Nincs alkotás szerelem nélkül

Emlékszem, amikor legelőször olvastam a cikkét, magával ragadott elbűvölően könnyed, kissé ironikus stílusa. Ki ez a tehetséges lány, aki ilyen jól tud írni? – kérdeztem. És jobban megnéztem a mellette lévő képről mosolygó fiatal lány fotóját...

Aztán évek múlva egy hihetetlenül jó Elle-vezércikk mellett fedeztem fel ugyanazt a nevet. Csak a mellékelt képről visszanéző arc volt más: érettebb, nőiesebb, titokzatosabb. Aki manapság Budapesten jár, a metróállomásokban, plázákban, mindenütt láthatja ezt a képet, hiszen mostanra Vass Virág az egyik legolvasottabb magyar írónővé lépett elő.

Vass Virág (© Csibi Szilvia / Nők Lapja)

– Szüleid szintén újságírással foglalkoznak. Az ő ösztönzésükre kezdtél el írni vagy belső késztetésből?

– Utólag bizony nehéz eldönteni. Arra emlékszem, hogy nyolcéves koromban már újságot „nyomtattam” a játéknyomdámmal. Érdekes módon az elektronikus média, a mikrofon, a kamera előtti mozgás, a papám pályája sohasem vonzott. Kezdettől fogva a kinyomtatott betű varázsolt el.

– Tizenhét éves korod óta publikálsz rendszeresen. A Kereskedelmi Főiskola diákjaként megnyertél egy irodalmi pályázatot, aminek köszönhetően szinte versengtek érted az újságok. Nincs ebben némi ellentmondás?

– Visszagondolva már én sem értem, hogy keveredtem arra az iskolára. Talán azért, mert a kilencvenes években a nyelvet beszélő emberek számára ideális helynek tűnt. De az első mikroökonómia előadáson éreztem: nem ez az én világom!

– Pályakezdőként milyen érzés volt egy olyan nagy múltú női magazinnál dolgozni, mint a Nők Lapja?

– Hihetetlen lehetőség volt, hálás vagyok a sorsnak.

Igazi szellemi műhelybe csöppentem, erős újságíró személyiségek, remek emberek közé. Volt kollégáim máig támogatnak.

– Amikor felajánlották, hogy te lehetsz a magyar nyelvű Elle alapító-szerkesztője, mindenfajta megingás nélkül igent mondtál egy ilyen komoly kihívásra?

– Annyira hirtelen jött, hogy nem volt időm gondolkodni. Hosszú hónapokon át keresték a megfelelő főszerkesztőt, rengeteg embert behívtak meghallgatásra, hiába. Én éppen a 47-es villamoson utaztam, amikor megcsörrent a telefonom. Negyed órával voltunk az interjú után. Kérdezték, ülök-e, mert szeretnének gratulálni... Én indíthatom útjára Magyarországon az Elle magazint! Hirtelen az villant be, úristen nekem most ott kell hagynom a Nők Lapját. Egészen addig azt hittem, nyugdíjig ott fogok dolgozni.

– Mennyiben különböznek a külföldi és a magyar Elle szerkesztési elvei?

– Az Elle kiadója híres arról, hogy teret enged a helyi kreativitásnak. Engedi, hogy az országos stábok a saját szellemiségükből kiindulva teremtsék meg a saját magazinjukat. Kilenc éve gyakorlatilag nem létezett a divat Magyarországon. Noha voltak remek tervezőink, nem voltak jelen a nemzetközi márkák, kevés volt a szakember. Ezért az eredeti, negyvenes évekbeli koncepciót követve azt javasoltam: ne divatlapként pozícionáljuk magunkat, hanem inkább készítsünk egy stílusos női magazint.

– Hirtelen egy teljesen új világ kapui tárultak ki előtted, és bekerültél a divat csillogó-villogó világába. A valóság és az álomkép közt nagy a különbség?

– Ez is csak egy szakma, még ha a külsőségek fontosabb szerepet is játszanak, mint más pályákon. Ehhez a munkához szó szerint hozzá kell öltözni, de alapvetően ugyanolyan túlhajszolt, érzékeny, karikás szemű emberek dolgoznak itt is, mint másutt. Vannak köztük felszínesebbek és igényesek, munkamániások és parti királynők. A törvény itt is működik: alázattal végzett munka nélkül nincs eredmény. Hosszú távon nincs az a név, protekció, pénz vagy külsőség, ami ez utóbbit helyettesítheti.

– Az Elle magazinnál eltöltött nyolc év mi miatt feledhetetlen számodra?

– Az órákig elhúzódó értekezletek vaníliás karikával és ropival.

– Több mint százszor jártál Franciaországban, Párizsban, a divat fővárosában szinte otthon vagy. Tapasztalatod szerint mennyiben más az ottani nők gondolkodásmódja, a „női létükhöz” való hozzáállásuk?

– Úgy tapasztaltam, hogy identitásuk eltér a kelet-európai nőiség tudattól. Mi hajlamosak vagyunk szétválasztania szerepeinket. A közgondolkodásban például máig nem egyeztethető össze az értelmiségi szerepkör a külsejére is adó nő képével. A jól öltözött, csinos nőt automatikusan felszínesnek találjuk – holott ha félresöpörjük a sztereotípiákat, és körbenézünk rengeteg vonzó értelmiségi nő mászkál körülöttünk. Sőt, azt látjuk, hogy aki az élet egyik területén igényes, az rendszerint másikon is az. Persze Franciaországban ennek az attitűdnek hagyománya van: gondoljunk csak a régi szalondámákra, akik egyszerre hódítottak a nőiességükkel és a szellemes élceikkel, riposztjaikkal.

– Mondhatjuk azt, hogy az Elle-nél az újságírói pályád csúcsára értél. Miért fordítottál hátat a magazin-újságírásnak?

– Éppen ezért. Úgy érzem, amit ebben a műfajban meg lehet tanulni, azt már így vagy úgy megtapasztaltam. Nehéz volna az eddigi munkáimnál szebb kihívásokat találni.

Viszont a főszerkesztés nagy része menedzsment munka – és ahogy nőtt a lap, egyre kevesebb időm jutott a kreatív részre. Én pedig írni szeretek főként. Nagyon!

– A Vulevu már megjelenése után pár nappal a könyveladási sikerlisták élén volt. Írás közben érezted, hogy Te most igenis egy sikerkönyvet írsz?

– Jelenleg a második regényemmel együtt van a bestseller-listán, de egyáltalán nincs sikertudatom. Ez nem álszerénység, csak tényszerűség. Egy új pálya elején tartok, még rengeteg a tanulnivaló.

– Az első könyved szintúgy, mint az ezt követő Franciadrazsé szintén a média világához, Franciaországhoz köthető. Könyveid önéletrajzi ihletésűek vagy fikciók?

– Kezdőknek azt tanácsolják, írj arról, amit a legjobban ismersz. A legtöbb első regény önéletrajzi ihletésű. A második regényem már teljesen fikció, ahogy a harmadik is. A média világától viszont nehéz elszakadni, mert rettentően izgalmas terep. Hihetetlenül nagy a hatalma, még a politikánál is jobban formálja az emberek gondolkodását. És rengeteg izgalmas karakter nyüzsög benne: igazi aranybánya.

– A Franciadrazsé című könyvedben (melyből részletet közlünk) egy negyvenes francia nő és egy fiatal magyar lány küzd ugyanazért a férfiért. Mennyiben különbözik a két nő „fegyvertára”?

– Két magabiztos nő küzd egymással: a helyzet jó játék volt számomra. Sajnos, nekem sosem volt akkora önbizalmam, hogy harcoljak egy férfiért. A két karakter magabiztossága más-más tőről fakad: az egyiké az érettségből, a méltóságból, a másiké a fiatalság vak hitéből, hogy még minden lehet, az élet hosszú és én majd megmutatom a világnak! Egy szerelmi háromszögben mindkettő fantasztikus muníció lehet.

(© Csibi Szilvia / Nők Lapja)

– Készülő regényed, amelyen most dolgozol szintén a férfi-női kapcsolatokról, a szerelemről szól?

– Szerintem minden jó regény az emberi kapcsolatokról szól. A készülő könyv a változó világ egyre kuszább párkapcsolati viszonyait igyekszik bemutatni. Az egyik karakter kedvéért egészen Indiáig utazom, ahol a konzervatívnak számító, elrendezett házasságok intézménye sem tudja megkímélni a férfiakat és nőket attól, hogy szembesüljenek azzal: a régi játékszabályok már nem működnek. A magyar hősnő saját élethelyzetét ebben a távoli világban kezdi értelmezni – és megfejteni.

– Egy helyen azt olvastam, hogy Vass Virág a most divatos szingli tipikus megtestesítője. Számodra magánemberként mi a fontosabb, a karrier vagy a szerelem?

– Ezt egy fórumon írta az egyik hozzászóló, aki nyilvánvalóan nem ismer, és nem kedvel. A karrier szóval nem tudok mit kezdeni. Szerintem nincs szerelem valamilyen alkotó, teremtő tevékenység nélkül – legyen az akár egy bonsai fa gondozása – és nincs alkotás szerelem nélkül.

– Mik a terveid a jövőre nézve?

– Minél többet megtudni a világról és önmagamról. Nagyon kíváncsi a természetem.

Vass Virág Franciadrazsé című könyve (© amazon.co.uk)

Vass Virág: Francidrazsé (részlet)

– Még valami? – kérdeztem, mert Elsa nem mozdult az ajtóból.
– Új gyakornok a marketingen. Sophie kérte, ha van egy fél órád, beszélgess vele a lapról.
– És mikor van fél órám?

Belelapozott hatalmas Louis Vuitton bőrnoteszébe.

– Ha leadtátok a címlapot.
– Nem adtuk le. Kész katasztrófa.
– Akkor mi lenne, ha gyorsan túlesnél rajta?

Mire végeztek, Vincent is előáll egy új címlapverzióval. Magyar.

– Kicsoda?
– A gyakornok. Magyarországról jött.

Elsa elégedetten behúzta maga után az ajtót, már hallottam is, ahogy diadalittasan caplat a marketing felé. A szadista!

Szívesebben bogarásztam volna a címlapverziók közt. Még szívesebben olvastam volna kéziratokat. Mindennél jobban utáltam a marketinges lózungokat a célcsoportról, meg az attitűdről.

Szerintem az ilyenfajta kutatásoknak az égvilágon semmi értelme. Ha egy grafikonon ki lehetne mutatni, mire vágyik az olvasó, az annyit jelentene, hogy megszűnt a divat és az egyéni ízlés harca. És akkor lehúzhatjuk a rolót. Egyetlen magyar nőről hallottam. Megölték nyolcvanötben. Hogy kerül egy magyar a marketingre?

Valahányszor a magazin új koncepciójáról kellett nekik beszélnem, mindig azzal intéztem el: „se nem teljesen más, se nem teljesen ugyanaz”. Még egyetlen kolléga sem javított ki, hogy hiszen ezt pár szezonnal korábban már Verlaine is megmondta. Csoda, hogy a marketingfőnök a fejemet követelte?

Amúgy jellemző Laurentre, Kelet-Európából toboroz gyakornokokat...Tény, hogy a legszebb nő, akit életemben láttam, magyar volt. Ebben száz százalékig biztos vagyok. Gyűjtögettem a fotóit. Piroshka, így volt szignálva, kiragasztottam az íróasztalom fölé a falra. Felnéztem rá a tankönyveimből, mint egy bálványra. Az is volt. Miközben hosszú tavaszi estéken az érettségi jegyzeteim felett görnyedtem, egyfolytában ennek a nőnek a regényes életén járt az eszem. Olyan akartam lenni, mint ő. A vasfüggöny mögül érkezett Párizsba. Ez behozhatatlan előnynek számított, ahogy a sudársága is. Majdnem száznyolcvan centi volt, máig őrzöm a Vogue-ban közölt képeit, míg én kis jóindulattal százhetven vagyok, de ettől még nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy egyszer olyan leszek, mint ő. A világ összes férfija bolondult érte.

(© Koma Art)

Már akkoriban eldöntöttem, nem lépek se színésznő anyám, se koreográfus apám nyomdokaiba, nekem másfajta színpadhoz lesz közöm: a kifutóhoz. Megszállottan gyűjtögettem a divatlapokat, archiváltam a képeket, válogattam a modelleket a fejemben készülő évszázad magazinjához. Piroshka Lantos volt az én sztármodellem. Nem azért döntöttem mellette, mert lélegzetelállítóan gyönyörű, hanem mert karaktere, története, regényes aurája volt. Mindent megadtam volna érte, hogy interjút készíthessek vele. Anyámat addig nyaggattam, míg társasági kapcsolatait bevetve elintézte, hogy én, a sznob kis gimnazista, találkozhassam Piroshkával a Chanel házban.

Ám a modell egyik napról a másikra New Yorkba távozott, faképnél hagyva Lagerfeldet, Ungarót és Guy Laroche-t. Egész Párizs találgatta, vajon miféle zűrbe keveredhetett. A világsajtó megjárta Piroshka zavaros életének mélységeit, de ő a pletykaáradatból is elegánsan emelkedett a felszínre, és csodálkozva értesült róla, hogy még mindig ragyog rá a fény. Igazi femme fatale volt. A végzet ezt a kelet-európai lányt arra szemelte ki, hogy elbűvölje a világot, és férfiak dobjanak félre mindent a kedvéért.

Mikor Párizsba érkezett, a nők elmélyült érdeklődéssel vizsgálták az arcát, a pasasok pedig se láttak, se hallottak. Piroshka szerette volna homokba dugni a fejét, vagy legalább egy élő férfi mellére hajtani. Egyik hódolója, menő ingatlan ügynöknek adva ki magát, fantasztikus villákból rendezett be királynőhöz illő díszleteket a Riviérán. Elárasztotta Piroshkát mindennel, noha valójában nem volt semmije, mint kiderült, a francia maffia hitelezett neki, hogy ezt az elérhetetlen nőt feleségül vegye. A pletykák szerint ezért kellett a Piroshkának villámgyorsan kontinenst váltani.

Néhány hónappal később New York is a lábai elé borult. Csillaga a tengerentúlon, ha lehet, még fényesebben ragyogott, de imádói, franciák, amerikaiak, magyarok, sötét lidércként bolyongtak körülötte.

Azt beszélték, akire Piroshka rávillantotta zöld szemét, az többé nem tudott nélküle élni. Egyre csak vártam, mikor tér vissza Párizsba, mikor készíthetem el az interjút. Már egyetemre jártam, mikor ismét megpillantottam a címoldalakon. Egy magyar fotós, aki évek óta megszállottként követte és minden vagyonát arra költötte, hogy a modell Amerikában új karriert kezdhessen, két golyóval biztosította, hogy Piroshka sohase legyen másé. Szilveszter éjjel fellobbant benne a gyűlölet, a becsapott hím gyűlölete, hirtelen meggyűlölte ezt az arcot, ezt az elérhetetlen lelket, ezt az eszeveszetten kívánt testet. Majd saját esztelenül vágyakozó szívébe is négy golyót repített. Piroshka, a legszebb nő, akit életemben láttam, huszonkilenc évesen vérbe fagyva végezte.

A magyar gyakornok nem számíthatott rá, hogy ilyen gyorsan fogadom, nagy kapkodás támadhatott, meglepetten bukdácsolt befelé. Hullafáradtnak és jelentéktelennek tűnt, de úgy állt meg előttem, mintha megvette volna az irodaházat, sőt az egész Défense negyedet. Elmosolyodtam.

– A reggeli géppel érkezett?

Hálásan visszamosolygott, miközben a szeme sarkából alaposan végigmért. Kedvem lett volna figyelmeztetni, vegye ki a füléből az ormótlan karikákat és ne viseljen szűk nadrághoz szűk felsőrészt, különben mire lejár a gyakorlata, könyörtelenül kivégzik. De éreztem, rossz néven venné. Az a fajta nő volt, aki úgy tartja, formás alakja mindenfajta kellemetlenségtől megvédi. Nem akartam elrontani a mulatságát.

(© Koma Art)

– Szeretném, ha tudná, milyen nagyra becsülöm, hogy itt tölthetem a gyakorlatomat – kezdte nagy lendülettel. – Évek óta rajongója vagyok a magazinnak.
– Mit kedvel benne annyira?
– Mindent. Az interjúikat. A divatsztorikat.

Szívesebben vettem volna, ha, tekintettel az öltözékére, a divatanyagainkat nem említi. De tetszett a határozottsága. Gondoltam, némi felderítésbe kezdek és odahívtam a monitorhoz.

– Erről a címlapról például mit gondol?

Nesztelenül beosont a monitor elé, műkörmös keze kinyílt, aztán becsukódott, miközben rendületlen tekintettel meredt a képernyőre. Előbb gépiesen, helyeslő pillantással akart válaszolni, aztán meggondolta magát.

– Hát ez... nem olyan, mint szokott.
– Szerintem sem.
– Tudja, máskor legszívesebben beleharapnék... a Miracle minden oldalába.
– Beleharapna? Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire megejtően őszinte, vagy csak pocsék a nyelvtudása.
– Igen – helyeselt – nekem ez a szellemi táplálékom. A... vallásom! – felnézett a monitorról, egyenesen a szemembe. – Nagyon örülök, hogy most személyesen is találkozunk.

Nem volt a szavaiban szemernyi hízelgés sem, csak állt ott a monitor előtt bántóan feketére festett hajjal és elcsigázott arccal. Ebben a pillanatban szenvedélyesen irigyeltem. Istenem, milyen fiatal... Még nem rontott el semmit...

Vincent-t tárcsáztam.

– Van itt valaki, aki szeretne beleharapni a címlapba. Tudnál mutatni nekünk valami étvágygerjesztőbb változatot?

Érződött a hangján, hogy a lehető legrosszabbkor zavarom. Fél órával később bukkant csak fel, és mintha bosszúság suhant volna át az arcán, hogy nem egyedül talál ott. Azért mosolyogva odabólintott a kis magyarnak.

– Ön szeret címlapokat enni?

A lány nagyvilági mozdulattal kivette a kezéből a proofot és alaposan szemügyre vette.

– Ez nagyon... Miracle.
– Én is úgy gondolom.

Összemosolyogtunk Vincent-nal a magyar gyakornok feje fölött. Elégedett voltam, egy füst alatt végeztem a címlappal és a marketinges házi feladattal. A magyar asszisztens arca is ragyogott, a hegyes orrú cipőjétől a lenőtt hajtövéig örvendezett és szent igazságot sugárzott. Egy pillanatra nyilván úgy érezte, hogy belelátott a Miracle titkaiba.