A novella Tolsztojnak a házasságról szőtt fura nézeteiről szól. Tolsztoj úgy érezte, hogy az embereknek nem szabadna szexelniük. A novellában egy társaságbeli úr meséli el házassága történetét a vonaton.
– Nos, most épp minden együtt volt; az én állapotom, a szép ruha, a csónakázás megtette hatását. Hússzor nem tette meg, most megtette. Olyanféle ez, mint a csapda. Nem tréfálok. Hiszen most a házasságok úgy készülnek, mint a csapda. Mert mi a természetes? A lány megérett, férjhez kell adni. (....) Az új az, hogy a lányok ott ülnek s a férfiak, mint a piacon, járnak és válogatnak. A lányok pedig várnak és azt gondolják, bár mondani nem merik: „Bátyuska, engem; nem, engem. Nem őt, engemet; nézd milyen vállam s más egyebem van.” Mi férfiak pedig járkálunk, tekingetünk, s nagyon meg vagyunk elégedve. „Tudom, én nem esek csapdába.” Sétálgatnak, nézegetnek, nagyon meg vannak elégedve, hogy ezt mind az ő számukra rendezték meg. De nicsak, az ember nem vigyázott s hopp, megvan a baj!
– De hát hogy legyen? – mondtam én. – Tán az asszony kérje meg a férfi kezét?
– Azt én már nem tudom, hogyan; de ha egyenlőség, akkor legyen egyenlőség. Ha úgy találták, hogy a házasságközvetítés megalázó, hát ez még ezerszer inkább. Ott a jogok és eshetőségek egyformák, itt azonban a nő vagy rab a piacon, vagy csalétek csapdában. Mondja meg akármelyik anyának vagy magának a lánynak az igazat, hogy ő csak azzal foglalatoskodik, hogy vőlegényt fogjon, istenem, micsoda sértés! (...) Aztán meg ha legalább nyíltan csinálnák. De csupa csalás... „Ó, a fajok eredete, milyen érdekes! Ah, Lizát nagyon érdekli a festészet! Maga ott lesz a kiállításon? Milyen tanulságos! Hát a trojkázáson, színielőadáson, hangversenyen? Ah, milyen nagyszerű! Az én Lizám bolondul a muzsikáért. És maga mért nem osztja ezt a nézetet? Ah, csónakon.” Az értelme pedig egy: „Végy, válassz engem, az én Lizámat! Nem, engem! No, próbáld meg legalább!...” Ó, undokság! hazugság!
✻
– De hiszen tudja – kezdte, a teát és a cukrot az útizsákba téve –, hogy az asszonyuralom, amitől a világ szenved, mind ebből származik.
– Miféle asszonyuralom? – mondtam én. – A jog, a jogok nagy része a férfi oldalán van.
– Igen, igen, ez az éppen – szakított félbe –, ez az, amit mondani akarok, épp ez magyarázza meg azt a szokatlan jelenséget, hogy míg egyfelől tökéletesen igaz, hogy a nő a megaláztatás legmélyebb fokára van vetve, másrészt az is igaz, hogy ő uralkodik. (...)
„Á, ti azt akarjátok – mondják az asszonyok –, hogy az érzékiség tárgya legyünk, jó, mi, mint az érzékiség tárgya, majd rabszolgává teszünk benneteket.”
A női jogfosztottság nem az, hogy a nő nem szavazhat, nem lehet bíró – ezekkel a dolgokkal foglalkozni nem jelent semmiféle jogot –, hanem az, hogy nemi tekintetben egyenlő legyen a férfival, meglegyen a joga, hogy óhaja szerint éljen egy férfival, éljen vagy megtartóztassa magát tőle, hogy a maga kívánsága szerint válassza a férfit, s ne legyen választott. Azt mondja, hogy ez idétlen dolog. Jó. De akkor a férfinak se legyenek meg ezek a jogai. Mert a nő most meg van fosztva attól a jogtól, amellyel a férfi rendelkezik. És, hogy ezt a jogfosztást megbosszulja, a férfi érzékiségére hat, s érzékiségén át úgy megalázza, hogy a férfi csak forma szerint választ, a valóságban pedig a nő választ. S midőn egyszer birtokában van ennek az eszköznek, már vissza is él vele, s szörnyű hatalmat nyer az embereken.
– De hát hol van ez a különös hatalom? – kérdeztem.
– Hol ez a hatalom? Hát mindenütt, mindenben. Menjen végig bármely nagyvárosban az áruházakon. Milliók vannak ott, föl sem lehet becsülni a beléölt emberi munkát, és nézze meg, van-e ezeknek az áruházaknak a kilenctizedében valami is, ami a férfi szükségletét szolgálja? Az élet minden fényűzését a nő követeli és tartja fönn.
Számolja össze a gyárakat, óriási hányaduk a nők számára gyárt haszontalan díszeket, fogatokat, bútorokat, játékszereket. Emberek milliói, rabszolga nemzedékek pusztulnak el a gyárakban, kizárólag a nők bujaságáért, ebben a fegyencmunkában. Az asszonyok, mint a cárnők, a rabság nehéz béklyójában tartják az emberi nem kilenctizedét. És mindez azért, mert megalázták őket, megfosztották a férfiéval egyenlő jogaiktól. S most azzal bosszulják meg magukat, hogy az érzékiségünkre hatnak, a hálójukba fognak. Igen, innen van minden.
A nők az érzéki hatás oly eszközét csinálták magukból, hogy férfi nem érintkezhet nyugodtan nővel. Mihelyt egy férfi egy nő közelébe ment, már maszlagos befolyása alá került és meghibbant. Régebben is mindig félszeg, aggodalmas érzésem támadt, amikor egy kiöltözött dámát báli ruhában láttam, most azonban egyenesen félelmetes, direkt valami embert veszélyeztető, törvényellenes dolgot látok benne, rendőrért szeretnék kiáltani, védelmet kérni a veszedelem ellen, követelni, hogy tüntessék el, vigyék el az útból a veszélyes tárgyat.
