„Minden sportban béna vagyok.” „Titulus nélkül soha nem lesz rendes állásom.” „Nincs szerencsém a férfiakkal.” Mi a közös ezekben a kijelentésekben? Az, hogy megölnek bennünket, aláássák az életünket.
Van egy új kifejezés, a „kapcsolódás”. Nem azt mondjuk, hogy „barátkozzunk”, pedig az kevésbé formális – az előbbi hivatalosabb, ám most ez a divat. Szóval: kapcsolódjunk, barátkozzunk, kinek mi tetszik!
Miért nem egymásra figyelnek az emberek? – kérdezzük Tari Annamária klinikai pszichológust, olyan nagy sikerű könyvek szerzőjét, mint az Y generáció, Z generáció.
Mire van a legnagyobb szükségük a mai gyerekeknek? A szülőre. Milyen szülőre? – kérdezhetnénk, hiszen ma, a „kváziszülőségek” és sorozatházasságok korában a gyereknek sokszor több szülője is van. S néha egy se igazán.
A modern ember elkényelmesedett, sokszor úgy véli, nincs szüksége bizonytalan sejtésekre. Már nem az életünk a tét: nem ugranak ránk kardfogú tigrisek sem éhes kannibálok, nem kell „megsejteni”, kitalálni, milyen idő lesz, mit fogunk enni holnap.
Sok ember van, aki krízishelyzetben rádöbben, hogy „már nem akarom, hogy igazam legyen, hanem hogy boldog legyek”. S nem vív egomeccseket, nem veszekszik többé.
Számtalan olyan dolog van az életünkben, amihez erősen ragaszkodunk. Nehéz elengedni azt, amit szeretnénk megtartani. Olvassuk el Kunyik Szilvia bölcselkedését az elengedésről.
Juhász Anna irodalmár a magyar irodalmi élet egyik legsikeresebb szervezőjeként tevékenykedik. Hogyan küzd meg a felé irányuló irigységgel és féltékenységgel, mit jelent számára nőnek lenni?
