Írásunkban annak eredtünk utána, hogyan kerül tető ma a fiatalok feje fölé. Ki segíti őket a fészekrakásban? Első beszélgetésünk egy sikertörténet: az építő megépíti a saját házát.
Somorja nyugodalmas lakóparkjában található a Horváth család otthona. Erika (37) a kapuból integet, közben navigálja a parkolást. A zsákutca utolsó háza az övék: tervezéskor még arra is gondoltak, hogy a parkoló autók árnyékban legyenek. Később megtudom, mindez a férjnek, Attilának (33) köszönhető.
Csupán az óra korai, de a házban már zajlik az élet. Reggeli mese szól, Sofia Minnie Mouse öltözékben pörög előttem, háta mögül szélesen mosolyog Atika, a család legkisebb tagja.
– Hogyan indul el egy fiatal család a közös úton? – kezdem mindjárt a legfontosabb kérdéssel.
Erika: – Attila 22, én 26 éves voltam, mikor a közösségi hálón megismerkedtünk. Két évvel később összeházasodtunk, és vettünk egy belvárosi lakást a kilencedik emeleten. Felújítottuk: a málnaszínű konyhámnak az egész világ a csodájára járt. Úgy terveztük, legalább tíz évig ott maradunk.
Attila: – Nem volt parkolóhely. És ez elég nagy baj volt. Kiálltam a két négyzetméteres erkélyünkre, és láttam, hogy szemközt van parkolóhely, csak történetesen az egy kert. Nosza, vegyük meg, s építsünk rá garázsokat. Ellenben az építésügy csak lakóházat engedélyezett. A végén építettünk négy lakást, négy garázzsal. Ez volt az első közös befektetésünk.
– Az ilyesmi rengeteg kiadással jár. Kölcsönt vettetek fel?
Erika: – Jól kerestem, egy pozsonyi cég marketingrészlegét vezettem. Minden pénzemet az építkezésbe fektettem.
Attila: – Az építőiparban nőttem fel, apumnak volt egy építőcége, már 10 évesen az építkezéseken sepregettem. Apum a halála előtt két évvel bejelentette, hogy vége, befejezte. Nem mondta azt, hogy fiam, itt a cég! Én voltam az, aki foggal-körömmel ragaszkodott hozzá. Menedzsmentet tanultam, és mindig erős késztetést éreztem, hogy bizonyítsak. Családi házak generálkivitelezését vállaltuk, a végén apum is belátta, hogy van jövőnk. Apu amúgy nagyon távolságtartó volt, egész élete a munka körül forgott, nem a család állt a középpontban.
Mikor elkezdtünk együtt dolgozni, rengeteg súrlódás volt közöttünk, ő még a régi iskolát képviselte. Végül már csak a könyvelést felügyelte. Halála után aztán kifizettem a tartozásokat, és átvettem a céget. Ragaszkodtam hozzá: nekem ennyi maradt apámból!
Erika: – Inkább azt mondanám, hogy kellőképp bátrak és szorgalmasok voltunk ahhoz, hogy újrakezdjük. Hittünk magunkban. A legnagyobb megelégedettséget az életben az adja, mikor meg tudod tenni azt, amiről mások azt állítják, hogy nem lehet megcsinálni.
Attila: – Nem volt könnyű a kezdet. Erika Pozsonyban dolgozott, én pedig próbáltam megkapaszkodni az építőiparban. Olyan is volt, hogy tőle kértem kölcsön. Az építkezéseken fizikai munkát is végeztem. Küszködtem, mert a munkások szemében a főnök fiatal fia voltam, aki ugyan mi újat mondhat nekik? Más munkamorálhoz voltak szokva, mint amit elvártam, idővel el is váltak az útjaink. 2008-ban vettem át a céget, és két éve, hogy nem végzek kétkezi munkát. Ám ez sem igaz: nem egyszer szép ingben, nadrágban megyek el otthonról, aztán az építkezésen beállok a munkások közé, ha épp ösztöke kell.
– Lassan összeáll a kép. Így kezdődött hát a ti fészekrakásotok!
Erika: – Sofia pont a papa születésnapjára született. A mama volt az, aki végül az örökségből kisegített kis kölcsönnel, hogy be tudjuk fejezni az építkezéseket. Mi pedig a panelból átköltöztünk az egyik lakásba. A panellakáson hamar túladtunk – a málnaszínű konyha csábító volt, az árából pedig telket vettünk. Egy nagy vaskapun keresztül volt a bejárás, szerelem volt első látásra... Ismét elkezdtünk építkezni, hét hónap múlva pedig már költöztünk ide, a mostani házunkba.
Nem volt könnyű a házépítés, minden fillérnek megvolt a helye, hisz még a nyakunkon volt a kölcsön a mamától. Illetve az én szüleim is eladták a családi házukat, tőlük is érkezett némi pénzmag. Így sikerült!
– Minden kezdet nehéz. Hogyan tudtátok a tartozásokat letudni?
Attila: – Én rizikókedvelő vagyok. Folytattuk az ingatlanbefektetést, Tejfalun építettünk három ikerházat: ez, ugye, összesen hat lakás. A saját tőkénk 0 euró volt, hitelből vettük a telket, az építkezést is abból finanszíroztuk.
Erika: – Nagy nyomás alatt éltünk, közben pedig már úton volt a kisfiunk, Attila. Én az anyasági mellett dolgoztam, magánszemélyektől is vettünk fel kölcsönt 10%-os kamatra – egyéves záros határidővel. Itt-ott hibáztunk, de az ikerházak értékesítése után vissza tudtuk fizetni a kölcsönök nagy részét. Azt mondtuk: legfeljebb eladjuk a családi házunkat, és beköltözünk az egyik ikerházba. Szerencsére erre nem került sor, és a mai napig ott vagyunk az ingatlanpiacon, invesztálunk. Én biztonságkedvelő vagyok, Attila rizikópárti. Szóval, csiszolódunk egymáshoz.
– Ha így körbepillantok, sikerült a ház körül mindent elrendezni. Még medence is van!
Erika: – Rájöttünk, ha befejeződik az építkezés, többé nem tudjuk a földet kivinni a telekről. Azonnal meg kell építeni a medencét. Most is a családtól kaptunk kölcsönt, nem maradt más választásunk. Itt sem ment minden, mint a karikacsapás, voltak komor időszakaink. Szeretem Attilában, hogy van tartása és morálja. Vállalja a felelősséget, és határidőre mindent visszafizet. A reklamáció pedig a szívügye. Becsületes ember.
Attila: – A medence körül a csempét én vágtam, raktam a térkövet is. A házalapot, a koszorúzást szintén mi csináltuk – kalákában. Apósom villanyszerelő: már ahhoz is értek egy kicsit, a melléképületbe már én kötöttem be a villanyt. Fél év alatt lett kész a házunk, de mozgósítani kellett hozzá a tíz év alatt kiépített kapcsolati hálómat.
– Apukádnak a munkája volt a legfontosabb. Te a munkádat harmóniába tudod hozni a családdal?
Attila: – A családi idill megteremtése – legalábbis úgy érzem – nekem jobban megy, mint anno apámnak. Bízom benne, hogy Atika még jobb lesz benne, ha jó mintát lát.
– A fészekrakáshoz megvoltak a tervek, a gyerekek is ideális elosztásban – egy lány, egy fiú – érkeztek.
Erika: – Itt is volt galiba! Három éve voltunk házasok, de nem jött a baba. A végén az egyik orvos kijelentette, hogy nem is lesz, mert Attila steril. Erre Attila teljes nyugalommal közölte: biztos benne, hogy természetes úton lesz gyereke. Önbeteljesítő jóslat volt.
Attila: – Pedig nem csináltam mást, mint amit előtte már olyan sokszor: hittem magamban. Bújtam a világhálót, futottam, hideg vízzel zuhanyoztam, elhagytam a kávét és az édes italokat, odafigyeltem a táplálkozásomra. Egy éven belül megfogant Sofia.
– Míg mi itt beszélgetünk, addig a háttérben a mama foglalkozik az unokákkal.
Erika: – Attila anyukája, Irénke mama besegít a gyerekek nevelésébe. Minden hétfőn és szerdán ő vigyáz rájuk, én pedig dolgozom, terméktanácsadással foglalkozom. A lelki békémhez fontos, hogy kizökkenjek a gyerekek körüli mókuskerékből.
Amúgy elégedett vagyok az életemmel, elfogadtam mindent: a jót és a rosszat egyaránt. Atika szeptemberben kezdett az óvodában, a régi munkahelyemen várnak vissza, de hatalmas a stressz, nem kétgyermekes anyának való.
Attila: – Nagy álmunk volt, hogy valaha együtt dolgozzunk. És most egymás fölött van az irodánk. Azokon a napokon, mikor Erika dolgozik, együtt is ebédelünk.
– Ti még a munkában is egymás társaságát keresitek?
Erika: – A mai napig nagyon sok házas randink van, sőt, hetente többször is! Ilyenkor vagy az egyik, vagy a másik mama van a gyerekekkel. Anyum még dolgozik, de péntekenként azért igyekszünk nála lenni.
Attila: – Mikor Erikát megismertem, jobb ember lettem. Sokat dolgoztam magamon, hogy jobb társ, majd apa legyek. Abban is szerencsések vagyunk, hogy a mama főállású nagymama. A lánytestvérem gyerekeire is sokat vigyáz. Sokszor nálunk jönnek össze a gyerekek, néha este nyolckor is zeng a ház, mert itt mindig szól a zene. Boldogok vagyunk!
