Ora et labora

Látogatóban Lőrinc barátnál a füleki ferencesrendi kolostorban. A ferencesek mottója: „Ora et labora!” (Imádkozzál és dolgozzál!) Henyélésnek nincs helye az életükben.

Füleken a ferencrendi templom és kolostor a város értékes műemléke, a plébánia már a 14. században is létezett. A kolostor egy része látogatható, sőt a vendégeket is el tudják szállásolni. Azt a részt, ahová csak a rendtagoknak van bejárásuk, „clausurának” nevezik. Itt vannak a testvérek cellái, itt zajlik a kolostor belső élete. A szerzetesek mindent saját kezűleg próbálnak beteremteni, télen a jó meleget is. (© Fotó: Schnelczer Zoltán)

Mint általában minden vasárnap, most is sietve érkezem a füleki ferences templom bejáratához. (Így van az már, ha a riporter két kisgyermekes anyuka.) Vadkerti György (46) fe­rences szerzetessel – vagy ahogy itt mindenki szólítja, Lőrinc baráttal – van találkozóm. Az egyik kezemben esernyő, a má­sikban diktafon; hirtelen azt sem tudom, melyik kezemet nyújt­sam Lőrinc testvér felé. Az eső egyre sűrűbben kopogtatja a vállamat, így nem sokáig időzünk a templom előtt, átmegyünk a kolostor imatermébe. Nem, nem a missziós munkáról kér­dezem először, mert ott nem szép dolgokat is fogunk hallani, kezdjük inkább a kolostorok csendjével.

– György a keresztneve. Hogyan lett mégis Lőrinc?

– Régen a beavatás része volt a névváltoztatás. Új élet, új név. A Lőrinc nevet a pártfogóm ajánlotta. Szent Lőrinc a harma­dik században a pápa mellett működött. Roston sütötték meg, mert kijelentette, hogy a szegények az egyház kincsei. A sze­gények megmentőjének is nevezik, mert elosztotta köztük az egyház vagyonát.

A ferencesi élethez is hozzátartozik az ele­settek megsegítése. Egyébként ma már nem szükséges a név­csere a szerzetesi bevonuláshoz.

– Miért éppen a ferences rendet választotta? A ferencesekről tudjuk, hogy talán az első rend, amely nem elvonultságban, hanem az emberek között dolgozik. Szent Ferenc pedig a legnépszerűbb szent...

– Szent Ferenc együttérzett a koldu­sokkal, a leprás betegekkel, a bajba ju­tott emberekkel, s elhatározta, hogy őket segíti. Apja Assisi leggazdagabb embere volt, posztókereskedő, Ferenc mégis az apostoli szegénységet válasz­totta. Durva csuhában, mezítláb prédi­kált, s egyre többen csatlakoztak hoz­zá. Hozzájuk hasonlóan én is csak Isten hangját követtem, aki a kolostorhoz ve­zetett. Küldetésemnek tekintem, hogy a hitet, a reményt és a szeretetet ter­jesszem az emberek között.

– Miért tesznek a szerzetesek örök fogadalmat?

– Három fogadalom ad keretet a mi szerzetesi életünknek: a tisztaság, engedelmesség és szegénység fogadalma. Ezek sze­rint kell élnie egy ferencesnek. Az emberek sokszor felteszik a kérdést, hogy lehet-e egész életünkben korlátok között élni. A válaszom: igen. Isten soha nem hív meg olyanra, amire nem volnánk képesek.

– Ha jól tudom, most harmadik alkalommal szolgál Füleken...

– Régebben a szerzeteseket háromévente váltották; s én itt kezdtem.

– Ez volt az első kolostor, ahová bevonult?

– Igeni, a füleki ferences kolostor. Huszonöt évvel ezelőtt, 22 éves koromban érkeztem ide, s mindjárt tudtam, hogy a helye­men vagyok. Az akkoriban itt szolgáló ferences atya már jócs­kán benne volt a korban, én pedig mindenben segítettem ne­ki. Akkoriban még fával fűtöttünk, s Füleken bizony sok kályhát megraktam, mert minden szobában volt egy kályha.

Én jártam az erdőbe is a fáért: barátként ugyanis a kétkezi munka volt az elsődleges feladatom; nyitottam és zártam a templom kapu­ját, a szentmiséken pedig az atya mellett asszisztáltam. Napi kapcsolatban voltam és vagyok azóta is a hívekkel, sokan for­dulnak hozzám segítségért.

– Innen indult misszióba is... Hogyan történik az, mikor egy szerzetes missziós munkára jelentkezik?

– Nehéz volt innen elmenni, mert megszerettem a füleki kö­zösséget. Árvára küldtek először, majd ismét visszakerültem Fülekre. Szerettem itt lenni, a napok csöndben és munkásan teltek, s köz­ben megérett bennem egy újabb kül­detés gondolata: misszióra jelentkez­tem Dél­-Amerikába.

– Azt mondják, a misszió azokon a területeken zajlik, ahol Krisztus tanítása ismeretlen, vagy hiányoznak a beérett keresztény közösségek, melyek képesek arra, hogy hirdessék másoknak a hitet.

– Az én célországom Kolumbia volt, missziós küldetésemet Rómában kérvé­nyeztem a generális rendfőnöknél, de nem kaptam rá engedélyt. Utána kétszer két hónapos nyelvi kurzuson vettem részt Spanyolországban: ott figyeltem fel egy bolíviai barátok által tervezett őserdei misszióra... Jelentkeztem a feladatra. 2006-ban keltem útra – töredelmesen bevallom, hogy nem túl acélos spanyol nyelvtu­dással. Végül több mint nyolc évet töltöttem Bolíviában.

– Mit kell tudni az országról?

– Bolívia, mint a latin-amerikai országok többsége, mélyen hí­vő katolikus ország, de erősen élnek még az indián hagyomá­nyok is. Sokan hisznek Pachamamában, vagyis a Földanyában. Én is szolgáltam ilyen vidéken. Mivel itthon többnyire a kolosto­rok épületeit javítgattam, végül nem az őserdőbe kerültem. A rendfőnök először egy termékeny völgybe, a Cochabambába küldött. Pontosabban egy 17. századbeli spanyol kolostorba, ahol felújítási munkákat végeztem. Öt évet építkeztem ott, ennyi idő alatt kellett magát az épületet és a kolostort rendbe rakni.

Mindig van teendő a kolostor körül. A kertben tyúkok kapirgálnak kukacok után kutatva, kényes macskák hízelegnek egy kevésnyi tejért, nyáron pedig dús zöldségektől és fűszerféléktől illatos a lég. A tyúkok bőségesen ellátják a rendtagokat tojással.

– S közben térített is?

– Eljártunk a parasztokhoz, többször átszeltük a Titicaca-ta­vat. Az őserdőben élő bennszülött falvakat látogattuk; gye­rekekkel foglalkoztunk, felkészítettük őket a szentségek fel­vételére, a felnőtteket a házasság szentségére. Tiszta, őszinte szeretetet kaptam tőlük. Ők viszonylag közel éltek a civilizált vidékekhez, mindössze kilenc óra hajóútra. Nem tudom, hogy ez sok vagy kevés, de nyitottabb szívvel fogadtak bennünket, mint az Altiplano fennsík keleti lejtőin élő őshonos indiánok, akikkel szintén dolgoztam.

Mint a latin-amerikai országok többsége, Bolívia is katolikus ország, ahol jelen vannak az indián hagyományok is. Krisztus mellett hisznek az úgynevezett Pachamamában, a Földanyában. Egyáltalán nem meglepő, hogy a szentmise áldása után még áldozatot mutatnak be Pachamamának. Ezek a füstáldozattal, tánccal járó szertartások nem ellenkeznek a katolikus tanítással. Mise után sokszor a pap jelenlétében végzik mint népi liturgiát. 2015-ben Ferenc pápa bocsánatot kért azokért a bűnökért, amelyeket a római katolikus egyház követett el az őslakosok ellen az amerikai kontinens meghódításakor. Abban bízott, hogy a gesztus megértést hoz a forrongó Bolívia számára.

A ferencesek habitusa, vagyis csuhája durva vászonból készült, tartozéka a körgallér, ami kapucninak is nevezhető. Felvétele előtt a szerzetes tiszteletét fejezi ki, és megcsókolja a csuhát. A deréknál kötéllel, azaz kordával kötik meg. A korda lelógó szárán levő három csomó a szerzetesek hármas fogadalmát jelképezi.

– A kolostort sikerült befejezni?

– Fizikailag és lelkileg nagyon megterhelő munka volt. Igyek­vő ember vagyok, teszem a dolgom, de bevallom, a végén el­jutottam a kiégés határára. Éjszaka nem aludtam, mert nem tudtam. Hajnalban, mire lehajtottam a fejemet, az ébresztő már ott csörgött az ágyam mellett, mennem kellett a pékség­be 200 darab kenyérért... Változás kellett ahhoz, hogy fejben össze tudjam rakni magamat.

– Ezek szerint a szerzetes is ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint más dolgozó ember?

– Igen, hisz mi is ugyanazt a valóságot éljük. Hajtottam ma­gam, mindent elvállaltam, szinte mindenes voltam. Igyekeztem megfelelni a rendfőnök elvárásainak és a szűk határidőknek. Ahelyett, hogy hátrafelé léptem volna, kétszer annyit dolgoz­tam, egyre több feladatot vettem a nyakamba. Voltak mere­dek történeteink is. Egyszer olasz szélhámosok németnek ál­cázott kínai generátort adtak el nekem: ez nagy krízisem volt. Azt hazudták, hogy egy nemzetközi kiállításon voltak vele, és nem akarják hazavinni... A berendezés pár nap után fel­mondta a szolgálatot. De hálás vagyok mindenért, amit Isten rám mért, ugyanis általa még jobban felismertem a küldeté­semet.

Egyébként később, mikor a börtönöket jártam La Paz­ban, a San Pedro börtönben nagy meglepetés ért: ott ültek azok a szélhámosok, akik átvertek. Odamentem hozzájuk, és elmondtam nekik, hogy nem volt szép, amit csináltak, de meg­bocsátottam nekik.

– Azt mondta az előbb, hogy változásra volt szüksége. Mi hozta meg ezt a változást?

– Mindig a szeretet a gyógyír, egyre többet jártam az em­berek közé. Szeretettel próbáltam tenni azt, amire Jézus kért: hogy legyünk a tanúi mindenütt. Egyszerűen próbáltam hir­detni az igét az indiánok között. Rendszeresen látogattam a börtönöket is; a régi fővárosban, La Pazban volt még egy ér­dekes találkozásom is. Hallottam, hogy ott raboskodik egy ma­gyar, Tóásó Előd*, akit egy razzia során fogtak el Bolíviában. Én nem kérdeztem semmit az ügyéről, nem faggattam. Ne­kem ugyanis nem az volt a feladatom, hogy a fogvatartotta­kat kérdezgessem, hanem hogy meghallgassam őket. A bolívi­ai börtönökben sok nehéz sorsú ember él. Akkor már tudtam, hogy minden embernek az a legfontosabb, hogy meghallgas­suk és megértsük őt. Én úgy gondolom, azért van két fülünk és csak egy szájunk, hogy többet figyeljünk a másikra, mint amennyit beszélünk.

(*Tóásó Előd nevét akkor kapta fel a sajtó, mikor Bolíviában egy razzia során letartóztatták. (Az a Rózsa-Flores Eduardo hívta ki filmezni, aki Bolíviában ellenzékinek számított, s akit a rajtaütés során megöltek.) Elődöt akkor letartóztatták, s koholt vádak alapján tartották öt évig fogva. Egy romantikus szál is van a történetben: a börtönben feleségül vette az ellenzék egyik vezérének, a korábbi belügyminiszternek a lányát, akivel a börtönben ismerkedett meg. (Ő sajnos később egy fertőzésben elhunyt.) Elődöt végül a Baptista Szeretetszolgálat hozta ki Bolíviából. (Tóásó Előd a Gombaszögi Nyári Tábor vendége volt 2015-ben, a beszélgetés vele fent van az interneten.))

– Említette az Altiplano fennsíkot és az indiánokat. Ott is missziós munkát végzett?

– Az Altiplano gyönyörű vidék. Nagy megtiszteltetés volt szá­momra, hogy az ország egyik legnevezetesebb búcsújáró helyén szolgálhattam, Copacabanában. Kolostorunkhoz tartozott a Gyertyaszentelő Boldogasszony temploma: itt őrizték a meg­koronázott Szűz Mária szobrát, melyet a hívek a Nemzet Király­nőjének neveztek. A kolostorban öten szolgáltunk. A plébániá­hoz harminc kápolna és egy iskola tartozott, a zarándokhelyre pedig ezrével jöttek az emberek áldást kérni. Az egyik legfur­csább helyi szokás az autó megáldása volt. Minden kerékre kü­lön kellett szenteltvizet hinteni, majd az ülésre, de még a jo­gosítványra is. Néha hat órán keresztül ezt csináltam, de még akkor is állt a sor. Jól éreztem magam, bár az ott élő ajmara in­diánok elég hidegek a külföldiekkel, főképp a katolikusokkal.

Lőrinc barát Bolíviából hozta haza ezt az autót. Az ottani börtönrabok játékautókat készítenek, melyeket a helyiek megvásárolnak tőlük. Járműszentelés idején a barátok az autók, tehergépkocsik, motorkerékpárok sokasága mellett kisautókat is szentelnek. Az ottaniak úgy tartják, hogy a szenteltvíznek ereje van: jövőre játékautó helyett személyautóval ajándékozza meg őket a Jóisten.

– Ha a spanyol nyelvű, bolíviai illetőségű oldalakon rákeresünk a nevére, több cikkben szerepel Juraj Vadkertiként. Tudom, hogy nem kis meghurcoltatásban volt része, itthon imádkoztak is Önért a hívek, imaláncokat alkottak...

– Egy évvel az érkezésem után egy bűnszervezet kirabolta a templomunkat, elvitték a Szűzanyára aggatott ékszereket. (Bolíviában helyi szokás, hogy a hívek ékszerekkel öltöztetik fel a szobrokat – a szerk. megj.) A szobornak volt egy értékes, drágakövekkel telerakott ezüstkoronája, ez is eltűnt, sőt még az ezüstborítást is lefeszítették az oltárhoz vezető lépcsőről. A környék felbolydult – méltán, hisz itt mindenki a turistákból él, kegytárgyakat árul nekik. Az indiánok attól tartottak, hogy a kirabolt templomba többé nem fognak jönni zarándokok. El­kezdődött az ügyben a nyomozás: jatiriket, indián sámánokat is hívtak, akik gyerekkoponyát és kokalevelet hoztak magukkal, hogy ezekből „olvassák ki” az igazságot. Azt állították, hogy az elrabolt ékszerek még a templom területén vannak. A gya­nú azonnal ránk, szerzetesekre terelődött, hisz mi a kolostorban éltünk. Hirtelen első számú gyanúsítottakká váltunk. Hiá­ba mondtuk, hogy zár alatt őrzünk más ékszereket is: ha lopni akartunk volna, akkor azokat észrevétlenül elvihettük volna...

– A missziós munka ezek szerint arrafelé sem életbiztosítás. Gondolom, volt valami sanda szándék a háttérben.

– Az akkori elnök, Evo Morales indián felmenőkkel rendel­kezett, és örökös harcot vívott a katolikus egyházzal szemben. Meg akarta szerezni a templom és a kolostor területét, mely előtte indián szent hely volt. A politikus egy új egyházat favo­rizált: a szekta megpróbált létrehozni egy keveréket az indián hitvilágból és a katolicizmusból, a Földanya szerepére érezhe­tően Szűz Mária szobrát szemelték ki. Mi pedig életveszélybe kerültünk. Egy évig éltem házi fogságban a kolostorban.

Evo Morales elnöknek, aki nem szenvedhette a római katolikusokat, 2020-ban menekülnie kellett az országból, miután elcsalta a választásokat.

– A bolíviai törvények nem védték meg Önöket?

– Nem igazán. Van náluk egy elég csúnya népszokás, amely szerepel a bolíviai törvénykönyvben is, a judikatúra része: ez a közösségi igazságszolgáltatás gyakorlata. Nem vicc, mert élve égetnek el embereket ennek jegyében – láttam a máglyákat. A helyi indiánok többször berontottak a kolostorba, s mindent felforgattak, a rendőrök pedig nem léptek közbe. Egy idő után bedurvultak, fel akarták gyújtani az egész kolostort. A vádirat­ban az állt, hogy a „szlovák” a templom ablakán jutott be a többi testvérével együtt a templomba... Eleve nem volt benne logika, hisz kulcsunk volt a templomhoz. Másfél évig tartott a meghurcoltatásunk. Azzal volt tele a sajtó, hogy „a ferences szerzetesek ellopták a nép vagyonát”. A lakosság rádión ke­resztül kísérte figyelemmel a bírósági eljárást. Amikor kiderült, hogy bizonyíték híján nem tudnak elítélni bennünket, a falu­siak újra fellázadtak. Megrohamozták az ügyészség épületét, gyújtogattak... Éjjel negyed egykor vittek ki bennünket a te­remből, akkor értek oda a rendőrök La Pazból.

– Mi lett a vége?

– Az elnök azon volt, hogy minket elűzzenek onnan. Az ügyet átvitték a városba, de a városiakat már nem tudták becsapni, össze is verekedtek a falusiakkal, akiket azért hoztak be, hogy ellenünk tüntessenek. Egy hajszálon múlott a sorsunk. Szent Antal napján volt a döntéshozatal: és ő megsegített bennün­ket. Az ügyészek ellenünk voltak, de a bírót nem fizették le, ez volt a szerencsénk. Mindössze négy napig voltunk bezárva a San Pedro börtönben. Addig csuhásként jártam oda, most én is fogságba kerültem. Végül egyházi és diplomáciai nyomás­ra hazatérhettem.

– Korábban azt mondta, hogy ez az eset is megtanította valamire. Mire pontosan?

– Minden rossz jó valamire, Szent Pál apostol is ezt hangoz­tatta a híveinek. Amikor nehézségek jönnek, és az ember nem futamodik meg, hanem végigmegy rajtuk, megerősödik. A rosszban meglátni a jót, illetve jóra fordítani a rosszat olyan feladat, amit egész életünk során gyakorolnunk kell. Sokan imádkoztak értem itthon, a Felvidéken, s olyan erős imaláncot alkottak a szeretteim, hogy épségben hazajöhettem. A ferencesek nem futamodnak meg, kétszázhúsz éve ott vannak Bo­líviában, s nem fognak onnan elmenni.

A műhelyben Lőrinc barát barkácsol: a káposztagyaluból ajándék, harangtartó lesz. (A szentképet egyik kedves ismerőse készítette.)

– Bolívia után nem sokáig tartózkodott itthon. Megint egy belső, hívó hangra hallgatott?

– 2015-ben jöttem haza. A nagyszombati noviciátusházba kerültem, és öt év múlva ismét elvállaltam egy missziós utat Ma­rokkóba. Börtönlelkész voltam. A bűnözők java drogszállító volt, főképp Latin-Amerikából. Érdekes, hogy a muszlim Marokkó a börtönökbe kizárólag katolikus papokat engedett be, muszli­mokat nem. Rengeteg emberrel találkoztam, akiket meg kellett nyugtatni, segítő kezet nyújtani nekik. Két év után hazatértem, s nyártól megint itt vagyok Füleken. Most itt van küldetésem.

– Elmenne egy újabb missziós útra?

– Nem mondom azt, hogy nem. Egy szerzetes oda megy, ahová hívják. Ám örülök, hogy itthon vagyok; s ha nem is Ud­vardon, de mégis a szüleim közelében élek.

– Mostanság egy káosz kellős közepén toporgunk, félelemben élünk. Ön mit tanácsolna az embereknek?

– Mindenkinek azt ajánlom, hogy ne magát vizsgálgassa szün­telen, hanem lássa meg a másik életét, szükségeit is. Káosz van, igen, s nem tudjuk mindenre a választ, mert nem is tudhatjuk. Ennek ellenére jelentsünk reményt embertársaink számára! Isten nem feledkezett meg rólunk, velünk éli ezt a világot. Ő a jó pász­tor, aki szeret minket, és ha követjük őt, megsegít bennünket.

Ahogy a szakadó esőben kiléptem a kolostor főkapuján, önkéntelenül is a templom felé tekintettem... Az esőcseppek sűrű gondolatok sorát sodorták felém, melyek azóta is visszhangoznak bennem. „A rosszban meglátni a jót, illetve jóra fordítani a rosszat olyan feladat, amit egész életünk során gyakorolnunk kell.”