Észrevetted már, hogy újra és újra hasonló szituációkban találod magad, mintha ugyanaz a forgatókönyv ismétlődne meg? Például mindig lehetetlen, „lúzer” pasasokat választasz ki, akik a terhüket a te válladra rakják át, s rendre te oldod meg a problémáikat?
Vagy épp olyanokkal keveredsz lezáratlan viszonyokba, akik érzelmileg elérhetetlenek? Vagyis ugyanolyanok, mint gyerekkorodban az apukád volt, aki helyetted fiút várt, így aztán soha nem tudtál a kedvére tenni. Valami ilyesmi a séma definíciója.
Önalávető vagyok!
Egy példa a sémára: gyermekkoromban megtanultam, hogy csak akkor fogadnak el, ha kedves vagyok, s nem beszélek a problémáimról. Ez lesz az én sémám, s ugyanezt a megküzdési módot alkalmazom majd felnőttkoromban is: mindig alámegyek a másiknak, figyelem, hogy mire van szüksége, nagyon kedves vagyok, mindent beteremtek, mert azt gondolom, csak így kaphatok szeretetet. Mit fog csinálni a másik ember? Alapnak fogja venni, hogy én ilyen vagyok, s nem lesz érte hálás, nem lesz velem szemben ő is figyelmes, sőt egyre jobban visszaél a törődésemmel. Ezért egy idő után dühös leszek, hiszen én mindent megteszek, de semmit nem kapok vissza, s egyre elhanyagoltabbnak érzem magam. Tehát egyre jobban megerősödik bennem a séma, s nem veszem észre, hogy pont én indítom be a viselkedésemmel. Ördögi kör lesz belőle, mert önalávetőként újra és újra ezt az egy megküzdési módot alkalmazom a problémákkal szemben.
Nem azért nem vett észre az apád...,
...mert nem érdemelted meg a törődést! A sématerápiában felkeressük gyermekkori önmagunkat, meglessük az őt érő trauma pillanatában. Biztató szavakkal megadjuk neki azt a támogatást, amelyet a múltban nem kapott meg. Az a hatéves gyermek, akit mindig kicsúfoltak, mert kövér volt, utána is még mindig ott lesz bent, de most, negyvenévesen mellé lépünk, s magunkhoz öleljük. Ez sem ad persze mindenre megoldást, hisz sebünk tetejét új meg új szavak karistolhatják meg – de azontúl tudni fogjunk, miért reagáljuk túl az adott helyzetet. És saját viselkedésünket is rendszerben fogjuk látni!
Ne menj el!
Kati nemigen talál párt. Az elején még minden rendben megy, amint azonban belelazulnának a kapcsolatba, Kati bepánikol. Ha a párja esetleg elmenne focira vagy tovább marad a munkában, Kati úgy érzi, baj van. Követelőzni kezd, neki csak a százszázalékos figyelem az elég, a kilencven százaléknál már úgy érzi: érzelmileg parlagon hagyják. A férfiak ezt nem bírják, egy idő után elmenekülnek. Katit Pál Feri sématerápiás előadásai döbbentették rá arra, hogy vele lehet a baj.
Kiderült, hogy gyermekkorában édesanyja nemigen figyelt rá, pontosabban kevesebb időt tudott Katira fordítani, s ő azóta is fél a magánytól. Minden kapcsolatában, még a barátságaiban is rettegve lesi az intő jeleket, s a távolodás legapróbb jelére is konfliktusba megy.
Sokszor elég egy kapkodó helyzet, véletlenül elejtett félmondat, s máris benyomódik nála a pánikgomb, hatalmába keríti a rettegés: megint egyedül fog maradni. S azonnal számonkér, dühös gyermek módjára kapálózni kezd. Ma már tudja, hogy minden ilyesminek rossz vége lesz, mégsem tud kilépni a sémájából. (Képtelen átállni más működésre.) Kati viselkedését Jeffrey E. Young, aki a kilencvenes években kategorizálni kezdte a sémákat, elhagyatottság-instabilitásnak nevezné. A megoldást számára a sématerápia jelentheti: a módszer ugyanis jól működik a Katihoz hasonló problémákkal küszködők esetében. A módszer nem csupán azt segíti feltárni, hogy Katinak milyen elakadása van, hanem korrigálásra is lehetőséget ad. Az első olyan technika, amely jól működik személyiségzavarok esetében. Nem csoda, hogy mára a terápiák királynőjének kiáltották ki.
Sémaseb! Előlép a múlt
Vágyi Petra Sémáink fogsáságban című könyvében úgy írja le a sémát, mint egyveleget saját magunkról, amely hiedelmekből, érzelmekből és tudásból áll össze – s persze a kapcsolatainkból. A sémaseb gyermekkorban vagy kamaszkorban keletkezik, amikor érzelmi szükségleteink nem kerülnek kielégítésre. (Például sokat voltunk egyedül, mint Kati.) Így aztán sérülést szenvedünk el, s ez a seb sajogni kezd, ha valami hasonló inger ér bennünket felnőttkorunkban. Védeni kezdjük a sebhelyünket akkor is, amikor az inger csak egy téves riasztás – vagyis nem a felnőtt énünk, hanem a kisgyermek énünk kezd el rá reagálni.
Amikor Kati legújabb szerelme kimegy egy sörre a srácokkal, s nem Katival nézi a legújabb kedvenc sorozatát, a nőben ugyanaz az érzés jelenik meg, mint amit kislányként édesanyja mellett élt át, aki mindig mással volt elfoglalva (például egyszer sem mesélt neki). Katiban aktiválódik a séma, előlép a múlt, s bár tudja, hogy édesanyja és új szerelme nem ugyanaz a személy, mégis ugyanúgy rettegni kezd, mint gyermekkorában. A sématerápia során közel merészkedünk ehhez a nedvedző sebhez, picit megpiszkáljuk, majd ráhelyezünk egy ragtapaszt.
A nagy találkozás
Amikor valaki felveszi a kapcsolatot gyermekkori énjével, az mindig megrendítő, felszabadító érzés – ilyenkor mindig feltör egy hatalmas adag önszeretet. Ez tele van önelfogadással, bizalommal, s bizony itt nincs, nem lehet önhibáztatás. Ha törődni fogunk a belső gyermekünkkel, akkor az többé nemigen fog elvonni tőlünk energiát, miáltal képesek leszünk egyensúlyt teremteni az életünkben és a kapcsolatainkban.
Miért kevés a szakember? Magunkat is gyógyíthatjuk?
„A sématerápiát olyan kutatók fejlesztették ki, akik gyakorlatban figyelték meg az emberi működési módokat” – mondja riportalanyunk, Galgóczy Kata. A képzés ára borsos, sokszor évekig elhúzódik, ezért is olyan kevés ma még a sématerápiás szakember. A sématerápiát, vagyis önismeretünket persze egyedül is fejleszthetjük – mindenkinek van azonban vakfoltja: valami, amire nem lát rá, amit nem vesz észre magában, amit inkább csak a vele kapcsolatban levő ember érzékel. Sokszor pont ez okoz galibát, ezért is érdemes szakembert felkeresni.
