Humorista, zenész, buddhista tanító, költő, lovag és asztrológus. A foglalkozások közötti ellentmondás látszólagos: egy emberről beszélünk. Vajon milyen Laár András, amikor nem játszik „szerepet”, hanem csak úgy – l’art pour l’art Laár?
– Olyan embernek látlak, aki mindig éppen azt csinálja, amit szeretne…
– Ez nincs így. Legtöbbször azt csinálom, amit kell. Nagyon kötelességcentrikus ember vagyok. Az a mázlim, hogy a kötelességem az lett, amit régen hobbiból nagyon szerettem, vagy önkifejezésnek gondoltam. A KFT-vel vagy a L’art pour l’art Társulattal van, hogy olyankor kell elmennem fellépni, amikor szívesebben otthon maradnék, tehát ilyen értelemben kötelesség a zenélés. Ugyanakkor viszont, amit a színpadon csinálok, azt nagyon élvezem: ennyiben meg szabadság.
– Mi volt a kötelességed akkor, amikor a zene még csak hobbi volt?
– Mindig valami olyasmi, amit nem szerettem. Például tanultam látszerészetet. Fotócikk-optikai eladó a végzett szakmám. Édesanyám erős késztetésére végeztem el ezt a szakmunkásképzőt, mert gimnázium után kellett valamit csinálni, és én nem akartam tovább tanulni. Csak zenélni akartam. Igazából mindig is profi zenész akartam lenni.
– Nem volt benned félelem az anyagiak miatt?
– Akkor sem tudtam, és ma sem tudok pénzben gondolkozni. Nem érdekelt a pénz. Most már jobban érdekel, mert minden pénzbe kerül. Ma már megkérdezem, mennyi lesz a fellépti díjam, és örülök annak, amit kapok – de nem tudok üzletelni.
Az akkori felelőtlenségem is ebből táplálkozott: nem érdekelt, milyen munkát végzek, csak legyen mellette időm az együttesre. Tudtam, hogy előbb-utóbb elérem a célomat.
– Honnan tudtad?
– Hát… mély meggyőződésből. Nevezhetjük bátran hitnek is! Mindig hittem abban a spirituális erőben, amely az embereket nemes céljaik felé segíti. És ez nálunk működött is… Annak ellenére, hogy nem volt gazdag családunk, amely vett volna nekünk drága elektromos gitárt meg dobfelszerelést. Szerény felszereléssel próbáltunk, de tudtuk, hogy előbb-utóbb átlovaglunk, és rockegyüttes leszünk. ’78-ban már készítettünk olyan rádiófelvételt, amelyhez elektromos gitárt kértünk kölcsön. Utána nem sokkal megkaptam életem első elektromos gitárját. 10 ezer forintért vette az édesanyám. Aztán ’80-ban megalapítottuk a KFT zenekart...
– Említetted, hogy látszerészetet tanultál. Dolgoztál is mint látszerész?
– Nem dolgoztam, de rengeteg gyakorlatunk volt. Be kellett állni a pult mögé vevőket kiszolgálni, a műhelyben szemüveglencsét kellett keretbe csiszolni. Egy ideig mindenféle munkát elvállaltam, ami mellett lehetett próbálni a zenekarral. Hol kottagrafikus voltam, hol háztisztító. Heti három alkalommal próbáltunk, csak akkor még a Küllőrojt nevű együttesben. Már akkor Bornai Tiborral zenéltünk. Igazság szerint a szüleim próbáltak nekem valami rendes polgári foglalkozást teremteni, de mikor 17 évesen körülnéztem, azt láttam, hogy nagyon szomorú módon élnek körülöttem az emberek. Ha legalább azt látnám, hogy állnak a gépsor mellett, mosolygó arccal, és szeretettel babusgatják azt a golyót, amit éppen megcsiszolnak, akkor azt mondanám: fú, ez igen! De én a városban nem láttam semmi olyat, amibe szívesen beledolgoztam volna magam. Viszont akkor volt nagyon nagy zenekar a Beatles, és a zenéjük engem is elragadott. Akkoriban ez még spirituális hangulatú valami volt...
– Tudjuk, hogy érdekel a spiritualitás, az ősi magyar hitrendszerekkel is foglalkozol...
– Azon, hogy az „Isten” fogalma mit takar, mindig is töprengtem. ’85-ben megismerkedtem az itthoni Krisnások egy csoportjával. Ők vegetáriánusok – és én ösztönösen úgy reagálok az állatok megölésére, hogy ebből nem kérek. Ráadásul a krisnások egy kozmikusabb istenképet festettek elém, mint amit a kereszténység sugallt. A haragvó, bosszúálló Isten eszméje mindig is szűkösnek tűnt számomra. Soha nem tudtam elfogadni, hogy a világegyetemnek ilyen irigy és féltékeny lenne az ura.
– De nem lettél krisnás…
– Nem lettem. Fél évig nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Volt, hogy egy hetet – úgymond nyaralásképpen – ott töltöttem a tanyájukon, és azt csináltam, amit ők. Napfelkeltekor fölkelés, mantrázás. Megláttam, hogy itt is alapvető baj van. Ők is csak a saját vallásukat tüntették fel „egyetlen igaz út”-nak. Másrészt az sem tetszett, hogy a hétköznapi embereket „lekarmizták”. (Karmi: azok az emberek, akik a karmáik, sorsuk fogságában sínylődnek.) Semelyik szellemi útban nem szeretem, ha nagyon felülről nézi a többit. Szerénynek kell lenni, és tisztelni a másik útját. Fél év után találkoztam a buddhizmussal. Elsírtam magam, amikor először elolvastam a buddhista imák szövegét: „Üdvére a mindenségnek, köszöntöm a lényeket! Az áldás mint az eső hulljon, óvjon minden életet!” Hát ezért imádkozik valaki a Földön, hogy minden élet óva legyen, mindenkinek meglegyen az üdve?! Abban a pillanatban azt mondtam, hogy hát ez az, ezt kerestem! Ez az én világom!
– Úgy tudom, néhány éve a jógában mélyedtél el, ami viszont nem buddhista, hanem hindu eredetű…
– Hindu vagy buddhista – ez a lényegen semmit nem változtat. Szvámi Mahéswarananda, a hindu jógamesterem is ugyanígy véli. Minden vallást tisztel. A hallgatói, tanítványai között a legkülönfélébb vallású emberek vannak. Egyetlen egy olyan mondatot nem mond, olyan mozdulatot nem tesz, hogy valakit a vallásából kirángatni akarjon. Sőt! Amit ő mutat és képvisel, az az embert éppen saját vallásának irányában erősíti meg.
Vannak emberek, akik hívő keresztények, és Szűz Máriához imádkoznak – közben pedig végzik a jóga gyakorlatát. Megtaláltam az utamat, és ez ugyanaz az út, amit buddhistaként jártam, ugyanaz, amit a krisnások között megismertem.
– Hadd provokáljalak kicsit: ezek szerint foglalkozzon mindenki keleti vallásokkal, ha boldog akar lenni?
– Én ezt nem gondolom. Azért van az a nagyon sok vallás és szellemi út, hogy mindenki találjon magának egy megfelelőt. De hit nélkül nem lehet élni. Ez az én tapasztalatom.
– Györgyike, a harmadik feleséged mosolygós, határozott, értelmes nő. Több mint hét éve vagytok házasok, és még régebb óta ismeritek egymást. Igazi szövetségeseknek tűntök. Hogy tapasztalod, mennyiben követel tudatos energiabefektetést egy házasság, miután elmúlnak a mézeshetek?
– Mi nagyon sokat beszélgetünk. Az alap az, hogy szeretjük egymást. Györgyike lényét szeretem, nem pont azt, hogy mennyire csinos, hogy néz ki. Természetesen a külseje is tud nekem tetszeni, de nem oda van a súlypont elhelyezve. A szeretet erősebb az érzelmi hullámzásoknál, annál, hogy éppen most vágyunk-e egymásra, vagy nem. Mindez mellékes ehhez az összehangoltsághoz képest. És van neki is rossz napja, van nekem is, amikor a másikon csapódnak le a dolgok. Olyankor kell bölcsnek lenni, hogy ne a másikat rángassuk bele a saját nyavalyánkba. Mert az igazság az, hogy két boldog ember nagyon boldogan tud együtt élni. De ha mindenkinek megvan a maga szomorú boldogtalansága, egymástól nem lehet megkapni a boldogságot. Ez a nagy felismerésem. A boldogság illúziótermészete abban áll, hogy a másiktól várom, hogy boldoggá tegyen. Közben ő ugyanezt éntőlem várja. Egymástól várjuk az életenergiát és a boldogságot – és ez követelőzés, elégedetlenség, duzzogás forrása. Viszont ha az ember megtalálja azt a sajátos szellemi utat, amin járva ő boldog, akkor a párkapcsolatból is eltűnnek a nehézségek.
– Van olyan, hogy valaki nem találja meg a társát?
– Mindenki ilyen.
– De hát te megtaláltad Györgyikében!
– Bizonyos értelemben. De nem az van, hogy a Györgyike mindig, minden pillanatban hozza azt, amit én a nőiségtől várok. Hanem ő a lehető legjobb arra a célra, hogy én együtt éljek valakivel. És hát ő a legaranyosabb az összes többi lehetőség közül. Van egy ideális elképzelés, hogy az ember megtalálja „a párját”, és akkor puzzle-szerűen összesimulnak, de én ilyet nem láttam még. Egyrészt az én életemben nem jelent meg egy olyan lány, akivel százszázalékosan összeilleszkedhettünk volna. Ugyanakkor nem láttam, hogy ez másnál is meglenne. Nincs olyan másik ember, aki igazán az emberhez illik. Maga az ember sem valaki konkrét. Állandóan változik. És aktuálisan az ő rezonanciaszintje, hangoltsága, igényei szerint bevonz a világába egy épp arra rárezgő valakit. De az a másik valaki is egy komplex lény, ő is sokféle. Ezért van az, hogy ha az ember fenn akarja tartani ezt az összerezgést, az munkába kerül.
– Gondolom, Ambruska, a közös fiatok nagymértékben megkönnyíti ezt az összerezgést…
– Ambruska a legnagyobb összetartó erő köztünk. Nekem van még két nagy fiam az előző házasságomból: Dávid 29 éves, Bence pedig 18 éves lesz hamarosan. Ő is dobol, és basszusgitározik is. Ugye a két fiam azt élte meg, hogy elment az apjuk. Találkoztunk mindig, de nem volt nekik a családban apjuk.
Ambrus, a kicsi gyerek, aki most hétéves, ő úgy érzem, megérdemli azt, hogy együtt maradjanak a szülei. És én is megérdemlem, hogy most azt gyakoroljam, hogy nem válok el.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy a másik két fiad megérdemelte, hogy elmenj?!
– Én ezt nem így próbálom átfordítani. Más szellemi szinten voltam akkor. A saját utamat kerestem, és azt gondoltam, ha megtalálom, akkor majd minden sokkal jobb lesz. Nem bánom, hogy jó ideig a saját utamat jártam, mert ezen keresztül jutottam el oda, hogy most tudok családot tartani. Más kérdés, hogy a felelősséget a fiaim felé akkor is vállaltam. A tartásdíjat mindig odaadtam. És hát amennyire lehetett, törődtem velük. Volt egy állandó kapcsolat, de az mégsem az, hogy apa ott él. Az minőségi különbség.
– Mit szólnál hozzá, ha születne egy kislányod a három fiú mellé?
– Most már akár lehetne is. Igazából nagy csoda, hogy egyáltalán jóban tudok lenni a fiaimmal, mert korábban nem volt annyira benőve a fejem lágya, hogy apatudatom legyen. Dáviddal kapcsolatban a mai napig sincs apatudatom: jó barátok vagyunk. Alig vártam, hogy tizenhat éves legyen, hogy jókat tudjunk beszélgetni. Előtte nem tudtam vele mit kezdeni. Nem értettem pontosan, mit miért csinál. Szerettük egymást, de elmentünk egymás mellett. A kisfiammal már más a viszonyom. Mostanra talán egy kislánnyal is tudnék mit kezdeni. Nem zavarna, ha lógna a nyakamon. Régebben mindig mást szerettem volna csinálni. Zenét írtam, alkottam. Ehhez egy gyerek nyűg volt. Későn érő típus vagyok.
Boholy Anikó
