói lét – bármily meglepő – nem csak kávézásból, sajtótájékoztatókon való dőzsölésből és ihletett cikkírásból áll. Sőt (és ezt a Szex és New Yorkon szocializálódottaknak címzem), a Carrie Bradshawféle álomtól is meglehetősen távol áll. Van sok jó oldala – ez kétségtelen, mint ahogy minden igazi hivatásnak.
De azok az emberek, akik szerint könnyű nekem, nincsenek ott velem az éjszakákba nyúló riportutakon, nincsenek ott, amikor többoldalas mélyinterjúmra egy percen belül két bántó, trollkodó komment érkezik, és nincsenek ott, amikor egyesek „ártatlan arccal“ nekem szegezik a kérdést: „Áruld már el! Körömlakkozáson kívül mi másról lehet írni egy női magazinba?”
Nincsenek ott, amikor interjúalanyaim egyetlen kattintással sutba vágják a többnapos munkám, mert ezt meg azt, meg egyáltalán mindent húzzak ki a cikkből. Mert ezeket ő „csak úgy“ mondta... És nincsenek ott, amikor bemutatkozáskor – tekintve, hogy fiatal vagyok – megkérdezik: „Ki készíti a riportot? Még sokat kell várni rá?”
Mivel híreket is szerkesztek, ahol egy nap minimum 35 cikket készítek elő, óhatatlanul ejtek hibát. Cserébe egy-egy olvasó úgy kioktat, hogy a végén magam is megkérdőjelezem: megérdemlem-e a mesterdiplomám? S nyilván akkor sincs ott velem a szeretteimen kívül senki, amikor a negativitás túlcsordul, s csak nézek magam elé porladó motivációm hamvai felett.
Miért címkézünk?
Miért minősítjük egymás munkáját anélkül, hogy ismernénk annak összes vetületét? Miért szólunk le szakmákat anélkül, hogy tisztában volnánk azok dinamikájával és rejtett kihívásaival? S legfőképp: miért gondoljuk sokszor, hogy kívülállóként kompetensek vagyunk eldönteni, hogyan kell elvégezni a másik munkáját?
Természetesen nem csak az újságírásról beszélek.
Sztereotipizálásból, egymás munkájának leértékeléséből egyetlen szakmában sincs hiány, az „én mindenkinél mindent jobban tudok” attitűd pedig átszőtte a teljes közgondolkodást.
Mindenről magabiztos, határozott véleményünk van, és nem is rejtjük véka alá. Érvelésünk sántít? Netán ítéletünk tájékozottság hiányában megalapozatlan? Nem baj – leszóljuk a másik embert, hogy véletlenül se érezze, hogy a munkáját megbecsülik, s annak értéke és respektje van.
Tíz szakma, tíz bélyeg
Tíz olvasót kérdeztünk meg, hogy milyen sztereotípiákon alapuló megkülönböztetések érték őket munkájuk során.
Bettina (29, pedagógus): – Ha azt mondod, pedagógus, a sajnálat az első dolog, amit az emberek tekintetéből kiolvashatsz. Ha nem túl kedves az illető, hangosan ki is mondja: te szegény! Ha végképp nem kedves, egyenesen lehülyéz. Legutóbb egyik volt osztálytársammal találkoztam a boltban. „Betti, nem értelek, olyan jó jegyeid voltak! Hogyhogy megfelel neked az a pocsék tanári fizetés?”
Réka (27, üzleti elemző): – Sógorom nekem címzett kedvessége a karácsonyi vacsoránál: „Kimerültél? Na ne! Mégis, miben? Hisz csak egy call centerben (telefonközpont – a szerk. megj.) dolgozol!”
Sára (32, ügyvéd): – A tárgyaláson kínosan méregetett a házaspár, láthatóan nem értették, mit keres itt ez a „buta szőke” (az volnék én). Soha nem felejtem el az arcukat, amikor rájöttek, hogy itt én vagyok birtokon belül, és közöltem velük, hogy nem áll fényesen az ügyük.
Ágota (20, kozmetikus): – Nemrég egy könyvelő szó szerint kioktatott arról, hogy kell elvégezni a kozmetikai kezeléseket. Ő már csak tudja, egyik volt osztálytársa kozmetikus, s ő rendszeresen látogatja, eleget tud ahhoz, hogy iskolázást tartson nekem a mikrodermabrázisról és a hialuronsavról.
Krisztián (35, recepciós): – Amikor elmondom, hogy külföldön dolgozom, többnyire a következő választ kapom: „Akkor te már biztos milliomos vagy.” Hát nem.
Enikő (34, üzletvezető): – A húszas éveim elején szobalányként dolgoztam egy előkelő svájci hotelben. Elmentem randizni egy sráccal, aki nem hívott többé, mert alantas munkának tartotta a takarítást. Miközben mindenkinek körülöttem legalább érettségije volt.
Cyntia (30, sminkes): – Öt évig műszaki tanácsadóként dolgoztam egy építkezési cégnél. Voltak ügyfelek, akik nem voltak hajlandóak találkozni velem: „Mégis, mit érthet a téglákhoz és a csempékhez egy fiatal lány?” Közben sminkesnek tanultam, ma saját szépségszalonom van, de rendszeresen megkapom, hogy a férjem tart el. Máskülönben nem tudnám egész nap csak „rúzsozni magam”.
András (29, könyvelő): – Egy nagyobb gyár személyzeti osztályán könyvelek. Folyamatos harcot vívunk a „termeléssel“. („Mi megszakadunk, ti meg csak ücsörögtök fent!”) Tény: valóban ücsörgünk, csak gyakran a reguláris munkaidőnkön kívül, hétvégén és ünnepnapokon is akad, ami fölött ücsöröghetünk.
Gábor (24, kosárlabdázó): – Amögött, hogy valaki a sportot megélhetési szinten űzze, rengeteg munka és lemondás van. Ezt az emberek nem látják. A leggyakoribb reakció: „Könnyű neked, csak egy labdát kergetsz, és még fizetnek is érte.” Még ennél is bosszantóbb, mikor valaki ecsetelni kezdi, hogy ő is jól sportolt fiatalkorában – és csak a saját döntésén múlott, hogy nem lett belőle NBA-sztárjátékos. Mesélj még…
Veronika (25, gyógyszerész): – Számomra az emberek bizalmatlansága a legelkeserítőbb. Sokan készpénznek veszik, hogy a gyógyszertárban elárusítók dolgoznak, mindenfajta szakmai tudás nélkül. Amikor ajánlani szeretnék valamit, nem hisznek nekem: ellenben az orvos szava szent és sérthetetlen. Az is előfordult már, hogy egy kliens úgy felhergelte magát (nem adtam ki recept nélkül egy komoly szívgyógyszert), hogy még az ajtóból is szórta rám az átkot.
Egymással tesszük ezt!
Hogy mi a legelkeserítőbb ebben? Hogy egymással tesszük ezt. A pénztáros, akivel a boltban tiszteletlenül bánik egy bankár, elképzelhető, hogy a bankban csap majd patáliát. Az irodai munkás pedig – akinek rosszulesik, hogy sokak szerint ő csak ücsörög és kávézik – az orvosát szólja le. A több megbecsülésre vágyó földműves „az nem rendes munka” címszó alatt kapálni küldheti a színészt, a (városban felnőtt) színész pedig cifrákat káromkodik, mikor egy aratásra igyekvő kombájn vagy traktor akadályozza az úton.
Vajon nem könnyítené meg az életünket, ha a saját szakterületünkön próbálnánk meg a maximumot nyújtani, és nem más szakmák képviselőit egzecíroztatnánk?
Ha – túllépve sérelmeinken – azt is látnánk, hogy egy ember lustasága még nem minősíthet kollektívan egy egész szakmát? Nem lenne könnyebb, ha a sztereotípiák helyett mindenkinek egyenlő esélyt adnánk? Ha megértenénk, hogy mindannyian nélkülözhetetlen fogaskerekei vagyunk egy rendszernek? Ha több tiszteletet tanúsítanánk egymás munkája – és en bloc egymás iránt?
A kérdéseket nem az én tisztem megválaszolni, zárásként viszont egy Albert Camus gondolattal búcsúznék: „Hogy éljünk és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a belé vetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek emberrel beszélnie.”
