Idén is nagy volt a felhajtás Cannes-ban, idén is volt piros szőnyeg, sztárfelvonulás, csillogás, vakuvillogtatás. Idén azonban számunkra különösen érdekes volt a fesztivál, ugyanis egy ifjú pozsonyi rendező filmjét is beválogatták a versenybe. A fiatalembert úgy hívják, hogy Prikler Mátyás.

Még egy év sem telt el azóta, hogy a 26 éves Prikler Mátyás elkészítette diplomafilmjét, Köszönöm, jól címmel. Rövid idő, neki mégis elég volt ahhoz, hogy sikert sikerre halmozzon. A szerény és szimpatikus rendezővel Cannes-ból való hazatérése után beszélgettünk. (Miheztartás végett azt is eláruljuk, hogy apukája, Prikler László sokáig a Nő fotósa volt.)

magyar-filmrendezo-cannes-ban-kezdo.jpg
Prikler Mátyás (© Új Szó, Somogyi Tibor)

– Még egy éve sincs, hogy átvette a Pozsonyi Színház- és Filmművészeti Főiskolán a rendezői diplomáját. Ezzel gyermekkori vágya vált valóra?

– Nem emlékszem arra, hogy mikor jutott először eszembe a rendezés. A Duna utcai magyar gimnáziumba jártam, és szabadidőmben moziba, filmklubokba. Amikor leérettségiztem, még nem töltöttem be a tizennyolcat. Tudtam, rendezői szakra még nem jelentkezhetek, mert nincsenek munkáim. Vártam három évet. Közben a Szlovák Filmintézet filmarchívumában dolgoztam. Ismerem az összes szlovák film súlyát – neveti el magát.

– A Köszönöm, jól című diplomafilmje rengeteg díjat nyert. Ezek után talán nem volt meglepő, hogy bejutott a cannes-i filmfesztiválra...

– Pedig meglepődtem! Nagyon. Közel ezerötszáz film közül válogatták ki azt a tizenhármat, amelyek a diákfilm kategóriában versenyeztek.

A mai napig nem tudok rájönni, mi alapján válogatott az előzsűri, mert volt ott minden: a hétpercestől a hatvanpercesig, sőt még két animációs film is bekerült.

– Négy napot töltött Cannes-ban. Hogy érezte magát?

– Tele voltam várakozással, amikor leszállt velünk Nizzában a repülő. Már várt minket a sofőr – és Cannes úgy nézett ki, mint ahol komoly dolgok folynak. Az egész világról idesereglettek a filmesek, újságírók és szakemberek. Sok ország prezentálta a filmjeit az úgynevezett pavilonokban, és a fesztivál alatt zajlott a vásár is – ugyanúgy, mint egy nagy autókiállításon. Az utcákon egy csomó zsibvásárszerű üzlet volt. Két nap után az volt az érzésem, mintha már két hete ott volnék. Cannes olyan, mint egy húsdaráló, rettenetesen kifárasztja az embert.

– Találkozhatott a nagy sztárokkal is?

– Érdekes, hogy filmvetítésből nincs olyan sok, mint ahogy azt gondolnánk. Például a Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztivál katalógusa vastagabb, mint a cannes-i! Itt összesen öt hivatalos szekció van. A legismertebb a nagyjátékfilmek versenye, e körül óriási a felhajtás. Leterítik a vörös szőnyeget, limuzinokon begördülnek a szmokingos, nagyestélyis sztárok, vagy ötszáz fényképész kattogtat. És naponta kétszer végigcsinálják ugyanezt...

hirlevel_web_banner_1.jpg

– Azok a fiatal rendezők, akik az ön szekciójában versenyeztek, ugyanígy bevonultak?

– Egyszer igen. Mi is szmokingban vonultunk, azzal a különbséggel, hogy értünk nem jött limuzin. De a szmoking szigorúan kötelező volt. Azt hiszem, csak Alain Delonnal tettek kivételt. Az utolsó este pedig egy hatalmas, háromszáz fős vacsorán vettünk részt. Ami pozitív: a mi szekciónk vetítésein rengeteg néző volt, és a filmek álltak középpontban. Mind a tizenhárom, versenyben lévő film stábja végignézte a többiek filmjeit.

– A Köszönöm, jól című filmje leginkább azzal lepett meg, hogy tökéletesen felidézi a szocializmus miliőjét. Hogyan sikerült ez ilyen fiatalon, ilyen kevés élményanyaggal?

– Pedig nem a múltidézés volt a célunk. Engem igazán az emberi kapcsolatok érdekelnek – és a világ, amelyben élünk. A felbomlóban lévő család, az elanyagiasodás hatása az emberre, az ebből fakadó érzelmi elhidegülés, a morális nyomor. Nem tartottuk magunkat szigorúan a szövegkönyvhöz, hiszen az írott és a mindennapi beszélt nyelv nagyon is különbözik.

Az, hogy a helyszín a múltat idézi, talán azért van, mert szerintem a legtöbb nyugdíjas házaspár lakása még mindig így néz ki. Körülöttük már nincsenek komoly változások.

– Mi szerint válogatta ki a színészeket?

Mokos Attila (a Komáromi Jókai Színházból) egyértelmű választás volt. Ő már két főiskolás filmemben is játszott, és Molnár Xéniával is dolgoztunk már együtt. Várady Bélát a Kassai Thália Színház weboldalán találtuk meg – és rögtön tudtuk, hogy őt akarjuk.

– Tapasztalt színészekkel dolgozott. Ők is hozták a saját ötleteiket?

– A filmkészítés nem magányos műfaj, mint például az irodalom. Habitustól függ, ki mennyire kezdeményező. Mokos Attila például folyamatosan agyal, igazi partner. Ettől függetlenül mindig a rendezőé az utolsó szó. Én azt gondolom, hogy az a rendező, aki rendre ordítozik a színészekkel, mert csak a saját zsenialitásában hisz, nem biztos, hogy jó rendező.

– Egy évet Magyarországon töltött, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Miben különbözik a két ország, a két filmkultúra?

– Pozsonyban itthon vagyok, míg Budapesten „vendég” voltam, és ehhez mérten is viszonyultak hozzám. Egy alapvető különbség mindenképpen van: a 2005-2006-os tanévben, amikor Magyarországon tanultam, harmincvalahány mozifilmet forgattak, míg Szlovákiában egyet sem. És ez rányomja a bélyegét a hangulatra. Ennek egyik eredménye, hogy Magyarországot most Cannes-ban három fiatal filmes is képviselte, és a Pál Adrienn című film megkapta filmkritikusok díját.

magyar-filmrendezo-cannes-ban-belso.jpg
Forgatási jelenet Prikler Mátyás készülő, Hatalom című filmjéből (© zdroj @MPhilms)

– Kisjátékfilmje hirtelen ismertté tette a nevét. Előtte milyen filmeket készített?

– Sok kisfilmet készítettem a főiskolán. Három évvel ezelőtt részt vettem Belgiumban egy nemzetközi projektben, melyhez minden kontinensről meghívtak egy filmest. Európát én képviseltem. Egy idegen kisvárosban kellett találnunk egy embert, aki érdekes lehet. Öt hetünk volt arra, hogy az ötletből kész filmet készítsünk. Ebből az első hetet azzal töltöttem, hogy megtaláltam a riportalanyt, Frank Urbal-Cajalt – egy festőt, aki egy kastély melletti istállóban lakott és alkotott. Gondot csak az okozott, hogy ő tökéletesen tudott franciául és nagyon rosszul angolul, én meg tudtam magyarul, szlovákul és nem éppen hibátlanul angolul. Érdekes élmény volt. Ezután pedig, másfél éve, Juraj Kubánkáról, az egyik legfontosabb néptánc-koreográfusról forgattam ötvenperces dokumentumfilmet nyolcvanadik születésnapja apropóján.

– Köztudott, hogy egy filmforgatás rendkívül sokba kerül. Honnan tud egy fiatal rendező támogatást szerezni?

– Ideális esetben az embernek van egy producere, aki a praktikus dolgokat intézi. Egyelőre én saját magamnak vagyok a producere. Magyarországhoz képest is kevés nálunk a releváns producer, a nyugat-európai országokhoz pedig inkább nem hasonlítanám a hazai helyzetet.

Eddigi filmjeinket még a főiskola finanszírozta, de például a Köszönöm, jól nagyon olcsó film volt, 5000 euróba került. Hozzá kell tenni, hogy mindenki ingyen dolgozott a filmen, ami nagy dolog.

– Mit tervez a közeljövőben?

– Most egy nagyjátékfilmet írunk. Már korábban elkészültünk a tervvel, de a főiskola utolsó évében már nem akartam belefogni. Az előkészületekre az újra megalapított Szlovák Filmalapból kaptunk támogatást, de hogy magára a gyártásra kapunk-e – az még kérdés. Emellett készülünk a selmecbányai MPhilms nyári workshopra. Itt általában tizenvalahány gyereket tanítunk videó- és kísérleti filmek készítésére, fotózásra, illetve előadó- és vizuális művészetek oktatására összpontosítunk.

– Hosszú távon mit szeretne elérni?

– Van egy filmrendező barátom, Kerekes Péter, ő szokta mondogatni: vannak, akik filmrendezők akarnak lenni, és vannak, akik filmet akarnak csinálni. A második variáció a szimpatikusabb.

Janković Nóra
Cookies