Nem csupán a festő vagy a zenész lehet nagybetűs művész. Sokszor a művészi finomság olyan hétköznapi foglalkozásokban is megjelenik, mint a körömdíszítés. Zsemlye Szabina (Bős) a művészek közé sorolható, hisz körmeivel nemcsak a Csallóközt, de Európát is bevette.
Zsemlye Szabina (36, Bős) műkörömépítő, egy kilencéves fiú édesanyja. A kis család nemrégiben Bősre költözött egy szép családi házba. Szabinát világéletében a hirtelen döntések jellemezték. Egy ilyen impulzív döntés folytán lett belőle műkörömépítő, mely szakmában végül kiteljesedett. (Fotók: Dömötör Ede)
In medias res indítjuk a beszélgetést, hiszen leginkább az a körömcsoda érdekel bennünket, amelyet Szabina magával hozott. Az a bizonyos díjnyertes alkotás, amelyik aranyérmes lett a londoni műköröm-olimpián.
– Vágjunk a közepébe: ezt a körmöt senki nem fogja viselni. A tárgyképet is nagy körültekintéssel készítettük róla. Mi a legnehezebb egy ilyen körömépítésnél?
– A köröm kiszabása – mondja Szabina. – Először megrajzoltam a méretarányos sablont, majd Pesten megtanultam, hogyan lehet ilyen hosszú körmöt megépíteni. A köröm mindkét felének tökéletesen kellett illeszkednie. Zseléből formáztam ki, majd addig reszeltem, míg megkaptam a tökéletes formát. A festés már könnyebben ment. Minden este tíz órától hajnali kettőig dolgoztam, miután lefektettem a kisfiamat. A tündérkörmökhöz tündérjelmezt varrattam, hogy egyben legyen az összkép. Utána felvittem Budapestre, ahol egy profi csapat lefotózta rajtam a körmöket. Három hónapba telt, míg megrajzoltam a körmöket. Elképesztő érzés volt a végén, hogy én, a kis csallóközi lány megnyertem egy ilyen neves versenyt.
– Hogyan lehet bejelentkezni egy műköröm-olimpiára?
– Az interneten láttam meg a Nailympia London versenykiírását: tulajdonképpen plakátverseny volt, hisz a jelenléti részvételt korlátozták. Ugyanis a Covid-időszak közepén voltunk, ami – furcsán hangzik, de – előny is volt. Kevesebb volt az inger, mindenre jutott idő, nagyobb termékenységgel dolgoztunk. Próbáltam kihozni magamból a maximumot. A verseny témája a fényharcos volt. A fényharcos ugye a jóért, az igazságért küzd, a kifejezést régen vallási értelemben is használták. 10-12 szempontnak kellett megfelelni, amelyek közül a legfontosabb talán a wow-hatás elérése volt: le kellett nyűgözni a zsűrit. A munkát beküldő versenyzőnek csatolni kellett egy rövid témaleírást, mi ihlette meg, milyen változatos anyagokat használt, mennyi időt vett igénybe az alkotás. A felkészülésben az akkori mentorom, Kósa-Mezei Edina segített, aki nemcsak oktató, de igazi legenda a magyar körömépítés világában.
Próbálok jó lenni. Az ember nem egyszerű, hanem egy nagyon bonyolult lény, akiben ott a fény, de a sötétség is. Mindenkiben megtalálható a jó és a rossz is, csak az nem mindegy, hogy melyiket erősítjük magunkban. Maximalista ember vagyok, aki mindig szeret újat tanulni. Nem állok meg.
– Miért éppen a tündérek ihlettek meg?
– Arról akartam mesélni, ami a miénk, nem idegen hősökről. Én nem a harcosra koncentráltam – bár a nők nagy harcosok –, hanem a fényre. A Csallóközben a néphit szerint régen tündérek laktak, s aki megtalálta őket, azt próbáknak vetették alá. A Duna szigetei voltak kedvelt mulatóhelyeik. Nagymamám gyerekkoromban sokat mesélt Tündér Ilonáról, én pedig emlékeztem ezekre a mesékre. Nem volt kérdés, hogy kiről meséljenek a körmeim. A csallóközi tündérek a fény harcosait jelképezik. Azt tartom, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek... És nem a fizikai erő a fontos, hanem a benső erő, amit a hit ad, hogy jó úton járunk
– Tanultál rajzolni? A kép remekmű.
– Nem, de szerettem rajzolni. Portrékat festettem részletgazdag kidolgozással – ugye, egyidőben divatosak voltak a miniatűr portrék, elefántcsontra festették őket. Talán ez a precizitás adta meg az alapot a miniatűr képeimhez is. A kreatív körömdíszítő is miniatűr képeket alkot, akárcsak a középkori miniatúrák festői.
– Honnan indultál, megtudhatjuk? Ki ösztönzött?
– Dunaszerdahelyen zeneosztályba jártam. Tanultam zongorázni, hegedülni, balettozni, de még énekelni is. Akkoriban már nagyban rajongtam a városi szökőkút tündéreiért. (Mosolyog.) Ha rájuk nézek, mindig a zene – és az anyukám jut eszembe...
– Miért éppen az anyukád?
– Mert ő az én igazi példaképem, egy hős, akire felnézek. Láttam őt nap mint nap fáradni a családért. Ha ő nincs, ma nem itt tartok. Ő tett engem azzá az emberré, aki ma vagyok.
Szerény anyagi körülmények között nőttem fel, de minden napunkban ott volt a varázs. Kis manókat formázott a tányéromra, az osztálykirándulások után meglepetés várt, például átfestette a bútoraimat.
– Milyen iskolát végeztél?
– Közgazdaságtant tanultam a középiskolában, ahogy az anyukám is, ő könyvelő. A tanulást fontosnak tartom, ezért elvégeztem még egy kétéves építészeti szakosító képzést.
– Hogy lett belőled mégis kézápoló és körmös?
– Impulzusdöntés volt. Egyszer hazafelé tartottam, és a Dun-Akadémia plakátja hirdette, hogy műkörömépítő képzés indul. Visszafordultam, és bejelentkeztem. Azelőtt soha nem gondoltam ilyesmire, hogy műkörmös vagy kézápoló legyek. Anyukám nem is örült a hírnek (micsoda hirtelenség?!). A tanfolyamot azért elvégeztem.
– Utána nyitottad meg a szalonodat?
– Ó, dehogy. Tudtam, hogy nem tudok hozzá eleget – meg aztán pénzem sem volt rá. Nem akartam stikában dolgozni, az a fajta körmös lenni, aki a lakásában fogadja a vendégeit. Én a legjobb körmös akartam lenni! Oda mentem, ahol munka volt, dolgoztam kávéházban, kaszinóban, felszolgáltam szórakozóhelyeken. Sokan itt felhördülnek, de én csak a célt láttam. Nappal volt időm tanulni, a pénzt meg félretettem. Pesten tanultam a szakma csínját-bínját a legjobbaktól, az első képzést Jákob Zolinál végeztem – és még számos, a szakmában elismert körmösnél. Aztán felkínáltak nekem egy kis helyiséget Bősön, ahol kialakíthattam az első kis szalonomat. Mindezt a két munka között, a pesti továbbképzések is még futottak.
– S ebből született ez a siker? Ebből a „csak a célt látom” hozzáállásodból?
– Éjjel-nappal dolgoztam. Akkoriban ismerkedtem meg a párommal is. Próbáltam helytállni, de az állandó hajtás pont azt tette tönkre, ami az embernek a legfontosabb. Az érzést. A vége az lett, hogy szakítottunk a párommal. Ő Bécsben dolgozott, én pedig egyszerre három helyen. Nem maradt időnk egymásra. Aztán újra találkoztunk, s akkor már nem engedtük el egymást.
– Ahogy látom, tanulságokat kereső ember vagy...
– Nem lehet mindig előre menni. Néha lassítani kell, és csak figyelni, ez a siker kulcsa. Ugyanez van a gyerekneveléssel is.
Ha csak egy órád is van a gyerekedre, akkor az legyen maximálisan az övé. Legyen az az idő tényleg minőségi.
– Amikor megszületett a kisfiad, akkor is dolgoztál?
– Nem. Tanultam a rohanásomból. Amikor megtudtam, hogy gyermekem lesz, abbahagytam a munkát, és csak a gyerekre koncentráltam. Azt a három évet teljesen a kisfiamnak szenteltem, és csak akkor álltam újra munkába, amikor eljött az ovi ideje. Sikerült kibérelnem egy még nagyobb szalont.
– Előbb a minőségi időről beszéltél. Ez sokszor már csak egy üres frázis. Mit tettél, hogy nálatok ne legyen az?
– A legjobban az estéket szeretem a kisfiammal. Minden este leülünk, és megbeszéljük, hogy mi történt velünk aznap. És játszunk, sokat! A fiam szeret kisautókkal játszani. Én soha az életemben nem játszottam autókkal, mígnem a kisfiam meglepett egy rózsaszín Barbie-autóval. Tudta, hogy nekem az autósdihoz valami lányos dolog kell, hogy élvezni tudjam. Azóta együtt autózunk. Nagyon sokat tanultam tőle – úgy látom, az életben mindenkitől tanulhatunk.
– A fodrász vagy a körmös ismeri a vendégek legféltettebb titkait, mert a vendégek mesélnek. A sztorik viszont benned tovább rezonálnak. Mi volt a legnagyobb küzdelem, amit ezzel kapcsolatban meg kellett tanulnod
– Az, hogy tudjam az egészet elfelejteni. Én szeretném, ha a vendégeimnek nemcsak a körmeik lennének szépek, de a lelkük is töltekezne. Annyi bánat van az emberekben! Meg kellett tanulnom hallgatni és elengedni. A jó körmös, fodrász felejt.
– Hogyan lehet ezt megtenni?
– Minden vendégemnek nyitok egy ajtót.
Amikor jön, megnyitom, és mikor elmegy, becsukom, majd egy rekeszbe teszem a kulcsot. Őrzöm a titkot, de már nem az én vállamat nyomja.
A műköröm: ki találta fel?
A műköröm a fogászat világából indult. A ma is használt akril (PMMA) eredetileg fogpótlásokhoz készült. A harmincas években történt, hogy egy philadelphiai fogorvosnak töredezett a körme, ezért felhelyezett rá egy fogászati pótlásban használt alapanyagot. Nem volt tökéletes, ezért ragasztással próbálkozott, majd 1934-ben Nu Nails néven forgalomba került az ún. tip. Ez a műanyag fogpótlás alapanyagából készült, és a saját körömre volt ragasztható.
A műköröm azonban igazán csak az ötvenes években terjedt el, mégpedig Hollywoodban. A filmszínésznőknek nem mindig volt szép a körmük, ezért a saját körmeikre vendégkörmöket ragasztottak. A technikusok segédszövetes ragasztással próbálkoztak. A fogorvosok technikáiból sokat merítettek, a fogpótlások anyagaira alapozva létrehozták az első akril (porcelánnak ismerjük ma) műkörmöket.
Egy gyorsan száradó masszát hordtak fel spatulával a köröm meghosszabbításaként egy sablonra. A saját körmöket előtte persze a jobb tapadás érdekében érdesítették egy durva csiszolóval. Utána a körmöket polírozták, mert túl kemények voltak. Két hét elteltével feltöltötték a lenőtt részt. A gombásodás akkoriban nem volt ritka, mert a baktériumokat, gombákat nem távolították el a körömről.
A műköröm a hetvenes években aztán átkerült Európába. Mérföldkőként jegyzik, mikor 1974-ben egy Stuart Nordström nevű kaliforniai orvos bevezetett egy új modellezőanyagot... Ezt már vékonyabban lehetett felhordani, illetve formázni, ellenálló volt, és nem sárgult. Utána már a fejlesztést nem lehetett megállítani. 1984-ben az UV-fényre kötő műköröm-alapanyagot, a zselét is ez alapján fejlesztették ki. Az évtized végén hozzánk is elkerült a technológia, s nálunk is kezdett elterjedni a műköröm.
