– Anyuka, ilyet még nem láttál! – jött haza a fiam. Matyival elmentünk egy kábítószerezéssel kapcsolatos kiállításra. Még sírtunk is: a heroin okozta halált is bemutatták, Matyi az abortusztól akadt ki. Én a csendszobában még sírtam is! Anyuka, menjél el rá, megéri! Soha nem fogok kábítószerezni!

A tárlat a református egyház és a rendőrség közös projektje.

kontrasztkiallitas-kezdo.jpg

A Kontrasztkiállítás vándorkiállítás, amely Dunaszerdahelyen az iskolaév végéig látogatható. A fiatalokat szólítja meg a multimédia nyelvén. Egyszerre sokkoló, groteszk és ironikus. A kiállítás születéséről Százvai László kisvárdai református lelkészt, a kiállítás ötletgazdáját kérdeztük.

– Milyen tapasztalás hívta életre a Kontrasztkiállítást?

– Maga az Élet. A kiállítást nem kellett kitalálni. Tíz éve dolgozom ifjúsági lelkészként és vallástanárként. Azt látom, hogy félelmetes családi háttérből jönnek a fiatalok. Jómagam is úgynevezett 3h-s, vagyis halmozottan hátrányos helyzetű gyermek voltam, mivel elvált szülők gyermekeként nőttem föl. A családok egyre kevésbé működnek. A gyerek fél benyitni a lakásba, mert nem tudja, mivel találja szembe magát. A látszatra mintacsaládokban is megesik, hogy (ahogy egy tanítványom megfogalmazta): „Folyik otthon a társas magány.” Együtt vagyunk ugyan, de csak egymás mellett élünk. A tizenévesek nagyon vágynak közösségbe: olyan helyre, ahol meghallgatják őket. S ha ezt otthon nem kapják meg, akkor indul a keresés. És bármi árat képesek megfizetni azért, hogy elfogadják őket.

– Milyen témákat dolgoz fel a kiállítás?

– Kíméletlen őszinteséggel nyúltunk az aktuális kérdésekhez. A kiállítás labirintusán áthaladva – mint ahogy a kiállítás neve is mutatja - hét témakör fény- és árnyoldalaival szembesülünk. Családon belüli erőszak és a példaképek, a házasságkötések és a válások, a gyermekvállalás és az abortusz, a szenvedélybetegségek és a szabadság, a hazaszeretet és a kozmopolitizmus, az öngyilkosság és az élet értelme, valamint a megváltás csodája tárul fel a szemünk előtt. Ez a kiállítás egy hatalmas sikoly: nem simogat, hanem felráz, nem udvarias, hanem kiált ott, ahol a legtöbben némák. Építeni akar azokon a pontokon, ahol a fiatalok életében legnagyobb a rombolás.

A legveszélyeztetettebb a 14–26 közötti korosztály, őket éri a legtöbb inger, ők még formálhatóak, keresik önmagukat. Járják a maguk útját, s közben sok mindent megélnek: egyre fiatalabb korban találkoznak az itallal, a droggal, szexuálisan kizsákmányolják őket, nem ritka, hogy tizenhárom-tizennégy éves lányok esnek át abortuszon. Mert senki nem mondta, hogy másként is lehet. Senki nem mutatott másik utat.

– Ez egy olyan multimédiás kiállítás, mely a látogató minden érzékszervére hatással van.

– Felnövőben van egy generáció, amely már csak a multimédia nyelvét érti. S ha meg akarjuk szólítani őket – márpedig épp a 14-26 év közötti korosztály a Kontrasztkiállítás célközönsége! –, meg kell tanulni a nyelvükön kommunikálni. Éppen ezért multimédiás eszközök egész sorát (projektorok, plazmatévék, fotók, hanghatások, fényeffektusok, színek, autószimulátor, részegszemüveg, fotók, tablók) használva, a kiállítás a döbbenet erejével hat szinte minden érzékszervünkre. De elsősorban gondolkodásra késztet, és dönteni segít. A kiállítás kép- és hanganyagai szinte minden műfajt felvonultatnak: a humor, a groteszk, az irónia, a megdöbbentés, az ismeretközlés, sőt a sokkolás eszközeivel is éltünk. A látogató egy labirintusban bolyong, amely 8 szobába torkollik. Útközben a következő témát mindig előkészítő fotókkal, fény- és hanghatásokkal vezetjük be. Minden szoba egy-egy témát dolgoz fel, a legutolsó, a nyolcadik szoba pedig a csendszoba. Itt lehetőség nyílik az elcsendesedésre, és lelkipásztorok, pszichológusok és családgondozók segítik feldolgozni az élményt.

– Milyenek a visszajelzések?

– Hihetetlen csoda, hogy a kiállítás mennyire megérinti a közönséget! Az arc sokat elárul, és ez az arc nem csupán a döbbeneté. Egy olyan ember arca, aki szembesült a félelmeivel, a győzelmeivel, a titkaival és a múltjával. A tárlat egy nagy tükör: a labirintusban az ember saját magával megy szembe. Ami csodálatos, hogy az élmény mindenkinél másképp működik, mindenkinél másképp csapódik le. Egy házaspár két és fél órát töltött el a csendszobában, csak a férfi jött ki néha papír zsebkendőért. Én még férfit nem láttam így sírni. Az emlékkönyvbe pedig csak ennyit írtak: „Hat éve vagyunk házasok – hat év óta most beszélgettünk egymással először igazán őszintén.” Büszkék vagyunk arra is, hogy van olyan gyermek, aki ennek a kiállításnak köszönheti az életét. Egy gimnazista lány a szülei döntése nyomán éppen abortuszra készült, mikor megnézte a tárlatot. Aztán elhívta a szüleit is, akik hosszú viták után megengedték neki, hogy megtartsa a gyermekét. Vannak gyülekezetek, ahol vasárnaponként az általunk feldolgozott kérdésekről szólnak a prédikációk, és sok helyen úgynevezett kontrasztklubok alakulnak, ahova heti rendszerességgel várják beszélgetni a fiatalokat.

– Ahhoz, hogy egy ilyen kiállítás létrejöjjön, rendkívüli csapatra van szükség.

– A kisvárdai református ifjúság egy különleges csapat. Kisvárda a színházi fesztiváljáról híres, s mi is állítottunk már színpadra rockoperát. Több ifjúsági zenekarunk van, és egy hangstúdiónk, melyben hangtechnikai képzést is rendezünk. És a családi napjaink sem a megszokott formában zajlanak. Véleményünk: ha valamiből tökéleteset kell nyújtani, az épp Isten! A mi erőnk a fiatalokban van, és ez a kiállítás is azért ilyen hatásos, mert fiatalok készítették fiataloknak. A kortárs csoportok mindig nagyobb hatásúak. Hiszen ha egy csoporttársam mondja, neki tényleg elhiszem, hogy lehet másként is csinálni…

elofizetes_uj_no_0.png

A dunaszerdahelyi kiállítást a FEMIT, vagyis a Felvidéki Magyar Ifjúságért Társulás szervezte meg. A kiállításról és a polgári társulás további tevékenységéről az elnököt, Győri Margitot kérdeztük.

– Önkéntes és politikamentes szervezet vagyunk, amely nyitott a felvidéki magyar fiatalok számára származási, faji vagy vallási különbség nélkül. Tevékenységünk több szálon fut: fontos számunkra a magyarságtudat ápolása és a fiatalok egészséges testi és lelki fejlődése. Éppen ezért szervezünk már évek óta drogmegelőző vagy a szenvedélybetegségekkel, az erőszakmentes kommunikációval, táplálkozási zavarokkal kapcsolatos előadásokat. Eddig több mint 200 előadást tartottunk iskolák, faluközösségek, társulások részére. Kezdetben erősködnünk kellett, mert az iskolák azt mondták: nálunk nincs semmi gond! Fiatal szakemberekkel dolgozunk együtt, akik a koruk okán hamar megtalálják a közös hangot a célközönséggel. Legújabb tervünk egy meseterápiás központ kialakítása, ahol lelkileg sérült gyermekekkel szeretnénk foglalkozni. Az ingatlant már kinéztük, csak az anyagiak hiányoznak.

– Hogyan jutottak el a Kontrasztkiállításig?

– A televízióban láttam Százvai Lászlót, majd felvettük vele a kapcsolatot, és Kisvárdán megnéztük a kiállítást is. Azt gondoltam, majd végigfutom az egészet, nem kell nekem az ajánlott 90 perc. Aztán mégis eltelt a másfél óra. Itt, Szerdahelyen sok iskolából kapunk pozitív választ. Persze vannak iskolák, melyek elutasítottak bennünket, de a diákjaik kisebb csoportokban eljönnek hozzánk. Aztán másnap visszahozzák a barátaikat, szüleiket, rokonaikat… A Kontrasztkiállítás a helyes döntésben segít, és megtanít gondolkodni! Érdekes, hogy nálunk a csendszobát ciki használni, míg a magyarországi helyszíneken kettő kell belőle, hogy az elmélyülés intimitása megmaradjon. A csendszoba kommunikációs tréningként működik, de ezt nálunk, sajnos, még nem sikerült elérni. Nagyobb csoportokat előzetes bejelentés után tudunk csak fogadni. A tárlatra ugyanis fokozatosan engedjük be a diákokat: 5 percenként három embert engedünk be. A többiek addig kipróbálhatják az autószimulátorunkat, ahol szemüvegek segítségével megtapasztalhatják, milyen kicsit részegen, nagyon részegen vagy kábítószer befolyása alatt vezetni.

Egy házaspár két és fél órát töltött el a csendszobában, csak a férfi jött ki néha papír zsebkendőért. Én még férfit nem láttam így sírni. Az emlékkönyvbe pedig csak ennyit írtak: „Hat éve vagyunk házasok – hat év óta most beszélgettünk egymással először igazán őszintén.”

Az a baj, hogy nem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá. Inkább hallgatunk. Mert vannak dolgok, amelyekről jobb nem beszélni. Vagy inkább csak nem illik? A családon belüli erőszak, a drog, az öngyilkosság nem igazán társasági téma. Nem figyelünk a másikra, nem látjuk a jeleket. Pontosabban: sokszor inkább nem is akarjuk látni őket. Jobb nekünk csukott szemmel járni. Még akkor is, ha családtagról, közeli barátról, tanítványról van szó. Hiszen ez magánügy. Egy fenét az! Nem lehet csukott szemmel, süket fülekkel elmenni amellett, hogy egyre több család hullik szét a szenvedélybetegségek (drog, alkohol, nyerőgépek), az erőszak vagy a hűtlenség miatt. Ezek igenis problémák, melyekről beszélnünk kell. Hogy megelőzzük azokat. Mert megelőzni könnyebb, mint az égő házat oltani. Beszélni, beszélni, beszélni! És mi kell még? Valaki, aki meghallja a sikolyokat, a segélykérést. És segíteni akar.

Ezek a tapasztalások egy kiállítást hoztak létre. Fiataloktól fiataloknak: modern nyelvezettel, kép- és hanghatásokkal. Ez nem pusztán egy kiállítás, amelyen az ember végigsétál. Lelkünk legmélyebb bugyraiba markol. Óhatatlanul megváltoztat. Már nem lehetünk ugyanazok az emberek, akik előtte voltunk…

L. Horváth Katalin
Cookies