Zsuzsa gyönyörű. Legalább három sárga szalagos rozettát érdemel: az elsőt azért, mert szépen lovagol, a másodikat azért, mert minden nehézségből hősiesen feláll, a harmadikat azért, mert olyan szép kislányt szült. 

Mikor nemrégiben megláttam a szépsége teljében viruló Zsuzsikát – kezében babakocsival, oldalán sármos francia férjével –, egy romantikus hollywoodi film rémlett fel előttem, amelynek happy endjét válogatás nélkül mindenki megkönnyezi. Mert a fény mellett az ő életében is ott van az árnyék. 

Czajlik Zsuzsanna (38) a dunatőkési ranch egyik vezetője, ahol ma már nemzetközi lovasversenyeket rendeznek. Ha jó évük van, tizenöt versenyük is van – és tavaly 26. alkalommal szervezték meg a Tőkési kupát. Idén tavasszal pedig lesz egy nemzetközi, kétcsillagos díjlovasversenyük – ami nem kis részben Zsuzsika érdeme.

– Emlékszem, anyukád még a tanítás mellett kezdte a lovagoltatást. Azóta nagy utat jártatok be, fűtött lovardátok van Tőkésen, és rengeteg versenyzőtök...

– Mi egy családi vállalkozás vagyunk. Apukám hobbiszinten lovagolt, fogatot hajtott, majd belevágott a tenyésztésbe. Mi, a testvéreimmel már ebbe születtünk bele. Ám én nem készültem se lovasnak, se edzőnek: nekem a lovaglás olyan volt, mint más lányoknak a barbie-zás. Tinédzserkoromban kezdtem csak tudatosan edzeni, s mivel tanúsítvány nélkül nem lehet versenyezni, első körben megszereztem Nyitrán a versenylicencet. Óriási a tudásvágy bennem. Egész életemben tanultam, például idén doktorálok hippoterápiából. 

lohat01.jpg

– A lovakon kívül is van élet számodra? Mesélted, hogy a szülés előtti este még órát tartottál...

– Minden héten nyolcvan lovasom van, nemigen tekingethettek kifelé. A hippoterápiás edzéseket anyukámtól vettem át, az egyetem alatt ugyanis besegítettem a lovasiskolában. Ezek az élmények az egész életemet felforgatták, és megadták az irányt. Ekkor mondtam ki először, hogy én lovakkal szeretnék foglalkozni. Volt olyan gyerek, akit a karjaikban hoztak a szülők, mert egyedül nem tudott járni. A lovasterápia szépen stimulálja a gerincen keresztül a törzsizmok működését – feloldódik a blokk, és a gyerek egyszer csak elindul. Számomra egyszerre volt felemelő és rémisztő: láttam a sérült gyerekek küzdelmét, a szülők szemében a félelmet, de azt is, hogy tudunk segíteni. Sajnos, ma már a biztosító nem támogatja a hippoterápiás fejlesztést, a betegek maguk fizetik az órákat. A lovasiskolák nálunk anyagi gondokkal küszködnek, mert csupán oktatásból nem lehet megélni. A hippoterápia pedig még ennél is nagyobb költségekkel jár. 

– Mikor teherbe estél Annával, felhagytál a lovaglással? Sok nő ilyenkor hátat fordít a szenvedélyének...

– A terhességem alatt mindvégig dolgoztam. Három hónapos terhesen még versenyeztem. A lovassportban ez nem számít kuriózumnak: vannak, akik mindvégig lovagolnak, én még időben leálltam. Azt mondtam, hogy majd a gyerek eldönti, mit akar... Végül a kis Anna alkalmazkodott. (nevet) A kezdetektől átalusza az éjszakát, egy mosolygós és tündéri kislány. Ezért is lehetett, hogy szülés után három héttel ismét nyeregben ültem, három hónap múlva pedig – igaz, itthon – már versenyeztem. Anyukám kétóránként felhívott, én pedig hazaszaladtam megszoptatni Annát. És azóta se szálltam ki a nyeregből! A versenyekre velem tart a párom és a nővérem, akik vigyáznak Annára. Családi összefogással minden megoldható.

– Te is nyeregbe rakod majd Annát, mint tégedet annak idején az apukád?

– El is aludtam a lovon. Nyolc hónapos voltam, amikor apu először lóra ültetett, és ugyanúgy sírtam, ahogy a kislányom most, mikor levettük a lóról. Annát is nyolc hónapos korában raktuk fel a lóra. 

– A versenyzés nem egyszerű, minden alkalommal meg kell ugrani a lécet – ha már nem is ugratsz. Rendezőként szintén, mert egy nemzetközi versenyen nagy elvárásoknak kell eleget tenni...

– Mi ezt hivatásként fogjuk fel. Mikor itt, Tőkésen megépült a lovasközpontunk, én voltam az, aki szerette volna tovább vinni a versenyrendezést. A szüleim végül szabad kezet adtak. Méltónak kell lenni a bizalomra... (mosolyog) Igyekszünk a lovassportot életben tartani a Csallóközben, és hobbiszinten is megszerettetni. A legnagyobb célunk, hogy a lovaglást visszahozzuk a mindennapokba: elvégre lovas nemzet leszármazottai vagyunk! A középkorban mindenki lovagolt, a lovaglás megadta a helyes testtartást és az öntudatos kiállást. Nálunk még nem, de Magyarországon már próbálják beépíteni a lovaglást a közoktatásba, mégpedig állami támogatással. Azon vannak, hogy a lovasiskolák kihelyezett részlegként működjenek. 

– Nálam az éveid valahogy nem stimmelnek. Azt mondod, 37 évesen szülted a lányodat... Sokkal-sokkal fiatalabbnak nézel ki!

– Mindig fiatalabbnak néztem ki a valódi koromnál. Egyetemista koromban a buszsofőr féljegyet akart adni, mert kislánynak nézett. Én az évek miatt sosem pánikoltam. Ezt a türelmes szemléletet amúgy a betegségemnek köszönhetem. 2011-ben ugyanis jelentkezett nálam egy autoimmun betegség, és két évig fekvő beteg voltam. Az elején nem tudták a betegségemet diagnosztizálni, mert egy ritka kórképről van szó. Pityriasis rubra pilaris a neve: a betegség a bőr hámrészét támadja meg, és olyan erős gyulladással jár, hogy a belső szervek is veszélybe kerülnek – amibe bele is lehet halni. Nálam egy sima íngyulladással kezdődött, majd egyre nagyobb fájdalmaim lettek. Végül egy bécsi immunológus jött rá, hogy mi a bajom. Hosszú menet volt, az egész családot megviselte. Szerencsére az alapbetegségből sikerült kigyógyulni. 

– Akkor pár éved kiesett, ha jól értjük...

Már túl vagyok rajta. Onkológiai gyógyszerekkel kezeltek, megjártam a poklot. A mozgásképtelenség volt a legszörnyűbb – és persze az állandó fájdalom. Ám lassan visszakerültem a régi kerékvágásba, és ma már csak kúraszerűen szedek gyógyszert. A terhességem alatt abbahagytam a gyógyszerezést, az orvosok azt mondták, hogy „a hormonok megvédik a szervezetemet“. Így is volt – négy hónapig szoptatni is tudtam. 

– Bátor nő vagy, a szemed csillog, mikor beszélsz. Mi ad erőt ahhoz, hogy mindig továbblendülj?

Ma már nincs bennem félelem. Mindennek van miértje, de én nem keresem az okokat. A szenvedés megerősített. A mindennapokban viszont könnyen meg lehet feledkezni a tanulságokról – még az átélt fájdalomról is. Sokszor figyelmeztetem magam, hogy nem szabad idegeskedni apróságokon, nem ér az annyit. Hisz volt idő, amikor levegőt is alig tudtam venni...

– A párod egy sármos francia, aki miattad Dunatőkésre költözött. Hol találkoztatok? 

Egy thaiföldi kiránduláson találkoztunk, egyszerűen megszólított az utcán. Sokáig csak az interneten tartottuk a kapcsolatot. Én mindjárt az elején tisztáztam, hogy én nem fogom és nem is tudom abbahagyni a lósportot. Így ő költözött utánam Szlovákiába. Ma már sokat segít a versenyrendezésben, de a munkáját azért nem adta fel – bokszedzőként dolgozott, mikor megismerkedtünk. Időről időre visszajár Párizsba.

– Hogyan kommunikáltok egymással?

Keverjük az angolt és a franciát. Annához a párom franciául beszél, én pedig magyarul.

– Mit szólt ahhoz, hogy neked ennyire fontos a munkád? Hogy neked muszáj dolgoznod.

Szerintem a lovagló nő imponál a férfiaknak. A díjlovaglás keménység és elegancia elegye: nekem olyan balettszerű. Úgy látom, hogy manapság a férfiak kedvelik a sportos nőket. Mára Raffaelt is rabul ejtették a lovak, megtanult lovagolni, és sokat segít körülöttük.

– Mit jelent számodra a versenyzés?

Visszajelzést, hogy jól végzem a munkámat.

– Mikor vagy elégedett magaddal? 

Szinte soha. Mindig van egy kitűzött cél, amit el kell érni. 

– Van kedvenc lovad?

Nagy kedvencem az első lovam, Salom, egy cseh melegvérű és hannoveri keresztezés. Szép versenyeredményeket értünk el együtt. Idén 25 éves, ami a lovaknál már szép kor. Mai napig lovagolják, de már a picik. 

– Boldog vagy? 

Ne vicceljetek! Van egy csodálatos párom, aki óriási támaszom, és egy tündéri kisbabám. Sikereket érek el a szakmámban. S hab a tortán, hogy még egy kvadrillcsapatom is van: a lányok kűrt adnak elő lóháton. Mindenem megvan, ami fontos az életben! A szüleim egészségesek, és sokat segítenek a pici körül. Azokban a hónapokban, mikor az életemért küzdöttem, semmi ilyesmiről álmodni se mertem. Két évig az istálló közelébe se mentem... 

web-bannerek-instagram.jpg

Képzések
Zsuzsikának pedagógusdiplomája van, mellette elvégezte a lovasoktató-képzést. A pozsonyi orvosi egyetemen pedig hipporehabilitációt tanult, a kétéves lovasedzői képzést pedig Magyarországon, Esztergomban végezte. (Ekkorra már lovasai felfejlődtek a haladó szintre, és versenyezni szerettek volna.) Évek óta edzi a tanítványait díjugratásra és díjlovaglásra. Idén doktorál hippoterápiából. 

Czajlik Zsuzsika díjlovaglásban versenyez, frakkban és cilinderben...
A díjlovaglásnál a lovat és lovast együtt értékeli a zsűri, a kupát a versenyző, a kokárdaszalagot pedig a ló kapja. „A lovaglás luxussport, mert sokba kerül, és a versenyzés nem jár pénzjutalommal. Nálunk nincsenek profi díjlovasok“ – mondja Zsuzsika. (Mellesleg Szlovákiában a lovassportok közül a díjugratás a legnépszerűbb.)

Mi a kvadrill?
A kvadrill olyan, mint a korcsolyában a kűr. „Az előre megrajzolt alakzatokat másolják a lovasok. Közben szól a zene, az egyik lovas Carmen áriáját énekli“ – mondja Zsuzsika.

Rozettás érmek 
A lovasversenyeken szalagos rozettákkal tüntetik ki a győzteseket: a szalagrózsa közepét érembetét díszíti. A szalagok hagyománya még a 8–9. századból datálódik. A rozetták közepe a kör alakú éremmel a bolygókra utal. (1802-ben Napóleon ezeket használta a Becsületrendnél.) A szalagos rozettával mindig is a kiválóságot és a győzelmet jutalmazzák.
Az érmeket régen a zabla két oldalán is használták. A zablát a ló szájába helyezték, hogy ezen keresztül irányíthassák. Minden lónak és lovasnak egyedi rozettája volt. Sokáig bronzból vagy rézből készültek az érmek, és a rajtuk levő minta a lovas vagy a ló jellemző karaktervonását ábrázolta. Háború idején ezek alapján azonosították be a lovakat, minden egység más rozettát viselt. 

Nagyvendégi Éva és M. Ando Krisztina
Fotó: Dömötör Ede

web-bannerek-hirlevel-02_1.jpg