Izsán a múlt nem csupán emlék, hanem a mindennapok része. A különleges, rövid szoknyás népviseletbe öltözött menyecskék, a magyar katonai hagyományokat őrző huszárok és a lovas találkozók mind egy olyan közösség értékeit őrzik, amely büszke gyökereire.
A történelmi emlékekben gazdag falu lakói azonban nemcsak a múltat ápolják: rendezvényekkel, közösségi kezdeményezésekkel és fejlesztésekkel építik a jövőt is, miközben a magyar iskola megmaradásáért is aggódnak.
Kurucz Lajos, azaz Vili díszruhában. A hagyományőrzés amúgy is jellemző az izsaiakra. A képen látható huszár kapitány, Kurucz Lajos (akit mindenki csak Vilinek szólít) lassan tizenöt éve működteti héttagú bandériumát. Ők az úgynevezett Miklós-huszárok, piros nadrágot, zöld mentét és zubbonyt, valamint fekete csákót hordanak. Céljuk a magyar katonai hagyományok megőrzése: tavasztól őszig idehaza és külföldön is koszorúznak, végigjárják a szabadságharc legfőbb helyszíneit, katonai bemutatókat tartanak. Tag csak az lehet, aki jól ismeri a magyar történelmet. „Nekünk nem kell mézeskalács huszár, aki elolvad az esőben. Ezt nem lehet pénzért csinálni, csak tiszta szívvel, őszintén. Én valóban akkor érzem jól magamat, ha ezt a ruhát fölveszem. Mindig arra gondolok, hogy őseink mennyi vért ontottak azért, hogy mi magyarok lehessünk. Hogy mennyit kell nekünk is harcolni azért, hogy itt, a Felvidéken magyarul beszélhessünk. Hát ezért csinálom” – mondja Vili bácsi egészen halkan.
A polgármester asszony, Tóth Kurucz Mária fürgén, de higgadtan gondolkodik. Szüntelenül úton van, ha nem, pályázatokat készít reggeltől estig. Csak a tavalyi évben 25 milliós támogatást intézett beruházásokra...
Tóth Kurucz Mária
Izsa község Komárom mellett, a Duna folyó mentén helyezkedik el. Ha Komáromtól Izsa felé haladunk, Celemantia az első, amivel találkozhatunk.
Az I. században épült római erőd, Celemantia. Ez a kőrengeteg valamikor római erőd volt. Itt húzodott a limes: a római birodalom természetes határát itt a Duna alkotta, amelynek mentén kiterjedt erődítményrendszert, az ún. limes romanust hozták létre. A védekezés négy hatalmas légiós táborra támaszkodott: a bécsi Vindobonára, a Morva folyó torkolatánál lévő Carnuntumra, a komáromi Brigetióra, valamint az óbudai Aquincumra. A légiós táborok között, hadászatilag fontos helyeken kisebb-nagyobb táborokat építettek. Egy ilyen tábor emléke az izsai Celemantia (Leányvár) is, amelyet híd kötötte össze Brigetióval, és amely annak idején komoly erődítménynek számított. Érdekessége, hogy míg az összes erődítmény a Duna partján fekszik a „Romanumban“, addig Celemantiát az északi partra, a „Barbariumba“ építették. Nem tudni, miért. Ez a különlegesség azonban nagyon jót tesz Izsának. – Minden nyáron régészeti kutatócsoportok, egyetemisták érkeznek a községbe – mondja Tóth Kurucz Mária. – Sőt, az idén izlandi diákok jönnek hozzánk. Hát ezért lenne olyan fontos nekünk egy múzeum!
Az első hiteles okmány, amely említi a falut, IV. Béla király összeírásából, 1268-ból származik. E nagy múltú község számos műemlékkel rendelkezik. Ilyen például a katolikus templom (képünkön), amelyet 1773-ban emeltek, a másik pedig a református templom. Mivel az Izsára betelepült, 26 %-nyi szlovák lakosság kizárólag evangélikus, most építik az evangélikus templomot.
A képen viseletben: Saskóné Markovicz Irén és Skopp Ildikó. – Nem volt ez mindig így – mondja a falu polgármester asszonya, Tóth Kurucz Mária. – A harmincas években még térd fölé ért a szoknya. Persze, az is rövidnek számított más viseletekhez képest – ám az izsai menyecskéknek ez sem volt elég. A huszadik században folyamatosan, évről évre csökkentették a szoknya hosszát, míg nem egészen minivé alakult. A nagyon rövid szoknyákat persze csak a fiatal lányok hordták. Az izsaiak egyébként rendkívül büszkék a viseletükre. A régi ruhákat nem dobták ki, hanem ereklyeként őrzik, anyáról leányra száll a szép örökség. Azok pedig, akik betelepültek Izsára, megvarratják. A képen látható kislány, Skopp Ildikó édesanyjától örökölte a szép ruhát – akinek viszont úgy varratták a szülei a nyolcvanas években, mivel nagymamája a férje által került a községbe. Saskóné Markovicz Irén pedig két éve varratta magának. Az ő édesanyja korán meghalt. Irénkéék szegények voltak, nem engedhették meg maguknak a díszruhát. „Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer nekem is lesz. Megfogadtam – mondja könnybe lábadt szemmel –, ha csak egyszer fogom viselni, akkor is megvarratom.“ Erre most, hatvan év után került sor – és Irénke nagy becsben tartja nehezen megszerzett viseletét. És hogy hol, mikor viseli? Nagy ámulatomra az izsai lányok, asszonyok minden nagy ünnepen előveszik kis bőröndjükből a díszes ruhákat. Órákon keresztül vasalják, hogy gyermekük aztán az iskolai ünnepségen ebben szavaljon. Az asszonyok is ebben vonulnak fel körmenetek idején. A Csemadok 18 tagú vegyes kórusa pedig (amelynek Irénke is tagja) szintén legszebb ünneplőjében énekel. Az izsai viselet varrásához egyébként ma már csak egyetlen asszony ért: a több mint hetvenéves Németh Brigitta néni. Ő készíti az egész falu számára.
Azt beszélik, hogy az izsai túró annak idején nagyon népszerű volt a komáromi piacon. Nem csoda: a menyecskék szoknyája éppen csak takarta a combjukat, ők pedig a földről, hajlongva árulták portékájukat, a bevásárló közönség nagy örömére.
A lovak évtizedek óta meghatározzák a község arculatát (még a falu éttermének falára is két hatalmas lovat festettek). A bandérium is az izsai lovasklubból nőtte ki magát, amelyet szintén Vili bácsi alapított jó huszonöt éve. „Világos volt, hogy a szövetkezetesítés a lóállományt halálra ítélte – mondja. Én sajnáltam az állatokat. Összeszedtem hát a környék lovait – és lovasait.“
Vili bácsinak köszönhető az is, hogy idén tizenhetedik alkalommal rendezik meg május elsején az izsai lovastalálkozót, amelyre több ezren kíváncsiak, és ahol minden csapat bemutathatja a saját tudományát. A lovastalálkozón kívül másféle kulturális események is éltetik a falut. Csak a nagyobbakat említjük (a kisebbekből olyan sok van, hogy lehetetlen felsorolni). Július első vasárnapján tartják a hídverő napokat – tizenhárom Duna menti falucskával és egy magyarországi községgel, Neszméllyel közösen. – Nagyszabású ez az ünnep, a lakosság fele kíváncsi rá – mondja a polgármester asszony. – Én a legjobban mindenki karácsonyát szeretem. Azért találtuk ki, hogy azok se érezzék magukat magányosnak, akik egyedül élnek. A karácsonyfát úgy díszítjük, mint otthon, az asztalokra diót, almát, kalácsot teszünk. A gyerekek műsorral kedveskednek, a hangulat bensőséges. Mindig „telt ház“ van. Aztán minden év novemberében megrendezik a nyugdíjasnapot, ahová a falu összes nyugdíjasa hivatalos. Műsort szerveznek számukra – profi előadókkal, ajándékokkal. A fiatalok sem panaszkodhatnak: tíz éve működik az ifjúsági klub. Minden pénteken, szombaton és vasárnap este kedvük szerint biliárdozhatnak, csocsózhatnak, kártyázhatnak vagy társasjátékozhatnak a kultúrházban.
Ez évben hatalmas, nyolc évig tartó munka kezdődik a faluban: megkezdődik a szántóföldek újratagosítása. Ez azt jelenti, hogy az aranykorona értéke szerint minden földtulajdonos földje egy helyre kerül. Ezáltal megszűnnek a „nadrágszíjparcellák“, és újrarendeződik a község kültelekének katasztere. A polgármester asszony másik nagy vágya, hogy megszépüljön a falu központja. „Addig pályázunk, míg meg nem szerezzük rá a pénzt.“ És még egy csodálatos építkezést terveznek Izsán: a régi óvoda épületét kisebb múzeummá szeretnék átalakítani, ahol helyet kapna egy szállodarész, konferenciateremmel. Ide tartozna a móló is, Izsa legfőbb nevezetessége a valamikori római erődítmény területén. Gyönyörű lesz. Nekem elhihetik, láttam a terveket!
Pályázati pénzből épült fel tavaly a képen látható, tíz lakást magába foglaló, második bérház. Befejezték a csatornázás egy részét.
És a gyerekek is új óvodába költözhettek. Megépült az új gyerekpark. Szintén tavaly került sor az iskola tetőszerkezetének felújítására. – Most már van egy szép iskolánk – mondja Tóth Kurucz Mária –, csak azt sajnálom, hogy egyre kevesebb benne a gyerek. A szülők Komáromba hordják őket, pedig a mi iskolánk is eredményes. Ha ilyen drasztikusan csökken a létszám, az izsaiak egyszer csak azon kaphatják magukat, hogy magyar iskolájuk bezárta a kapuit.
Hübschné Dráfi Anikó, Fotó: Dömötör Ede
