Más az én utam

Akkor érzi elemében magát, mikor énekel. Nevét a Popsztárokból ismerhetjük. A Csallóközből származó Molnár Márta tíz éve foglalkozik zenéléssel. Lépésről lépésre jutott előre az énekesi pályán. Ma Budapesten él, a Vision zenekar énekese.

– Családunk a születésem előtt költözött Dunaszerdahelyre – kezdi Márta. – Mindig nagyszájú gyerek voltam, mindig a középpontban álltam. Már óvodás koromban is imádtam szerepelni. Kislányként színésznő akartam lenni – mígnem elkezdtem sportolni. Kézilabdáztam, akárcsak a nővérem. Harmadikos gimnazista koromban aztán csapatot váltottam. Aranyosra ingáztam az edzésekre, vagy ott aludtam, és onnan mentem reggel iskolába. Hosszú távon ez nagyon fárasztó volt, az egészből eltűnt az élvezet, tanulásra is alig maradt idő. Fél év után azt mondtam: elég, így nem mehet tovább.

– Ekkor kezdtél az éneklésre összpontosítani?

– Már előtte is énekeltem. Másodikos gimnazistaként jelentkeztem egy versenyre, amelyet egy magyar tehetségeket támogató alapítvány szervezett. Előtte felkerestem Pálmai Márta énekkarvezetőt, hogy hallgasson meg. És ő azt mondta, van esélyem. Elsőként végeztem – és a sikerélmény óriási önbizalmat adott. Mertem folytatni! Énekkarba kezdtem járni, aztán volt egy garázszenekarunk, énekeltünk mindent, például bluest, dzsesszt is. Majd megismerkedtem Tilajcsik Imivel, aki egész életében zenélt, és elkezdtünk együtt dolgozni. Neki rengeteget köszönhetek, sokat segített. Ő ajánlott énektanárt is, Farkas Máriát. 

– Otthon mit szóltak a váltáshoz?

– Amikor abbahagytam a sportot, a szüleimnek – főleg a foci- és sportrajongó apukámnak – voltak titkos kétségei... De Imi bízott a sikerben. Vitt magával mindenhová, mellette tanultam meg, mit jelent színpadon állni, élőben énekelni, milyen plusszal-mínusszal jár a szórakoztatóipar. Sorjáztak a lehetőségek. Például megkeresett Ľuboš Ďurina, a tapolcsányi Kalypso ügynökség igazgatója, hogy szeretné, ha fellépnék a rendezvényeiken. Két-három évig dolgoztunk együtt.

Szinte az egész országot bejártuk. Ez újabb rutint adott. Itt már nem állt mellettem senki, magam intéztem mindent. Igyekeztem nyitott füllel-szemmel járni, kihasználni minden lehetőséget. Jelentkeztem például a Slávici na ulici című tévéprogramba....

– A kiugrást azonban a TV2 tehetségkutató versenye jelentette.

– Érettségi után beiratkoztam egy kétéves idegenforgalmi iskolába. Közben készítettem egy demófelvételt, amelyet külföldön is szétküldtem. Érkezett is pár megkeresés, 2000-ben pedig kaptam egy felkérést a budapesti Universal kiadótól. Kellő megfontolás után felköltöztem Pestre, és már távúton fejeztem be az iskolát. Pesten egyedül éltem ugyan – de csöppet sem voltam magányos. Augusztusban költöztem át, s már szeptemberben megjelent a Juventus Olimpia válogatáslemez, amelyre felkerültem egy dallal. Ez volt az első nagy dobás, amivel beindult a szekér. Ekkor dolgoztam először igazi stúdióban, ami hatalmas élményt jelentett! Bár kicsit féltem, mert rutin nélkül egy nap alatt kellett felvennünk a dalt, s nem volt olyan, hogy később még javíthatunk rajta... Egy évig éltem Pesten, miközben meghallgatásokra jártam. Nem volt egyszerű. Nem állt mögöttem menedzsment, amely lendített volna a keréken... 

– 2001-ben jött a Popsztárok válogatója. 

– Láttam a műsor németországi verzióját, és nagyon tetszett. Mégis sokáig gondolkoztam, filóztam rajta. Féltem attól, hogy a műsor nem szólóénekesekről szól, hanem csapatokról. És attól is tartottam – mert ezt előre sejteni lehetett –, hogy nem sok beleszólásunk lesz a zenébe, amit játszani fogunk. De aztán úgy döntöttem, nincs sok vesztenivalóm, megpróbálom. Végül nagyon jól éreztem magam. Sok újdonságba belekóstolhattam: zeneszerzőkkel dolgoztunk, volt koreográfusunk, stylistunk, megtanultuk, hogyan kell viselkedni egy tévés interjú során... 2002 januárjában dőlt el, kik lesznek azok, akik a csapatunkat alkotják. Úgy éreztem: ez a lehető legjobb dolog, ami velem csak történhet. Nagyjából eddig tartott a rózsaszín felhős korszak. Utána aztán kezdett letisztulni, hogy nem is lesz olyan egyszerű a dolog. 

– Mi volt a probléma?

– Az egész nem arról szólt, hogy találtak öt tehetséges fiatalt, akik lehetőséget kapnak. Hanem arról, hogy milyen jó nekünk, mert mi vagyunk a kiválasztottak, akikből sztár lesz! Ez talán nem volt szimpatikus a közönségnek. A németországi verzióhoz képest a műsorból hiányzott a profizmus. A Megasztárral összehasonlítva: a Popsztárok nem kapott elég reklámot, és a műsoridő is hétről hétre változott... Különben nekem jobban tetszik, ha valaki szólóénekesként kap lehetőséget a kiugrásra, és tényleg megmutathatja, mire képes. A Megasztárban van idő arra, hogy a közönség kiválassza a kedvenceit. Nálunk nem volt. De nem bánom, hogy így alakult. Így nem voltam kitéve olyan negatív dolgoknak, mint a megasztárosok, nem kellett megküzdenem a bulvársajtóval...

– Egy évig működött a Popsztárok öt győzteséből alakított Sugar&Spices együttes.

– Visszanézve: bárhogy is volt, rengeteget tanultam. Az első kislemezünk után nagyon csalódottak voltunk, mivel nem az a dal került rá, amely mellett mi döntöttünk volna. A választásba ugyanis nem szólhattunk bele. Mondható, hogy sikeres volt a kislemez – ha nem is Megasztáros skálával mérve. Aztán megjelent a nagylemez. Én viszonylag nagy szerepet kaptam, aminek nagyon örültem. Annak ellenére, hogy nem voltunk mindennel elégedettek, büszkék voltunk rá, hisz ez volt az első nagylemez, amelyen szerepeltünk. Bejártuk az egész országot. Sőt, a szülővárosomba is eljutottunk! Volt olyan hétvége, hogy csütörtöktől vasárnapig megállás nélkül felléptünk. Kemény munka volt 21 évesen. 

– Nagyon elkeseredtél, amikor feloszlott a csapat?

– Annyiban voltam csalódott, hogy úgy éreztem: a fejem fölött döntöttek rólam. Elkezdtem például távúton a tanítóképzőt, de az első félév után abbahagytam. Ám senkit sem érdekelt, hogy az éneklés miatt döntöttem így, mint ahogy az sem, mit kezdünk magunkkal a jövőben. Mégis szerencsém volt, mert rövid idő után megkeresett Sztevanovity Krisztián. Nyitrai Eszter mellé keresett még egy énekest a zenekarába, és engem ajánlottak. Meghallgattam a dalokat, aztán megbeszéltük, hogy mik az ő elképzelései, és mi az, amit én szeretnék. Úgy éreztem, hogy itt partnerként fognak kezelni, és tudunk majd együtt dolgozni. Így beléptem a csapatba. Aztán Krisztiánnal időközben egy pár lettünk. 

– Mit kell tudni a Visionről?

– Amikor indultunk, nem volt menedzsmentünk. Azt hittük, hogy a jó zene elég. De nem így van. Kell egy motor, ami viszi előre a zenekart, eljuttatja a különböző fórumokhoz. Komolyabban is vesznek bennünket, ha van mögöttünk egy bázis. 2003-ban írtuk alá a szerződést a BMG kiadóval – ami most már Sony BMG –, és azon a nyáron jelent meg az első kislemezünk, ősszel pedig az első nagylemezünk. Erről három dal jelent meg kislemez formájában, és ezekhez klip is készült. Idén, kis szünet után jött ki a negyedik kislemezünk, ami már új anyag. A címe Nem kérek mást. Közben Eszter kivált a formációból, és ketten maradtunk. Idővel majd élőben szeretnénk fellépni. Két zenész már csatlakozott is hozzánk – egy dobos és egy basszgitáros. 

– Hogy oszlanak el a feladatok?

– A szöveget együtt írjuk, a zenei alapokat Krisztián készíti, ő a klipek rendezője, és ő végzi az utómunkát is. Egyébként más zenekaroknak is készít videoklipeket.

Krisztián édesapjáék indítottak egy reklámstúdiót, ott vágjuk a klipeket. Ő ott is dolgozik, hogy ne legyünk kiszolgáltatva, ne függjünk a zenétől, attól, hogy sikeresek leszünk-e, vagy sem. Jobb egyszerre több vasat tartani a tűzben.

– Jelenleg mennyire ismert a Vision?

– Az első dalunk (Énekeld velem) is bekerült a rádióba, de nem lehetett sokszor hallani. A videoklipet gyakrabban leadták. A következő dalt (Valami más) viszont a Danubius Rádió már naponta játszotta. Vagyis sokan ismerték, de nem igazán tudták, kihez kell kötni. Volt úgy, hogy egy üzletben szólt a rádióban a dal, és közben két lány énekelgetett. Ott álltam mellettünk, de nem tudták, hogy közöm van a dalhoz. A harmadik kislemez (Bárcsak újra itt lennél) is eljutott a közönséghez. Évről évre ismertebbé válunk. Hiszek abban, hogy ez így jobb, mint a könnyen jött siker. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem. Nem dobtak bele a mélyvízbe, a kihívások apránként nőttek meg. Így aztán soha nem volt olyan, hogy: jaj, ezt nem tudom megcsinálni! Amikor például bekerültem a Popsztárokba, a válogatások során nem okozott problémát, hogy ki kell állnom... Sokan izgultak, mert nem voltak szerepléshez szokva. Most ott tartok, hogy az új dal szövegét már én írtam. Énektanáromnál, Magyar Hajnalnál zongorázni tanulok. Ez azért is fontos, mert szeretnék majd saját dalokat szerezni. Talán még két-három év...Aztán majd – mint minden énekesnő – egy szólóalbumot is szeretnék. 

– Akadt olyan pillanat, amikor azt érezted, elég volt, valami másba fogok?

– Párszor felmerült bennem, hogy tényleg megéri-e. De nem tudnám abbahagyni az éneklést. Bár az ember elkedvetlenedik néha, amikor látja, hogy vannak produkciók, amelyek mögött csak pénz van. Az én utam más. 

– Alig húszévesen egy másik országba, egy más közegbe csöppentél. Mi volt az, amit nehéz volt megszokni? 

– Nyelvet ugyan nem, de országot váltottam. Budapesten egészen másként folyik az élet, mint egy vidéki kisvárosban, de viszonylag gyorsan megszoktam. A legnehezebb volt a honvággyal megküzdeni, azzal, hogy messze vagyok a családtól, a barátoktól. Nem lehet csak úgy átugorni hozzájuk, ha épp akad egy szabad délután. De mindennek megvan az ára. Gyakran megyünk Dunaszerdahelyre, ha csak egy napra is, és a barátok is átjárnak hozzánk. Furcsa, hogy amikor hazajövök, már honvágyam van – Budapest felé. Most már mindkét helyhez ugyanannyi szép dolog köt, és mindkettőre azt mondom: megyek haza. 

– A családban másnak is van énektehetsége?

– A nővéremnek is jó hangja van. Ő Németországban él, oda ment férjhez. Öt év köztünk a korkülönbség. Korán elkerült otthonról a sport, majd a tanulmányai miatt. Most szorosabb közöttünk a kapcsolat, mint tizenévesen – annak ellenére, hogy távol élünk egymástól. 

– Hogyan telik a napod?

– Ez változó. Amikor megjelenik az új kislemez, akkor sűrűbb a program. Több riport, tévés megjelenés van, egy-két hetes médiaturné, és igyekszünk elmenni a rádióhoz. A hétvégék mozgalmasabbak, akkor vannak a fellépések, amelyeket próbák előznek meg.

A Visionön kívül dolgozom más zenekarokkal is, ami azért jó, mert addig, amíg mi nem tudunk élőben fellépni, velük erre van lehetőség. A Visionnel ősszel szeretnénk fellépni. Különben, ha koncertről van szó, engem mindig is az érdekelt, hogy élőben halljam azt, aki tetszik, nem a show vonz. 

– Férjed egyben a munkatársad is. Gondolom, sok időt töltötök együtt.

– Sokszor megkérdezik, hogy jó-e ez. Örülök, hogy együtt dolgozunk, így együtt éljük meg a sikereket. Csak az a nem jó benne, hogy egyszerre kerülünk rossz passzba. Én Szűz jegyű vagyok, Krisztián pedig Bika. Ha a csillagjegyeket nézzük, optimális pár vagyunk. Sok dologban kiegészítjük egymást, és sok mindenben hasonlítunk. Nagyon szeretjük az állatokat. Már többször befogadtunk kóbor kutyusokat. Rendbe hoztuk őket, majd gazdit kerestünk nekik. Most is van nálunk egy kutya.

– Milyen kedvteléseid vannak?

– Nagyon szeretek olvasni, olyasmit, ami kikapcsol. Például krimiket. Kedvencem Agatha Christie. Moziba is szívesen megyek. Szórakozni akkor megyünk, ha eljönnek hozzánk a barátok. Különben nem vagyunk azok az éjszakai mulatósok. 

– A Sztevanovity névről szinte mindenkinek Zorán és Dusán jut az eszébe... 

– Sztevanovity Dusán szövegíró a férjem édesapja, Zorán pedig a nagybátyja. Ők még kisfiúk voltak, amikor Magyarországra költöztek. Édesanyjuk még őrzi a szerb szokásokat, és készíti a tipikus ételeket is. A karácsony szerb ünnep szerint januárban van, ekkor sor kerül egy ünnepi családi vacsorára. A névhez visszatérve: a magánéletben felvettem a férjem nevét, de ha zenéről van szó, Molnár Márta vagyok. Nem akarom, hogy bárki is azt higgye, hogy az ő nevükkel szeretnék előrébb jutni.

– Hogy lehet, hogy a bulvársajtó még nem figyelt fel rátok, már csak annak okán is, hogy férjed édesapja Sztevanovity Dusán?

– A mai világban talán naivnak tűnik, de mi a zenénkkel szeretnénk kitűnni, nem pedig rólunk kreált sztorikkal.

– Három éve házasodtatok össze. Szóba került már a családalapítás?

– Úgy gondoljuk, hogy még nem készültünk fel rá, egy ideig még várni szeretnénk vele. Attól nem félek, hogy a kisbaba hátráltatná a karrieremet. Annyi, hogy az érzés, a vágy még nem jelentkezett. De majd meghozza az élet. 

– Köszönöm a beszélgetést, és további sikereket kívánok!