Még mindig nem tudjuk, hogyan nevezzük azokat a nőket vagy férfiakat, akik más nők vagy férfiak gyerekeit nevelik. A mostoha kifejezés elavult, a nevelőszülő nem mindig áll, mert néha csak hétvégeken találkoznak. Kik vagyunk mi, mostohák? Valóban mostohák?

Mostohaanya, mostohaapa, mostohagyerek! Környezetünkben számos példát találhatunk arra, hogy a nem biológiai szülők kapcsolata a nem saját gyerekükkel gyakran nem jó. Az egyik családban a mostoha túl szigorú, minden apróságért szidja a gyereket, a másikban a saját gyerek utálja a „jöttment” szülő gyerekét – és hasonlók. Hogyan lehet békét és harmóniát teremteni a mozaikcsaládokban?

mostohak-kezdo_0.jpg
Ma már több ezerre tehető azoknak a szülőknek a száma, akik nem a saját gyerekeiket nevelik. A „mostoha” szó, amellyel a nevelőszülőket illetik, eleve negatív jelentésű, és gyakran rossz tapasztalatokat idéz fel a régmúltból. Gondoljunk csak gyermekkorunk Grimm meséire!

A pszichológusok világosan látják a célt. A gyereknek az egészséges fejlődéshez élő, működő kapcsolatra van szüksége a felnőttekkel. Számára a felnőtt az a biztos pont, amelyhez „kiköti magát”, mint az origóhoz, és innen indul felfedezni a világot. Először persze csak tájékozódik. A szülő jár elöl minden helyzetben jó példával. Ekkor és ekkor így kell viselkedni. A világítótorony szerepét a mostohaszülő is be tudja tölteni. A felnőtthöz fűződő kapcsolat fontosabb, mint maga a nevelés – mondja a szakirodalom. Akkor keletkezik gond, ha a mostoha nem tud bizalmas viszonyt kialakítani a gyerekkel, ha nem tudja elérni, hogy a gyerekkel kölcsönösen elfogadják egymást.

Hogyan nyilvánul meg, ha az elfogadás nem jön létre? Vagyis honnan fogjuk tudni? Leggyakrabban onnan, hogy a mostoha túlzottan kritikus a gyerekkel szemben, leszólja, elutasítja a gyereket, vagy gúnyolódik. Ezek a jelzések mélyen sértik a gyerek lelkét.

A másik veszély ehhez hasonló: ha az édes szülő nem tudja megvédeni a gyerekét ezekkel a sértésekkel szemben. Ilyenkor a gyerek csalódik, úgy érzi, hogy mindkét szülője magára hagyta.

Megvan az ideje mindennek!

Krisztina két saját gyereke mellett párja két gyerekéről is gondoskodik. Ő hogyan látja a saját helyzetét?

-- Nem egyszerű az életem! – mondja. – A férjemmel együtt rengeteg hibát elkövettünk, amit aztán fáradságosan tudtunk csak helyrehozni. Az első hiba az volt, hogy túl hamar költöztünk össze, ráadásul egy kis lakásba. Csak egy hónapig bírtuk ki, azután mind a ketten visszaköltöztünk a régi lakásainkba. Ebből következik az első tanulság: mindent szépen a maga idejében... De mind a két család tanult az esetből, és két év lassítást adtunk egymásnak. Csak azután költöztünk át a mostani tágas otthonunkba, ahol a család minden tagjának van saját szobája, megvan a maga élete. Azóta minden szuper – mondja megkönnyebbülten Krisztina.

– Sokat beszélgettünk a gyerekekkel, a lakást is együtt választottuk. Meghallgattuk a véleményüket arról, hogyan képzelik el az együttélést. Sok órán keresztül beszélgettünk a párommal is arról, hogy ők, a gyerekek hogyan látják a dolgokat, és min kellene javítani... Úgy érzem, eljutottunk oda, hogy egyikünk sem érzi magát mostohának. Én a gyerekekkel szinte baráti viszonyban vagyok. Egy év után végre azt mondhatom, hogy egy család vagyunk.

web-bannerek-instagram.jpg

Idegenek egy fedél alatt!

A nevelőszülők sokat gondolkodnak azon, hogy egyáltalán foglalkozzanak-e a láthatásra érkező gyerekek nevelésével, s ha igen, hogyan és miként? Krisztina szerint a nevelésről beszélni lehetetlen, ha nincs jó viszony a mostohaszülő és a gyerekek között.

 – Ha nincs jó kapcsolat, nevelésről szó sem lehet! Hiszen kezdetben egymásnak teljesen idegenek vagyunk. Egymás köreibe kerültünk akaratunkon kívül. Csak szagolgatjuk, vizsgálgatjuk egymást, mint a kutyák, mikor egymás mellé kerülnek... Azután jó esetben megpróbáljuk elfogadni a másikat. Ideális esetben még szeretet is kialakulhat. Ez a folyamat egy évig is eltarthat, de inkább kettőig. Semmit nem lehet siettetni!

A „mostohaszülő” helyett pedig azt a megnevezést ajánlják, hogy „harmadik szülő” (esetleg bónuszszülő?!). Azért, mert az új szülő a harmadik szülő szerepében a leggyakrabban a legjobbat nyújtja, ami tőle telik. Sokszor előfordul, hogy elkényezteti a bónuszgyereket: ajándékokat ad neki, fölmenti a kötelességek alól, vagy túl elnéző vele szemben. Ugyanakkor a pszichológusok arra is felhívják a figyelmet, hogy a szülő a saját viselkedését nem nézi, csak a gyerekben látja meg a rosszat. Jobb megoldás, ha arra fordítjuk a figyelmünket, ami összeköt bennünket, s nem arra, ami elválaszt – mondja a pszichológus.

A pszichológus szerint járhatóbb az út, ha a mostohaszülő jó példával jár elöl – és nem vár el semmit, és nem büntet. Egyébként mindez a többi szülőre is vonatkozik. Amúgy a pszichológusoknak nem tetszik a „mostohagyerek” kifejezés. Inkább a „bónuszgyerek” megnevezést ajánlják. (Szegény gyerekek: nem tudom, mit szólnak hozzá, kicsit fura képzeteket kelt.)

Más a szeretet!

Legvégül pedig jöjjön a legnehezebb kérdés: Szeretheti a szülő a bónuszgyerekét ugyanúgy, ahogy a saját gyerekét? Lehet egyformán szeretni, de a két szeretet mégsem ugyanaz. A szülő kötelessége az, hogy legalább igyekezzen ugyanannyira szeretni. Mások szerint rosszul van feltéve a kérdés. Természetes, hogy a szülő más érzelmekkel közelít a saját gyerekéhez – és mással a más gyerekéhez. Ezt a természet rendezte így, és nincs értelme erőltetni az azonosságot. Ugyanakkor sok nevelőszülő szívből szereti a nevelt gyerekeit is. Ez a szeretet más gyökerekből sarjad, mint a vér szerinti gyerek esetében, de nem jelenti azt, hogy kevesebb vagy rosszabb szeretet a másiknál.

Hogyan tegyük jobbá viszonyunkat a mostohákkal?

Szánjunk rá időt, szervezzünk különprogramot a bónuszgyerekekkel. Menjünk el moziba, kirándulni vagy bevásárolni, esetleg sportoljunk együtt. Ilyen kicsiségek is sokat javíthatnak a kapcsolaton. Legyen nyitott és tiszteletteljes a hangulat a családban. Ne féljünk beszélni arról, hogy mi mit szeretnénk, mit érzünk, milyennek látjuk a közös életünket. Ne siettessünk semmit.

A szeretetteljes kapcsolat kialakulásához türelem és idő kell! Állítsunk fel olyan szabályokat, amelyek mindenkire egyformán vonatkoznak. Foglalkozzunk olyan dolgokkal, amelyek mindenkit érdekelnek, legyünk vidámak, nevessünk sokat. Ha mindent megtettünk, és mégsem javult közöttünk a viszony, ne szégyelljünk szakembertől segítséget kérni. (Persze, csak ha találunk értő pszichológust, mert az a legnehezebb: kevesen vannak, s azok, akik vannak, azok is nagyon elfoglaltak.)

Varga Klára