Jókedvű zsibongástól volt hangos a zimankós szombat délután, a gyerekek vidáman cseverészve csúszkáltak fel-alá a város széli tó hátán. A kis Léna már húsz perce az osztálytársait nézte, akik kacagva siklottak és sasszéztak a jégen. A korcsolya már a lábán volt, de még nem szedte össze a bátorságát, hogy felálljon. Félt, hogy nemsokára gúnyolni kezdik, hiszen húsz perce csak ott ült, nem mozdult egy tapodtat sem. Életében nem korcsolyázott jégen! Itt meg mindenki úgy mozgott, mintha a korcsolya a meghosszabbított lába volna. Fészkelődött, mocorgott a pléddel borított kis padocskán, a korcsolyákat babrálta, mintha igazítani kellene rajtuk valamit... Az egészet magának köszönheti, hiszen azt füllentette, hogy ő bizony már korcsolyázott! Mondjuk, akkorát azért nem lódított, mert igazából a görkorcsolyára gondolt. S mivel az ment neki, úgy gondolta, ezzel sem lesz gond...
Szeme sarkából hirtelen meglátta, hogy hófehér ludak topognak a befagyott tó peremén. Megakadt rajtuk a szeme, mert gyönyörű, méltóságteljes teremtmények voltak. Az egyik ráadásul pont olyan volt, mint az ő otthoni, puha kis plüssludacskája, amelyik az ágyában várta őt minden este. Az otthoni ludat Marcinak hívták. Léna szülei nevezték el így a Nils Holgersson mesefilm után. Lénának pedig tetszett a Marci név, úgyhogy ráragadt a lúdra.
Léna ámulattal nézte őket, ahogy tipegnek-topognak, s rögtön feltűnt neki, hogy bizony ezek sem merészkednek a jégre! Biztosan ők is félnek tőle, mint én! – gondolta, s ettől egy pillanatra vidámnak érezte magát. Ahogy figyelte a szépséges ludacskákat, megesküdött volna, hogy az egyik rákacsintott. Mintha biztatni akarná őt, hogy gyerünk, Léna, légy bátor! Léna ekkor erőt vett magán, és két kezével felnyomta magát a padról. Késő volt. Türelmetlen osztálytársai máris csúfolni kezdték: Léna, Léna, a jégen biztos béna!
Ekkor Léna torka összeszorult, és elszántan a jég felé vette az irányt. Minél jobban közeledett a befagyott tóhoz, annál rosszabbul érezte magát. Nagyon félt. Tudta, hogy jelenése nemsokára csúfos véget ér... Így is történt. Léna elesett. Nem kellett sokáig várni a gúnyos hahotára. Ahogy a jégre lépett, hatalmas hadonászásba kezdett. Szerencsére nem ütötte meg magát, ám sajgott a szíve, hogy az osztálytársai így kinevették. Felkászálódott a jégről, lecsatolta lábáról a pompás korcsolyákat, és csüggedten hazaballagott. Orra piros volt, szíve pedig telve volt keserűséggel. Hazugnak és kétbalkezesnek érezte magát.
Otthon, miután megitta az esti kakaóját, a gyerekszobája felé vette az irányt. Aznap valahogy nem volt kedve Marcihoz, úgy érezte: az egészről ő tehet. Pontosabban az a lúd, amelyik Marcira hasonlított, hiszen ő kacsintott rá, és biztatta csúszásra! Léna nagyot sóhajtott, Marcit az ágy szélére lökte, és keserűen bebújt a takarója alá.
Éjszaka, amikor már derekas csend ereszkedett az egész házra, mocorogást hallott a szobájában. S láss csodát, varázslat történt! Marci, a kis plüssludacska pislogni kezdett, s akkorára fújta fel magát, mint egy igazi nagy lúd. Mindeme csoda véghezvitelének közepette rálépett Léna egyik játékára, mire a kislány felébredt. Amint meglátta az életnagyságú Marcit, szemei hatalmasra kerekedtek, hajszál választotta el attól, hogy sikítani kezdjen. Marci csendre intette a lányt:
– Pszt! Pszt! – csitította. – Igen, én vagyok az, Marci...! – Léna pedig kétszer is kitörölte a szemét, hátha csak káprázik. De nem! Ott fehérlett ez a gyönyörű madár az ő gyerekszobájában.
– Te hogy..? Te hogy csináltad ezt? S még beszélni is tudsz? – nyöszörögte Léna, s ekkor Marci az ágy mellé topogott.
– Nem sokszor tehetem ezt meg az életemben, de hát tudod... Karácsony van, ilyenkor születnek a csodák. Meg neked is szükséged volna most rám, szóval, kivételt tettem – summázta Marci a tényállást. Majd Léna ágyára könyökölt a szárnyával, és folytatta. – Igen, igen, ma én voltam az a lúd, aki ott volt a tó mellett, s téged a csúszásra biztatott. Sajnálom – közölte lehorgasztott fejjel Marci. – Tudod, nekünk, ludaknak nagyon nehéz ezekkel a tappantyúkkal a jégen. Ám nektek, embereknek könnyű dolgotok van! Ott a cipő meg a korcsolya...! Léna még mindig mozdulatlanul ült az ágyon, s Marci monológját hallgatta. – Tudom, borzalmasan érzed magad, de meg kell hogy vigasztaljalak. Rólunk még népdal is született: „Elesett a lúd a jégen, / majd felkel a jövő héten, / összeveri a bokáját, / sárga sarkantyús csizmáját.”
Léna összehúzta kicsi szemöldökét, szóra nyitotta a száját, de Marci leintette őt. – Bizony, bizony, nekünk nincs korcsolyánk, így nem mehetünk a jégre. Ám neked még van esélyed. Igaz, nem volt szép, hogy tegnap füllentettél, de hát megesik az ilyen. S látod, mi lett a vége. Holnap meg kell mutatnod, hogy te igenis tudsz korcsolyázni! Jó? Meg kell ígérned, hogy ott leszel! – Léna kissé rémült arcot vágott, de bólogatni kezdett. Ekkor a lúd kacsintott, és hirtelen sok apró csillag gyúlt körülötte, s egy csapásra, huss! Újra visszaváltozott plüssé.
Léna reggel jókedvűen ébredt, miközben kedvenc Marci plüssét ölelgette. Mintha azt álmodta volna, hogy... Áhh! Biztosan nem! Végül a sarokba dobott korcsolyára tévedt a szeme. Akár igaz volt, akár nem, tényleg be kell bizonyítania a többieknek, hogy nem csaló, és nem is béna! Így hát Léna gyorsan kipattant az ágyból, megreggelizett, majd, uccu, a tó felé vette az irányt. Amint felvette a korcsolyát, bizony újra azt gondolta, mint tegnap... Ez nem fog menni! A többiek ismét valami rosszmájú csúfolódót kántáltak... Léna csalódottan lehúzta a korcsolyákat a lábáról, s pityeregni kezdett. Könnyei fátyolán át ebben a pillanatban meglátott egy hófehér ludat, amelyik sárga tappantyúival igyekezett feléje. Nem hitt a szemének! Ez Marci, ez biztosan Marci...
Ekkor a lúd odaért Lénához, s halkan odasúgta neki: Gyerünk, pattanj a hátamra! Gyorsan, gyorsan! Marci különös mentőakcióba kezdett. Léna pedig, mint akit parancsszó vezényel, ráült a hátára, s a lúd az égbe röppent vele. Szállt, szállt, körözött a befagyott tó körül, a szülők és a gyerekek mind tátott szájjal bámulták őket. Léna hangosan kacagott az örömtől, ahogy az égen szálltak. Mikor földet értek, Marci fejet hajtott előtte.
– Ezt csinálja valaki utánad. Na, uzsgyi, húzd fel azt a korcsolyát, és nyomás a jégre! Aki repülni tud, az korcsolyázni is megtanul! – kacsintott Marci, és gyorsan eloldalazott. Addigra már az összes osztálytársa mellette volt, és ámulattal húzták-vonták, jégre segítették Lénát. A bátortalan kislány pedig megrázta magát, és megszületett az életvidám „A varázslatos Léna, Léna, szép Heléna...” . Ha nem hiszed, járj utána!
Derzsi Bernadett
