Semmi sem sikerül. Folyton megbetegszem, és szörnyen magam vagyok. Nincs pasim. A munkámat utálom, de nincs más. A szomszédom átöntötte a szemetet. Ismerősen csengenek ezek a mondatok?
Volt egy jó barátnőm, bizonyos Hilda. Apuka kedves kislánya volt, mindent elintéztek anno helyette. Még az állását is a rokon nagybácsi szerezte. Nos, Hilda folyton-folyvást betegeskedett. Tüdőgyulladás, mononukleózis, ínhüvelygyulladás, szürke (vagy zöld?) hályog kínozta, kinyomozhatatlan bélbetegségek gyötörték. Mindig bántotta valaki.
Terrorizálták a kolléganői, a pasik átverték. Szegény Hildácska! Sajnáltam is tiszta szívemből. Egészen addig, mígnem összejött az egyik haverral. És Hilda lelepleződött. Kiderült, hogy makkegészséges, a munkahelyén meg kétbalkezes, és nem győzi utolérni magát. A pasikat ellenőrzi, kontrollkényszeres, annyira gyanakvó, hogy egy hétig sem lehet kibírni mellette.
Hildából elsősorban azért dől a panasz, hogy ezzel hívja fel magára a figyelmet. Szépen belebújt az áldozat szerepébe, és mára igencsak otthonosan mozog benne. (Mert erő kell ahhoz, hogy sorsunk irányítását a saját kezünkbe vegyük!) Ő a könnyebbik utat választotta. Továbblépni mindig nehezebb, mint kényelmesen dagonyázni a szenvelgés meleg iszapjában.
A mártírszerep már a gyermekkorban aktiválódik. Azzal függ össze, hogy a szülők milyen módon viszonyulnak a gyermekükhöz. Persze, felnőttkorban is ránk ragadhat pár újabb vonás...
Tiértetek áldozom fel magam!
− Ahhoz, hogy igazi áldozatok lehessünk, szükségünk van egy bűnbakra. Ezért nem lépnek ki sokan az elviselhetetlen házasságukból, utált munkahelyükről, és nem gyógyulnak ki végeláthatatlan betegségeikből. A kisujjukat sem mozdítják, hogy megszabaduljanak. Szinte örvendeznek, ha még nagyobb baj jön az életükben. Lábon hordják ki a betegségeket, még a tüdőgyulladást is, azzal a csatakiáltással, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy ne dolgozzanak! A halál kockázatát is vállalják, csak hogy bebizonyíthassák, mennyire szerencsétlenek.
Sok ilyen esettel találkozhatunk, gyakori a szülő-gyerek vagy anya-gyerek viszonyban is – mondja tovább a szakember. Minden a gyermekkorból ered. Ha a síró gyermeket ajándékokkal, finomságokkal vigasztalják, úgy fog nála rögzülni, hogy ha gondban van, akkor jó dolgokkal halmozzák el. Felnőttkorban azután felcserélődik néhány változó, de az alap rendületlen marad: a szenvedésért jutalom jár. Elpanaszolom, mennyire sorsüldözött vagyok, hogy mindenki együttérezzen velem, és mindent megtegyen értem.
Minden jónak vége szakad?
Hogyne tartanánk magunkat áldozatnak, amikor ebben nőttünk fel: Ne örülj olyan nagyon, semmi jó nem tart örökké! Nagy nevetésnek sírás a vége! Egyszer hopp, másszor kopp! Még a meséink is az áldozat, a mártír szerepét misztifikálják. Az összes hercegnő megadón várja, hogy jöjjön a hercege, aki kiszabadítja, és megváltja a szenvedéseitől. Úgy neveltek minket, hogy a szenvedés, a mártírszerep az egyedüli üdvözítő, és az út végén mindig ott vár valaki, aki majd megment minket. Csakhogy az életünk nem mese. Ne áltassuk magunkat: hiába is jönne a királyfi fehér lovon, a vérbeli áldozat még neki sem ugrik a nyakába. Talán még azt is kitalálná, hogy allergiás a lószőrre. Az áldozat típusoktól ritkán hallani jót, mindig csak azt mondják, mit hogyan nem lehet megoldani. Mert ha minden rendben menne, ugyan ki venne tudomást róluk?
Ne csinálj belőlem gondot!
− Sajnos, túl jól ismerem ezt a mondatot − meséli Zita. − Pár évvel ezelőtti önmagam visszhangzik benne, aki már jócskán megérett egy kijózanító pofonra. Mindig szerencsétlennek éreztem magam, és arra vágytam, hogy a többiek vállon veregessenek, és elismerjék, milyen szörnyen nehéz sors jutott nekem osztályrészül. A sokkterápia holland pasim személyében érkezett, aki becuccolt hozzám. (Akkor épp egy multinál dolgoztam, ott ismerkedtünk meg.) Na, ő fél percig tolerálta az örökös nyavalygásomat. Ha megkérdezte, ennék-e valamit, én azt feleltem: Á,nem, semmit! Persze, a hegyet is megettem volna kenyérrel, de egy szerencsétlen „vírusos“ program aktiválódott bennem ilyenkor.
Olyan feleletet adtam, ami – nem volt igaz. Ráadásul sok barátnőm, sőt, az anyukám is e szerint a program szerint élt.
Íme, egy tipikus beszélgetés:
A: Éhes vagy?
B: Á, dehogy vagyok éhes!
A: Biztosan nem éheztél meg, elég régóta nem ettünk.
B: Egyáltalán nem vagyok éhes, ne csinálj belőlem gondot.
A: Ez nem gond. Rendeljünk egy pizzát?
B: Nem is tudom, köszi, de nem feltétlenül szükséges.
A: De látom, hogy éhes vagy. Rendelünk egy pizzát, jó?
– Hát persze hogy jó. Igen ám, de az én hollandusom nem volt hajlandó lefutni ezeket a tiszteletköröket! Neki a nem csak azt jelentette, hogy nem. Nem adott alkalmat a szenvedésre, hiszen ez tiszta ügy: ha éhes vagy, egyél, ha nem vagy éhes, ne egyél. Ha valami nem tetszik, mondd meg! Néhány unott este után (mert mikor megkérdezte, hogy szeretnék-e moziba menni, megint csak vonakodtam) leesett a tantusz! Ő jóllakott, és a mozi helyett csetelt egyet a haverjával. Juszt se hagyta magát kibillenteni a komfortzónájából. Nem érdekelte a mártíromságom.
– Így aztán kénytelen-kelletlen felébredtem a mártírszerepből. Rájöttem: a szenvedni vágyó ember mindig talál valami új szenvednivalót. A kettőnk közti égbekiáltó különbség ébresztett fel. Én ugyanazok között a körülmények között folyamatosan boldogtalan voltam, míg ő nyugodtan vacsizott a nappaliban (ha már nem ruccantunk ki édes kettesben), és elégedetten olvasta a sportlapjait. Elgondolkodtam a nemzeti különbségeken. Azt hiszem, mi egyfajta monarchiakórban szenvedünk, mert nem csupán a magyar, a cseh barátnőim is hasonló jeleket mutattak.
Mindenkit elnyomtak, mindenkinek sanyarú sors jutott osztályrészül. Sosem mondjuk ki azt, amit valójában gondolunk. Isten őrizz! Ilyesmi az eszünkbe sem juthat. Hát ezért nyavalygunk kifogyhatatlanul.
Segíts magadon...
Az örökös áldozat valóban úgy gondolja, hogy ha boldog lesz és egészséges, és minden rendbe jön körülötte, akkor megszűnik érdekesnek lenni, és senki sem akar majd vele beszélgetni.
− A megmentő nem segít, csak bebetonozza az áldozatot a szerepébe. Mindaddig, míg fel nem dolgozza a tényt, hogy az áldozatnak kényelmes az eddigi szerepe, és ragaszkodik hozzá. Felismertük magunkat az áldozatszerepben? Máris ünnepelhetünk, mert ez sorsdöntő pillanat! – mondja a szakember. Az önreflexió az egyetlen módja a szerep meghaladásának. Engedjük meg végre magunknak, hogy elégedettek és boldogok legyünk!
