A labdarúgó-világbajnokság világszerte emberek millióit mozgatja meg: a szerencsések élőben nézhetik a mérkőzéseket, míg mások a képernyő előtt ülve drukkolnak kedvenc csapataiknak. Habár a szurkolás nem nemhez kötött, mégis sok előítélet él a női futballrajongókkal kapcsolatban. Nemegyszer megkérdőjelezték hozzáértésüket, de előfordultak már kirekesztő megjegyzések, sőt akár ezt erősítő marketingfogások is. Két meccs között utánajártam miért vannak ezek az előítéletek még mindig életben, és hol marad a női szurkolók megbecsülése a lelátók árnyékában.
A 2026-os FIFA-világbajnokság új korszakot nyitott a futball történetében. Az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada közös rendezésében zajló torna előtt hatalmas volt a várakozás, hiszen idén a korábbi 32 helyett már 48 válogatott vehetett részt rajta. A bővítés nagyobb médiavisszhangot, erősebb szponzori jelenlétet és fokozott közösségimédia-fókuszt hozott magával.
A világbajnokság olyan kisebb országok számára is történelmi lehetőséget jelentett, mint Curaçao, a Zöld-foki-szigetek vagy Panama, hiszen a részvétel nemcsak sportdiplomáciai siker, hanem a nemzeti identitás és büszkeség szempontjából is kiemelkedő jelentőségű. A futball-világbajnokság mindig is globális esemény volt, ahol a szurkolók sokszínűsége egyre fontosabb kérdés. Miért van az, hogy a nőket érintő sztereotípiák ide is bekúsznak, sokszor sértő megjegyzések vagy éppen reklámfogások formájában?
„Kösz drágám, hogy elviseled a vb-t!”
„Utalvány a vb-t túlélő feleségeknek. Míg otthon megy a szurkolás és a meccsnézés, itt az ideje egy kis énidőnek!” – a kozmetikai szalon hirdetése láttán felszalad a szemöldököm. Hiszen mi sem egyértelműbb: míg a férfi otthon meccset néz, a nő elmegy szépülni. Úgy érzem ezúttal túl messze rúgták azt a bizonyos labdát… És nem ők voltak az egyetlenek. Mióta kezdetét vette a labdarúgó-világbajnokság, akaratlanul jönnek velem szembe női szurkolókat megkérdőjelező posztok, illetve cikkek. Azt hinnénk, emancipált társadalmunkban 2026-ban hasonlónak már nincs helye. De épp az ilyen viccesnek szánt kampányokban, szakértők elszólásaiban, netalántán vicces kedvű tollnokok írásaiban bújik meg az a hétköznapi szexizmus, amely a foci-vb lelátójára is bekúszott.
Nem tartozok a fociszakértők közé, és megemelem a kalapom az előtt, aki név szerint ismeri a játékosokat, aktuális klubjukat, vagy már az első öt perc után meg tudja állapítani a mérkőzés végkimenetelét. Bizony, évekig tartott megértenem a les fogalmát, de a négyévenkénti világbajnokság eufóriája engem is magával ragad.
Számomra „a foci mindenkié” mondat nem csupán egy szlogen, hanem egy nyilatkozat: akkor is szurkolhatsz, ha nem vagy teljesen tisztában a szabályokkal, csupán részese akarsz lenni valami országhatárokat átlépő örömnek és összetartozás-élménynek. Mert a futball ezt jelenti: közösséget, mámort és pozitivitást. Nem feltétlenül kell a stadion lelátóin ülnünk ahhoz, hogy együtt izguljunk másokkal és éljenezzünk, ha kedvenc csapatunk gólt szerzett.
De továbbra is fenntartom, hogy nem értek a focihoz. Azonban számtalan (!) nőismerősöm van, akik remekül kiismerik magukat ebben a sportágban. Éppen ezért találom sértőnek a fent említett reklámszöveget, vagy bármilyen olyan elszólást, amely a női szurkolókat degradálja, tárgyiasítja vagy egyszerűen csak megkérdőjelezi. Mert mit üzennek ezzel? A nők helye meccs ideje alatt a szépségszalonban van, ne adj’ isten a konyhában, de az elképzelhetetlen, hogy egy nő is szívvel-lélekkel végigizgulja a mérkőzést. Akkor a foci most mégsem mindenkié?
A foci a férfiaké (?)
A futballt – mint oly sok mást a történelem során – a férfiak kezdték el játszani. Az első női feljegyzett futballmérkőzést 1893. március 23-án játszották Angliában. Ez, és az ezutáni mérkőzések rengeteg embert vonzottak a lelátóra, köztük nőket is. Olyannyira népszerű volt a női foci, hogy az angol szövetség (FA) 1921-ben betiltotta, mert féltek, hogy ezzel veszélyeztetik a férfiak játékát. A tiltás egészen 1971-ig élt.
Talán ez volt a kezdet, amely elindította a nők és a foci összeegyeztethetetlenségét, és számos sztereotípiát szült. A nők a történelem során sosem voltak könnyű helyzetben, ha egy férfiasnak mondott helyen akartak helytállni, legyen az munkahely vagy sportág. A szurkolás öröme azonban minket is magával ragadott. Ha valaki csak legyintene erre és azt mondaná, ez 2026-ban biztos nem fordul már elő, akkor ki kell ábrándítsam: egy televíziós szakértőnek már rögtön a vb elején sikerült „belerúgnia” a női szurkolókba. Elmondása szerint a férfi szurkolóknak ez hatalmas nagy ünnep és elnézést kérnek a nőktől, mert 5 hétig hiányolni fogják a férjüket, párjukat – hiába érveltek, hogy a női szurkolók is sokan lesznek, a szakértő továbbra is hangsúlyozta, hogy a vb a férfiak életében egy olyan négyévente történő esemény, melyet valóbanvárnak, hiszen tippelnek, ki lesz a bajnok és igazán szurkolnak. Igaz, a félidei szünetben elnézést kért, de ebből is látszik milyen megítélése van még szakmai körökben is a női szurkolóknak.
Elterjedt az is, hogy a nők csak a játékosok kinézete miatt nézik a meccset, nem pedig azért, mert valóban érdekli őket a foci, és részesei akarnak lenni az élménynek. Sokan úgy tartják, hogy egyesek csak a párjuk vagy családtagjaik miatt váltak szurkolóvá, a kötelező esti meccsnézések hatására.
A „bizonyítsd be, hogy értesz hozzá”-szerű megjegyzések is azt példázzák, hogy a nők tudását megkérdőjelezik, esetleg lekicsinylik és viccet csinálnak belőle. (Nemrégiben láttam egy közösségimédia-posztot, ahol a lest bolti shoppingolással próbálták elmagyarázni a női szurkolók „kedvéért”.)
Nők a lelátón: szurkolók vagy csinos kiegészítők?
A kialakult képért mégsem a szakértők vagy a férfi szurkolók felelősek, hanem a mindent átható média. Hányan láttunk olyan reklámot, ahol a férj izgatottan szurkol, a feleség pedig látványosan unatkozik? Nehogy azt gondoljuk, hogy a foci vb-ben rejlő marketingfogások csak a férfiakra terjednek ki! (Gondolok itt a neves focisták által reklámozott cipőkre, dezodorokra vagy éppen autókra…) A reklámok gyakran tovább erősítik a hagyományos nemi szerepeket: azt üzenik, hogy a nőket automatikusan futballon kívüli és legtöbbször hagyományos tevékenységekhez kell kapcsolnunk, nem pedig egy férfias sportághoz.
Ha még mindig nem győződtünk meg erről, akkor elég csak annyit beírni a Google keresőjébe, hogy női szurkolók. Eredményként nem szakmai vagy rajongókat érintő tartalmak jelennek meg, hanem ilyen és ehhez hasonlók szalagcímek: „Hódítanak a foci-vb-n a szexi szurkolólányok”, „Csinos szurkolók: népszerűek a kolumbiai hölgyek”. Természetesen rengeteg szép és dekoratív hölgy szurkol a lelátókon, azonban ezek a cikkek tárgyiasítják a nőket és nem tartják őket többnek egy csinos pofinál. A sport iránti elköteleződés helyett ismét a kinézetük kerül fókuszba, a nők jelenléte pedig inkább esztétikai látvány mint valódi szurkolói jelenlét. Ez pedig még 2026-ban is azt üzeni, hogy a nők sportfogyasztói megjelenése nem magától értetődő, sőt inkább a régi nemi sztereotípiákra erősít rá.
A kirekesztés nem pálya!
Bárhogy is próbálják feltüntetni a szurkoló nőket, vagy kérdőjelezik meg a focihoz való hozzáértésüket, egyértelműen helyük van a lelátón, a képernyők előtt és az online közösségekben is. A szurkolói kultúra egyébként befogadó, csupán a közösségi média akarja megosztani a rajongókat. A sport iránti érdeklődés nőknek és férfiaknak is jár, az előítéletek pedig csak rontják a közösség befogadó jellegét. A kirekesztés nem pálya – sehol sem –, de főként nem egy olyan közösségteremtő eseményen, mint a futball-világbajnokság.
A női szurkolók nem kivételek, nem esztétikus „kellékei” a szurkolóbázisnak, hanem a közösség teljes jogú tagjai. A futball – legyen az akár egy vidéki kispályás meccs vagy egy világbajnoki döntő – közös élmény, amely kicsiknek és nagyoknak, családoknak és barátoknak szól. Nemtől függetlenül.
