Emlékszem, aznap volt a nyári szünidő első napja. Nyolcéves voltam, és alig vártam, hogy az iskolatáska a sarokban végezze.
Milyen a jó vakáció? Már gyerekként tudtam, hogy főleg a szeretettől függ, amivel tervezik-szervezik. Abban az évben már június végén kánikula volt, és ettől elképesztő izgalom járta át minden porcikámat. A nyári vakáció összes napját jó előre megterveztük anyuval (ahogy mindig is szoktuk). Hosszú listát írtunk arról, hogy mi mindent fogunk csinálni: kigondoltunk palacsintanapot, fagyinapot, strandnapot. A legnagyobb kedvencem pedig a vásárlásnap volt, abszolút első a listán. Ezen a napon szereztük be különleges kellékeinket a többi naphoz.
A baleset
A vásárlásnap csupa izgalom volt. Anyuval az volt a mottónk, hogy „Mindent bele!”. Ez azt jelentette, hogy akármilyen habzsi-dőzsi kacatot megláttunk a boltban, azt meg kellett venni. Ilyenkor a kosarunk megtelt csupa felesleges holmival, melyek mégsem voltak feleslegesek, hiszen a begyűjtött kincseket mindig felhasználtunk. Aznap szinte az egész csomagtartó megtelt. Nagyon örültünk a csecsebecséinknek, és a hazafelé már azt tervezgettük, melyiket húzzuk ki elsőnek a kosárból. Olyan hangosan szólt a zene a kocsiban, hogy alig hallottuk egymás szavát. Anyu vezetett, én mögötte ültem, a hátsó ülésen. A visszapillantóban egymásra mosolyogtunk, anyu rám nézett, majd vissza az útra. A másodperc tört része alatt eltorzult az arca, és elrántotta kormányt.
Feje tetejére áll a világ
Csak arra emlékszem, hogy sikítottam. Forgott alattam az ülés, mint egy körhinta, éles szilánkok karcolták a bőrömet. Aztán egy nagy csattanás. A biztonsági öv a bőrömbe vájt, a fejem pedig oldalra billent. Soha életemben nem éreztem ekkora fájdalmat. Ordítottam, anyut hívtam, de anyu nem válaszolt. Csengett a fülem, alig láttam, a hasamon matattam, végül sikerült kikapcsolnom a biztonsági övet. Átmásztam anyuhoz, csukva volt a szeme, vér áztatta a ruháját: de ő volt az. Az én anyukám. Odabújtam hozzá, és lehunytam a szemem.
A kórház
Amikor magamhoz tértem, körbe voltam tekerve fáslival, mint egy egyiptomi múmia. Éhes voltam, és mindenem fájt. Anyut hívtam, de csak egy nővér jött oda.
– Ó, hát felébredtünk? – kérdezte kedves mosollyal az arcán. Bólogattam.
– Hol van az anyukám? – Nem értettem, hogy miért nem fekszünk egy szobában, de aztán arra gondoltam, hogy a felnőtteket bizonyára nem keverik a gyerekekkel. A nővér arcán átsuhant valami, egy kinti felhő visszfénye, de csak tovább mosolygott.
– Balesetet szenvedtetek, neked most pihenned kell! Aludj, aztán később találkozhatsz a szeretteiddel! – Úgy gondoltam, hogy anyu is biztosan alszik. Nagyon aggódtam, de meggyőztem magam, hogy ha most szót fogadok, akkor hamarabb tudunk majd találkozni. Teltek a napok, én egyre jobban lettem, csak most meg az ágy nyomott, sok volt a fekvés. A lelkem üres volt, mint a tükör, hiányzott anyu. Már a hét vége felé jártunk, de sem apu, sem más nem jött be meglátogatni. Senki nem kíváncsi rám?!
Arra gondoltam, talán haragudnak rám, mert miattam tartottunk vásárlásnapot. És ha nincs vásárnap, nincs baleset sem. Magamban megfogadtam, hogy soha többé nem kérek ilyet anyutól. Csak már mehessek haza, és lássam a családom. Nagyon hiányoztak nekem.
Olaj a tűzre
Vasárnap azt mondta a nővér, hogy most már jól vagyok, hazamehetek. Örömöt kellett volna éreznem, de az érzéseim nem mozdultak. Egész héten senki nem nézett rám a nővéreken kívül. Zaklatott voltam, arra vágytam, hogy valaki vigye el a lelkemről a borút, mint a nap a harmatot. A folyosón apu várt, lélekszakadva rohantam hozzá. Azt vártam, hogy majd kitárja a karját, én pedig bevetem magam a karjai közé. De nem ez történt, apu szótlanul bámult maga elé. Elsírtam magam, de ő mintha észre sem vette volna. Átvette a nővértől a holmimat, és elindultunk kifelé. Az autóban sem nézett rám. A bűntudat savként marta a torkomat, minden kanyarnál egy könnyel több ragyogott a szememben. Alig vártam, hogy otthon legyünk. Apu haragszik rám, de anyu majd megbocsát. Anyu mindig mindent megbocsát.
Úgy vágódtam be az ajtón, mint egy tornádó, anyut hívtam, hogy együtt örüljünk. Végre hazaengedtek, végre itthon vagyok! Berohantam a hálószobába: minden széthányva, az ágy bevetetlenül állt. Anyu mindig bevetette, ha felkelt. A fürdőszobában, a konyhában sem volt senki. Megtorpantam. Ökölbe szorítottam a kezem, a szívem a markomban verdesett. Lassan megfordultam, és apura néztem.
– Hol van anyu? – Apu sípoló hangot adott ki, majd felzokogott, de csak állt, mint a cövek. Megszédültem. Lelki szemeim előtt kirajzolódott anyu véres teste. Hisz láttam, láttam! (Csak letöröltem a képet a retinámról, hogy ne legyen igaz.)
Elhantolt nyár
Leesett a csillag az égről. Anya nélkül felnőni a legrosszabb dolog a világon. A falusiak nyersek, anyu családja nem kímélt, anya halála szerintük is az én bűnöm volt. Baleset volt, nem tehettem róla, de én is magamat hibáztattam. Apu nevelt fel. Nem szenvedtem hiányt semmiben, de azontúl nem nézett a szemembe. Nem bírta elviselni a meghittséget. Az iskolai szünetekben a nagybátyámra bízott. A nyarak voltak a legrosszabbak. Nyáron mindig emlékeztünk, emlékeztünk arra, hogy kik voltunk, mikor még anyu is velünk volt. Ketten fájtunk: neki is fájt, de nekem is legalább annyira. Egy ideig vágytam rá, hogy velem töltse a szünidőt, együtt menjünk ki a tóra, de hogy is mondjam... Anyuval együtt a nyarat is elhantoltuk. A nagybátyám egyedül élt, gyereke sosem volt. Először azt hittem, azért vigyáz rám, mert anyura emlékeztetem. Meg nem született gyermekeit látja bennem. Kedves volt hozzám, de néha furcsán méregetett, mintha valami megcsillant volna a szemében. A gyerekes programjaink miatt kellett anyunak meghalnia, morogta ilyenkor az orra alatt. Gyötrelmes volt más szájából hallani a vétkem, noha én is ugyanúgy gondoltam.
Az iskola
Az ősz még keserűbb volt, mint a nyár. Az iskolában szánakozó arcok sorfalán át törtem utat magamnak az osztályteremig. A tanárok sem tudták, hogyan kell velem szemben viselkedni, azon aggódtak, hogy bármelyik percben összetörhetek, a diákok pedig összesúgtak a hátam mögött: „Ő az a lány, akinek meghalt az anyja!” A barátaim úgy mesélték a történetemet, mintha legalábbis mellettem ültek volna az autóban, majd odajöttek hozzám, és könnyes arccal végigsimították a hátamat. Én meg csak álltam ott magatehetetlenül a kíváncsi pillantások kereszt tüzében, nadrágzsebemben egy megfakult fotóval.
Mire eljött a következő nyár, már senki nem is emlékezett rá, hogy valaha nekem is volt anyukám. Pengék élén jártam, felettem a kék ég, szívemben tátongó üresség. Mert az nem úgy van, hogy majd más képe betölti az ürességet, nem, annak a másnak máshol csinálódik hely a szívünkben.
Aki elmegy, az örökre elmegy, nem lesz helyette más. Lassan eltelt a tanév, mindenki izgatott volt, az osztályterem ablaka alatt csicseregtek a madarak, én meg azt kívántam, álljon meg az idő, bárcsak sose jönne el a vakáció.
Cukros bácsi
Jócskán tinédzserkorba léptem, de a nyarakat még mindig a bácsikám mellett töltöttem. Szárnyai alá vett, de oltalmat nem találtam. Mindent megadott, nagy szemű epret ültetett a kertjébe, mert azt nagyon szerettem. Mégsem éreztem jól magam a közelében. Éjjel arra riadtam fel, hogy ott áll az ágyam mellett, és nézi, ahogy alszom. Ilyenkor mindig megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Olyasmiket mondott, hogy szép vagyok, mikor alszom, ártatlan vagyok, mint egy kis angyal. Máskor meg gúnyosan a szememre vetette: „Milyen kár, hogy anyád nem láthatja, milyen gyönyörű lány lett belőled!”
Amikor ilyeneket mondott, megkövülve hallgattam. Egyre inkább azt éreztem, hogy ez a két érzés nem fakadhat egy tőről. Nem helyénvaló ilyeneket hallani a saját nagybátyánktól. Egyszer szóvá tettem a nagymamámnak, mire ő a vállát vonogatta: ne csodálkozzam rajta, hogy Pisti ilyeneket mond, hiszen kiköpött mása vagyok anyunak. Ők nagyon jó testvérek voltak. A bácsikám gyakran meglepett ajándékokkal. Mindig hozott nekem csokit vagy cukorkát. Apu ilyenekre soha nem adott pénzt. Később nagylányos ruhával is meglepett. Elvárta persze, hogy illendőképpen megköszönjem a nagylelkű ajándékot, két puszival az arcára.
Eladó ártatlanság
Tizenhét éves voltam. Nagybátyám felajánlotta, hogy elvisz engem egy utazásra. Apuval soha sehová nem mentünk, így kapva kaptam a lehetőségen, hogy végre lássak valamit a világból. Az osztálytársaim szeptemberben mindig dumapartit tartottak, ők minden nyáron nyaraltak valamerre. Ekkorra már a legtöbbnek volt fiúja, s együtt jártak fesztiválozni. Nekem nem volt senkim. Úgyhogy örültem, hogy végre nekem is lesz miről mesélni. Festői tájakon jártunk Dalmáciában. A városok utcáin régi korok épületei köszöntek vissza ránk. Sétáltunk, fürödtünk, finomakat ettünk. Legalábbis a nagybátyám. Én minden nappal egyre rosszabbul éreztem magam. Szorongtam, mikor eljött az ebédidő: az étteremben sosem a velem szemben lévő széket választotta, hanem mindig a mellettem lévőt. Amíg az étlapot néztük, paskolgatta a hátam, megsimogatta a combomat, és azt hajtogatta, mennyire örül ennek a kettesben töltött időnek.
Végre kiszakadtunk a mókuskerékből. Feszélyezve éreztem magam, fészkelődtem, próbáltam elhúzódni tőle. Ő ezt mintha észre sem vette volna, még közelebb húzódott. Az utolsó estén már tudtam, hogy baj lesz. Épp lefekvéshez készülődtem, mikor kopogtatott. Nem akartam ajtót nyitni, de azt mondta, szüksége van az útlevelemre, kérik a recepción, ezért hát beengedtem.
Én balga, belehajoltam a táskámba, nem vettem észre, hogy bezárta mögöttünk az ajtót. Örökre megfosztott a gyermeki ártatlanságomtól. Ott meghalt a lelkem egy darabja, de tovább kellett élnem, egy kínzó emlékhez láncolva.
Megbocsáthatatlan
Nem volt még soha olyan hosszú a hazaút. Otthon addig sikáltam magam a zuhany alatt, míg a bőrömet is lenyúztam, mégis mocskosnak éreztem magam. El akartam mesélni apunak, mi történt, mégsem volt bátorságom. Hisz olyan, mint egy élő halott, elég csapás érte. El akartam menni a rendőrségre, de ugyan ki hinne egy lánynak, aki szabad akaratából ment el a nagybátyjával nyaralni?! Volt egy pillanat, amikor egy marék gyógyszer tűnt a legjobb megoldásnak, de haboztam. Arra gondoltam, hogy anyu haragudna érte. Ő nem élte túl a balesetet, én igen. Ezt is túl fogom élni! Minden éjjel rémálmok gyötörtek. A bőrömön éreztem az érintését, sikoltottam, vergődtem. Verítékesen, csapzottan riadtam fel. Az agyam tucatszor játszotta újra azt az éjjelt, kereste a megoldást, hogy hol vétettem, de esélyem sem volt.
Egy meglett férfi és én, a törékeny kislány. A bácsi megfenyegetett, hogy ne merészeljek beszélni róla. Alig vártam, hogy betöltsem a tizennyolcat, és elmenjek egy messzi főiskolára. Minél messzebb a családtól. Lecseréltem a telefonszámomat, esti munkát vállaltam egy boltban. Nehéz volt, de felépítettem a saját életemet, kitanultam a könyvelést, saját lábra álltam. Megismerkedtem egy fiúval, aki visszaadta az emberekbe vetett hitemet, és segített megküzdeni a démonaimmal. Elmentem pszichológushoz is. Ma is vannak rémálmaim, de ma már nem ez a szörnyűség határoz meg engem. Aki vagyok, az erősebb annál, mint aki voltam azon az éjszakán. Túlélő vagyok! Szó szerint.
