Gyerekeink egyszer csak felnőnek. Helyes az, ha továbbra is otthon tartjuk őket? Vagy amikor felnőtté válnak, küldjük el őket otthonról, mint teszik azt a svédek vagy a hollandok? Mi jobb a gyereknek: ha kilökjük a puha fészekből, vagy huszonötön túl is ajnározzuk? 

Hol a határvonal?
Amíg kicsi a gyerek, dédelgetjük, gondoskodunk róla, hiszen védelemre szorul. Aztán egy napon, észre sem vesszük, mikor, a gyermekből felnőtt lesz. A legtöbb szülő azonban még ebben az életkorban is a kicsi, babusgatni való gyermeket látja benne. Ez bizony hiba, amellyel ártunk a gyereknek is, magunknak is. És ártunk leendő házastársának is, aki egy önállótlan, magatehetetlen felnőttet kap élettársul. Szeretetünkkel tehát rosszat teszünk a gyereknek, jövendőbelijének – és végső soron magunknak is.
 
Foggal-körömmel
Manapság egzisztenciát teremteni egyre nehezebb. Vonatkozik ez főleg a fiatalokra. Az emberiség elszaporodott: a világon mind kevesebb a hely, a pozíció, a lehetőség… A lakások ára a csillagos eget veri, a munkanélküliség riasztó. Lányunknak nem elég csak kelengyét készíteni, és a fiúknak sem elegendő fejszét adni a kezébe, hogy menjen az erdőbe, vágjon ki néhány fát, és építsen kunyhót magának. Ha a gyerekek nem válnak időben önállóvá, nem tanulnak meg a saját lábukon állni, jó esetben csak generációs ellentétek támadnak a szülők és gyerekeik között, rosszabb esetben betegesen függnek a szülőktől, és persze a szülők is csüngenek felnőtt gyerekeiken.
Hogyan oldja meg a természet ezt a problémát? Nézzük meg az állatokat. Az állatvilágban is vannak szülők és utódok. Az ő megoldási sémáikat természetesen fenntartásokkal kell fogadni, hiszen az egyes állatfajok sem bánnak egyformán az utódaikkal, és az emberek mégsem állatok. De egyes megoldási lehetőségeket példának vehetünk.
 
Nézzük az oroszlánokat
Serdülő gyerekünk van, aki unatkozik, teng-leng a lakásban, elvárja a gondoskodást (a heti zsebpénzt elsősorban), kifosztja a hűtőszekrényt anélkül, hogy a kenyérrevalót megkeresné, ráadásul kritizálja a szülője szokásait? Ugyanez a sorsa a nőstény oroszlánnak is. A serdülő oroszlánkölyök veszekszik, provokál, felfalja az elejtett antilop legjobb falatjait, de ő maga egyet se ejt el. Igaz, a hím oroszlán se erőlteti meg magát, a táplálék beszerzése és elejtése a nőstény feladata. A hím azonban legalább védelmezi a falkáját, leginkább a többi hímmel szemben. (Amíg bírja. Amikor kiöregszik, legyőzi egy erősebb hím, és amikor átveszi az uralmat a hárem felett, elpusztítja a legyőzött hím összes kölykét. De erről majd később.)
Mit tesz a nőstény a felnőttkort elérő fiatal hímekkel?
 
Két-három éves korukban elzavarja őket a falkából, és soha többé nem fogadja vissza őket. A serdülő nőstény oroszlánok maradhatnak, de az adott keretek között. A falka nőstényei éberen őrködnek a köztük uralkodó hierarchián.
 
oroszl.jpg
 
Mi a helyzet hiúzéknál?
Példáért nem kell Afrikába mennünk. Nézzünk egy hazai macskafélét – a hiúzokat. A hiúz magányosan él erdeinkben, a szülők csak a párzás időszakában találkoznak. A nőstény egy évig gondoskodik a kölykeiről, aztán ellentmondást nem tűrve kiutasítja őket a vadászterületéről – akár a lányáról, akár a fiáról van szó. A kölyköknek, hogy éhen ne haljanak, saját vadászterületet kell szerezniük.
Hasonlóan viselkedik több madárfaj is. A jégmadarak nemcsak a fészekből zavarják ki felnőtt fiókáikat, hanem az életterükül szolgáló folyószakaszról is. Legközelebbi rokonaink, a majmok egyes fajai is elküldik kölykeiket.
A páviánok a fiatal hímeket a serdülőkor befejeztével azonnal elmarják a falkától.
A vörös arcú makákók és egyes páviánfajok fiatal hímjei felnőttkoruk küszöbére érve maguk hagyják el a csoportot. 
 
web-bannerek-hirlevel-02.jpg
 
Anyu, apu, miért viselkedtek így?
Mi lehet az oka ennek a rideg magatartásnak? Két logikus oka is van: egyrészt nem lenne elég táplálék a falka felnőtt tagjai számára, másrészt nem tudnák etetni a jövendő kicsinyeket. Összefügg ezzel a territórium is, amelyen az adott csoport vadászni tud. Egyszóval egyensúlyban kell lennie az oroszlánok és az elejthető vadak számának, különben az oroszlánok éhen pusztulnak. És nem utolsósorban: a fiatal egyedek elűzésével a természet a vérfertőzés ellen is védekezik. A fiatal hím oroszlánok, akárcsak a páviánok, kénytelenek új falkát keresni, és olyan háremet kialakítani, amelynek nőstényei nem a vérrokonaik. Így nem fordulhat elő, hogy a hárem új ura a rokon gének hordozóit pusztítja el. 
A kölykök megölésére azért kerül sor, hogy az erősebb, genetikai szempontból jobb egyednek előbb szülessenek kölykei, valamint hogy gátat vessen a jövendő konkurenciának. Itt megemlíthetjük, hogy a csecsemőgyilkosság – noha a gorillák között már volt rá példa – az embereket nem érinti. Hacsak nem Heródes a nő férje. A szóhagyományban azonban előfordul az idegen gyermekek elpusztítása. A befogadott gyerekek nagyon gyakran minél előbb el akarnak kerülni a mostoha közeléből. 
 
Fogd, fiam, a vándorbotot
Az állatfajok többsége azonban nem gyilkolódik. A csimpánzok például – hasonlóan, mint száz évvel ezelőtt a nagycsaládok – csoportosan élnek. De hogy ne legyen köztük ellentét, szigorú rangsorolás van az egyedek között, és mindenkinek megvan a maga feladata. Itt aztán nincsenek lustálkodó serdülők, a falka minden tagjának el kell végeznie a maga munkáját, hogy a csapat életben maradhasson. Idővel az emberi közösségek is oda jutottak, hogy a természet, a föld és az állatállomány nem tudta eltartani a megnövekedett családi közösséget. A fiatalabb fiú kénytelen volt kezébe venni a vándorbotot, és új területet, új várost keresni, hogy megélhetését biztosítsa. Ez a kényszer olyan abszurditásokat szült, mint például a modern korban a regényírás vagy reklámok gyártása.
Nagyon leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatjuk, hogy valahol itt kezdődött a globalizáció is.

Klánokat, csoportokat ma is alakítunk, ha nem is a rokoni kapcsolatok, hanem az érdeklődési körök és közös hobbik alapján.

A falkarendszer kései maradványai a családi vállalkozások, amelyekben egy-egy mesterség apáról fiúra száll. Nyilván vannak még olyan országok, ahol a nagycsaládot a nagyanya vagy a nagyapa irányítja, de ez már kívül esik a mi európai-amerikai kultúrkörünkön.

 
feszek.jpg
 
A fészekből igen, a családból nem
A Homo sapiensre határozottan nem érvényes, hogy az elköltözéssel teljesen megszakad a kapcsolat a szülő és a felnőtté vált gyerek között. Hiszen nem vagyunk sem oroszlánok, sem jégmadarak. Az emberi utódok nevelése rendkívül hosszú ideig tart. És a mi gyermekeinknek nemcsak szülőkre, hanem nagymamákra és nagypapákra is szükségük van, hiszen a szülők egyre elfoglaltabbak a mindennapi kenyér előteremtésével. Nagyon valószínűnek látszik az a tudományos magyarázat, hogy az emberi nem átlagéletkora azért hosszabbodik, mert a nagyszülőknek részt kell venniük az unokák felnevelésében. 
A nemzedékek együttélése azonban csak bizonyos szabályok betartásával lehetséges. Például azzal, hogy az egyes generációk külön lakásban élnek. A szülők nem szólnak bele a fiatalok életébe, hiszen amit nem tanítottunk meg nekik gyerekkorukban, felnőttként már nem tudjuk behozni. De miért kellene lemondani egymás segítéséről? Még egy fontos érv szól a külön lakás és a mellett, hogy a gyerekek a saját lábukra álljanak. Az emberi társadalomban nem fenyeget ugyan az utódok elpusztítása, és egyes kóros esetektől eltekintve a vérfertőzés sem, de ha a fiatalok idejében nem önállósodnak, akkor a szülők nem érik meg unokáik születését. 
Persze, a túl korai önállósodás is rejt magában veszélyeket. Ennek ellenére ne féljünk útibatyut adni csemetéink kezébe egy kis hamuban sült pogácsával. Hiszen nincs szebb annál, mint amikor egy fiatal kibontja a szárnyait, és elrugaszkodik a fészek széléről. Néha a jól tartott, pelyhes állú gyermeket egy kicsit noszogatni kell, hogy kapjon már szárnyra. Akár egy-két szeretetteljes hátba taszítással.

 Varga Klára

web-bannerek-hirlevel-01_4.jpg