Hogyan lehetne visszacsempészni az apró örömöket a hétköznapokba? Azokat a dolgokat, amelyektől úgy érezzük, hogy valóban élünk – és nem csupán vagyunk, mint a befőtt vagy a Facebook-posztok. A posztok, melyeknek már csak a címét olvassuk el...

Az utóbbi tíz évben nagyon megváltozott a világ. Az örömöt mesterséges ingerek szolgáltatják, elveszett az élet íze. Ha nem böngészünk a hírfolyamokban, úgy érezzük, lemaradunk valamiről. Igen. Az igazi, valódi életről maradunk le...

lassu-elet-kezdo.jpg

A kérdés valószínűleg sokunkat foglalkoztat, hiszen a hétvége vagy a nyaralás után valóságos gyászhangulatban készülődünk a visszatérésre. Nehéz visszalépni a mindennapok sodrásába, mert felvettünk egy olyan ritmust, amely nem összeegyeztethető az emberi természettel. Ha őseink visszajönnének közénk egy napra, akkor nagyokat pislognának, hiszen már-már féltudományosan magyarázgatunk mindent, ami nekik még természetes volt. Ilyen az önellátás fontossága, a természet szeretete, vagy épp az, hogy miért fontos kávézáskor a kávéra, ebéd közben pedig az ételre összpontosítani. Márpedig a „slow life” mozgalom és annak támogatói ezeket a természetes dolgokat népszerűsítik. S tűnjön bármennyire furcsának, manapság igenis fel kell hívni az emberek figyelmét a hagyományos, jól bevált módszerekre és praktikákra.

Beszélni, hinni, élni, álmodni!

Nemrég szembejött velem az interneten egy videó, melyben Gobbi Hilda magyar színésznő beszélt arról, hogyan éltek régen. Az 1980-ban készült felvételen a színésznő úgy fogalmaz: talán a technika forgataga sodorhatta el a belső élettől az embereket.

„Az emberi szervezet, úgy érzem, más összetételű” – mondta. Vagyis nem elég ahhoz a ritmushoz, amit a mai felgyorsult világ diktál. Régen az emberek nem ájultak el a fáradtságtól, nem szaladtak ide-oda a színészek és más szakmabeliek se, hanem beültek a kocsmába; persze nem részegeskedni, hanem hinni, álmodni, élni, beszélgetni. Önmagában is elgondolkodtató, hogy ezek a szavak több mint 40 évvel ezelőtt, még a számítástechnikai forradalom előtt hangoztak el. Úgy gondolom, jól kifejezik azt, hogy mi hiányzik az életünkből, illetve sok ember miért érzi magát lépten-nyomon magányosnak. Elfelejtettünk élni.

Egyébként az idősebbektől gyakran hallani, hogy a hatvanas, hetvenes években, ha értesülni akartak a legújabb hírekről, esetleg el akartak intézni valamit, ahhoz a kocsmába kellett menniük, mert ott volt a fél falu (főleg négy óra után, mikor már letelt a munkaidő).

Amikor a nagyanyámat kérdezgettem a lassú életről és a régi világról, a saját nagyszüleit hozta fel példaként. Akiknek, miután hazaértek a szövetkezetből – és megetették az állatokat –, jobbára az volt az esti programjuk, hogy a szomszédokkal beszélgettek: vagy átmentek hozzájuk, vagy ők jöttek, s kiültek a kis padra. Ez ma már elképzelhetetlen, hiszen mindenki rohan, s „nagyon éli” a maga elfoglalt életét. Embert is alig látni az utcákon. Nem beszélgetünk egymással, bezárkózunk, kerítéseket húzunk magunk köré – szó szerint és átvitt értelemben is. A felgyorsult világ is ebbe az irányba terel bennünket, miszerint facsarjuk ki magunkat, versengjünk egymással, közben halmozzuk a haszontalan tárgyakat, hogy még csak véletlenül se legyen időnk beszélgetni, hinni, élni és álmodni.

Lassan járj, lassan étkezz!

Ha már szóba kerültek a nyolcvanas évek, a bevezetőben említett slow life mozgalmat 1986-ban az olasz Carlo Petrini alapította, aki a lassú élet helyett eredetileg a lassú ételt (slow food) akarta népszerűsíteni. Petrini a mozgalommal a római McDonald’s megnyitása és a gyorsételek ellen tiltakozott, ám az eszme később az élet további területeire is ki-terjedt. A „slow living” pedig ma már egy olyan mozgalom, ami nem valami ellen, hanem valamiért küzd.

A témában számtalan cikket találhatunk, amelyekben hétköznapi példákkal szemléltetik a „lassú” életet. Vásároljunk szemes kávét vagy szálas teát, menjünk piacra, főzzünk otthon, termesszünk zöldségeket, olvassunk könyveket, csináljunk valami kreatív dolgot, vagy csak menjünk el sétálni... Ezekből is világosan látni, hogy a hangsúly a lassúságon – és nem feltétlenül az egyszerűségen vagy a kényelmen van. (Ahogy Shunmyo Masuno zen szerzetes írja: „Ha kihagyjuk a fáradozást, kimaradnak az élet örömei is.”)

elofizetes_uj_no_0.png

Az olaszoktól egyébként is lenne mit tanulnunk, hiszen a „dolce far niente”, avagy az édes semmittevés életszemlélete már önmagában megtestesíti a lassú életet. S pontosan itt van a kutya elásva: ez az, amire a mai teljesítményorientált és rohanó világunkban képtelenek vagyunk. A lassú élet nem valamiféle lusta életstílust jelent: inkább arról van szó, hogy egyszerre csak egy dolgot csináljunk. Szóval, ha pihenésre adjuk a fejünket, akkor tényleg kapcsoljunk ki, és ne a holnapi teendőkön agyaljunk.

Megtanulni unatkozni

Felmerül a kérdés: ha már a hétköznapjaink ennyire túlhajszoltak, és vágyunk a pihenésre, akkor mégis miért nem tudunk lassítani? Például miért nem tudunk a mobilunk nélkül ebédelni, vagy miért nem bírunk ki ötpercnyi sorban állást anélkül, hogy közben ne böngésznénk a hírfolyamokat? A válasz egyszerű: nem tudunk unatkozni, vagy épp ellenkezőleg, nem tudjuk magunkat elszórakoztatni. Agyunkat szinte annyira „áthuzalozták”, hogy képtelenek vagyunk elviselni, mikor „áll az idő”, s csak úgy vagyunk – ezért már-már ösztönszerűen megtörjük az üresjáratokat némi ingeradagért. Gyerekkorunkban még mi magunk gyártottuk magunknak a meséket, ma már csak kész képeket akarunk. Ez pedig – nem meglepő módon – kihat az élet más területeire is.

Cal Newport Az elmélyült munka című könyvében úgy fogalmaz, hogy az unalomra való készség az összpontosítás egyik alapfeltétele. Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy mikor egy kevésbé érdekes feladattal állt szemben, a legszívesebben bármi mást csinált volna, csak „azt” nem. Nem mintha nem lett volna képes a feladatot megoldani, de az emberi agy már csak olyan, hogy automatikusan a látszólag könnyebb dolgokkal foglalná el magát. (Hozzá kell tenni, hogy erről nem csak mi tehetünk: a felgyorsult világ a maga technológiáival még az idősebbeket is átprogramozta.)

lassu-elet-belso.jpg
(© Anne Keenan Higgins)

Hadd szemléltessem a dolgot egy saját példán keresztül. Sajnos nagyon kevés film tud lekötni, s nem feltétlenül a témájuk, sokkal inkább a hosszuk miatt. Ki tudja, talán a sorozatepizódok miatt állt be az agyam arra, hogy 40-50 perc alatt kapjak meg mindent: bevezetést, bonyodalmat, tetőpontot és megoldást. Ezért is tartom veszélyesnek a TikTok által meghonosított 15 másodperces videókat, mert gyengítik az ember összpontosítási képességét, emellett kegyetlenül rombolják az értelmi kapacitását is.

Az, hogy elszakadtunk a természettől, nem újdonság. Egyre több zöldterületet építünk be, egyre több beton, zaj és technológia vesz körbe bennünket. A mai falusi gyerek azt hiszi a kisbárányról, hogy az egy göndör kutya a kedvenc rajzfilmjéből – s annyira nem lát tojást tojó tyúkot, hogy feltételezi, a tojást a szupermarketben gyártják. (Reális történetek.) A felnőttek pedig annyira elidegenedtek a saját környezetüktől, hogy már észre sem veszik, hogy élő ételek helyett ipari élelmiszerekkel tömik őket.

Vissza a természethez!

Felmerül a kérdés: vajon azért vagyunk képtelenek lassítani, mert a természet adta impulzusokat – annak érzését, hogy élünk – mesterséges ingerekkel próbáljuk pótolni? Ma már szinte ki sem kell mozdulnunk otthonról ahhoz, hogy megismerjük a világot. Ám ahogy a megismerés és a felfedezés két különböző dolog, úgy az impulzus és az inger sem összehasonlíthatók egymással (az impulzus egy ingerület, ami végtelen teret ad a fantáziánknak).

Számtalanszor megtapasztaltam már, hogy a négy fal között összekuszálódott gondolatokat egy kiadós, friss levegőn tett sétával lehet a legjobban kibogozni. Kint a természetben kénytelenek vagyunk rezonálni a minket körülvevő élővilágra – és a saját gondolatainkra.

Mára egyre nagyobb bizonyosságunk van arról, hogy a jó élet kulcsa az lesz, ha valamilyen módon mégiscsak visszatalálunk a természethez... Ez a pandémia és a lezárások idején úgyahogy megvalósult, hiszen jóformán csak az erdőbe vagy a mezőre mehettünk ki. S bár sokan újra felfedezték a vadon hívó szavát, az újraindítás után hamar visszazökkentünk a régi kerékvágásba. S ha lehet, még jobban rohanunk, miközben még jobban elszigetelődünk az embertársainktól.

„Oltsd el a lámpát, kicsit tedd takarékra az agyad, lassíts le egy percre, ember, leelőzted magad!” – szól a Quimby együttes Androidő című dalának kezdőmondata, s tökéletesen összefoglalja mindazt, amiről idáig szó volt. Nem élünk a mában, nem vagyunk jelen a pillanatokban – ha pedig leoltjuk a lámpát (vagy a kikapcsoljuk a telefont), úgy érezzük, mintha aznap semmi sem történt volna velünk. Márpedig az idő szüntelen robog, s ha elfogadjuk a tényt, hogy a hétköznapok ritmusa túl gyors a lassú élethez, akkor muszáj lesz visszaelőzni magunkat.

A lassú életre ugyanakkor nincs univerzális recept: hisz pont attól szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák. Így minden egyes embernek fel van adva a lecke, hogy megtalálja a neki megfelelő tempót, valamint azt az elfoglaltságot, amivel örömöt csempészhet a mindennapjaiba.

Ollé Tamás
Kapcsolódó írásunk 
Cookies