19 nap, 9432 kilométer, Budapestről egészen Sierra Leone fővárosáig, Freetownig. Nagybetűs kalandtúra, izgalmak sokasága, a kitartás próbája. Ez volt a 2022-es Budapest–Bamako, a világ legnagyobb amatőr rallyja, amit a feketenyéki Király László (36) is teljesített. De vajon miképp boldogult a mátyusföldi kalandor a sivatagi dűnéken?
Bárki, bármivel, bárhogy! A Budapest–Bamako Rally egy magyar szervezésű afrikai autóverseny. Résztvevői több ezer kilométert tesznek meg a fekete kontinens kősivatagos útjain, homokdűnéin, vályogkunyhós szavannáin. Ugyan közbiztonsági okokból kétévente mindig más afrikai fővárosban ér véget a rally, a futam szellemi befutója mégis Mali fővárosa, Bamako maradt. A versenyt az eredeti Párizs–Dakar Rally inspirálta, itt azonban nincsenek nevezésbeli megkötések: bárki, bárhogyan, bármilyen autóval felfedezheti Afrikát.
Király László mindig is otthon érezte magát a természetben, s szeretett elvonulni a rohanó világ elől. A Marokkót, Nyugat-Szaharát, Mauritániát, Szenegált, Guineát és Sierra Leonét átszelő túra azonban őt is jókora próbatétel elé állította. László mégis állta a sarat! Az út során jó és rossz tapasztalatokat egyaránt szerzett, ám miközben az átzötykölődött kilométerekről mesélt, szikrányi megbánást sem láttunk a szemében. „Mire hazaértem, hat kilóval könnyebb, viszont rengeteg életre szóló élménnyel gazdagabb lettem” – meséli.
– Én, aki nem jártam még Afrikában, oroszlánokra és táncoló emberkékre asszociálok a kontinensről. Te milyennek képzelted Afrikát?
– Nagyjából ugyanilyennek: megyünk a vadonban, futkároznak körülöttünk az oroszlánok… Eleinte még izgultunk is a vadállatok miatt – nem tudtuk, mire számítsunk az éjszakai táborozások alatt. Mint kiderült, a félelmünk alaptalan: nem sok vaddal találkozik ugyanis az ember, legfeljebb a nemzeti parkokban. A sivatagos részeken viszont rengeteg dromedárt láttunk. Annyi volt belőlük, mint nálunk a verebekből. Illetve táncoló emberek is voltak bőven, hiszen a helyiek, amint zenét hallanak, máris táncolni kezdenek.
„Az afrikai táj gyönyörű és elképesztően hatalmas. Nálunk, ha egy kilométerrel arrébb mész, rögtön egy másik faluba botlasz, itt azonban érzed a civilizáció nélküli természet közelségét. Mielőtt elindultam, sok helyen olvastam, hogy az afrikai naplemente páratlan, s ez így igaz. Egyszer mindenkinek látnia kellene, hogyan kel fel és nyugszik le a sivatagban a nap.”
– Mi vonzott a Budapest–Bamako Rallyban?
– A kontinens mindig rajta volt a bakancslistámon, de soha nem úgy akartam felfedezni, mint egy átlagos turista. Szerettem volna megélni, a saját bőrömön érezni Afrikát! Erre egy népszerű kirándulóhelyen – a sok kényelmes szolgáltatás mellett – nem lett volna lehetőségem. Így viszont, hogy végiggurulhattam Afrika egy részén, a saját szememmel láthattam a falvakat, a városokat és a vadont; illetve találkozhattam a helyiekkel is. Sokan közülük még életükben nem láttak turistát…
– A családod hogy fogadta az ötletedet?
– Aggódtak. Sőt: olyan oldalukat ismertem meg, mellyel eddig nem találkoztam. A gyerekek általában nem szoktak foglalkozni azzal, ha apu nincs otthon, de most igencsak ragaszkodóak voltak. A kisebbik fiam még nem igazán értette, mi történik, a nagyobb viszont odajött hozzám és átölelt. Így azért nem volt egyszerű az indulás… A rajt pillanatában merült fel bennem: kell ez nekem? Tényleg el akarok menni ilyen hosszú időre? Amíg az embernek nincsenek gyerekei, talán könnyebb. Onnantól viszont, hogy apa lesz, tudja: nem tehet meg csak úgy bármit, hisz felelősséggel tartozik a családjáért.
– S mit kell tudni magáról a rallyról?
– A Bamako-rallyt nem úgy kell elképzelni, mint a Dakart: mi nem ugrattunk 20 métereseket a dűnéken. Ez inkább egy kalandtúra, kötetlenebb szabályokkal. A verseny iránt nagyon nagy az érdeklődés: mi gyakorlatilag 2 évvel az indulás előtt regisztráltunk, de így is a 60. környékén volt a sorszámunk. (A 2024-es rallyra nagyjából egy hét alatt elfogytak a helyek.) A nevezési díj csapatonként kb. 1500 euró volt, s a szervezők mindenről online, a csapatunk fiókján tájékoztattak minket. (Mi is ide töltöttük fel a szükséges információkat – például a jármű adatait, amivel indultunk.) Nagy segítség volt, hogy a szervezők minden iratot biztosítottak nekünk, s előre szóltak, hogy melyik határon mire lesz szükségünk az átkeléshez. A rajt előtt pedig megkaptunk GPS-koordinátákat, melyek mentén haladtunk. Mi a 4x4-es túra kategóriában indultunk, de a verseny, a kétkerék-meghajtás, a motorkerékpár és spirit (veterán) kategóriákba szintén lehetett nevezni.
– Vonatkoztak megkötések arra, hogy milyen autóval indulhattok?
– A rally mottója: bárki, bármivel, bárhogy! A jármű lehet motor, személyautó, terepjáró, veterán kocsi, bármi. Ha te egy kis Polski Fiattal szeretnél indulni, senki nem fogja azt mondani, hogy ne tedd. A legkomolyabb autók természetesen a verseny kategóriában vannak: itt egy pontos útvonalat kell követniük a résztvevőknek. Mi, akik túra kategóriában indultunk, más útvonalakat is választhattunk. Tudtunk terepen menni, de ha már elegünk volt a zötykölődésből, kimehettünk a közútra. Marokkóban, ami afrikai viszonylatban még eléggé „európainak” számít, gyakorlatilag autópályán közlekedtünk. Guineában viszont a nemzetközi főút egy lyukakkal teli földút volt. Ezen tettünk meg több száz kilométert: volt, hogy tízzel haladtunk, de az út még úgy is majdnem szétrázta alattunk az autót.
Versenyző autó a rally-n (© BudapestBamako / Flickr)
– Feltételezem, a sok zötykölődés után jólesett a nap végén megpihenni. Erre hol volt lehetőségetek?
– Minden este volt egy hivatalos, rendőrökkel és katonákkal őrzött táborhely, ahol az egész mezőny találkozott. A reggelek eligazítással kezdődtek: mindig elmondták, mire számíthatunk az adott szakaszon, majd kaptunk egy itinert a pontos koordinátákkal. Ha valaki nem ért oda a táborba, akkor ezekről a fontos információkról lemaradt. Nem beszélve a veszélyekről: míg Marokkó relatíve biztonságosnak számít, nem valószínű, hogy jó ötlet mondjuk Mauritániában egyedül kempingezni a sivatagban.
„Volt, hogy a táborban lövések zajára ébredtem. Síri csendben lehúztam magamról a hálózsákot, magamhoz szorítottam a táskámat, és felhúztam a gumipapucsom. Készen álltam arra, hogy az erdőbe rohanjak, de végül elült a dulakodás. Afrikában valahogy végig az volt az érzésem, hogy az emberi élet nem ér annyit, mint idehaza…”
– Ti is sátorban aludtatok?
– A lövöldözős eset után – ami szerencsére csak a túra vége felé volt – különféle szálláshelyeken töltöttük az éjszakát. Aki a Budapest–Bamako Rallyra készül, annak el kell felejtenie a luxust. Ha valakinek fontos a kényelem, inkább ne nevezzen. Szerencsére az út során érintettünk nagyobb városokat is, így palackozott vizünk mindig volt. A bátrabbak fogyasztottak a helyi ételekből is, de ennek néhány esetben elég csúnya vége lett. A higiénia az afrikai konyhákban ugyanis nem olyan, mint nálunk. Én vittem magammal egy 60 literes műanyag ládát, amit megtöltöttem házi készítésű konzervekkel, tésztákkal. A természetes csomagolásban lévő, helyi gyümölcsöket persze megkóstoltam: az ananász vagy a banán íze köszönőviszonyban sem volt azzal, amit nálunk árulnak. Szenegálban végül az afrikai konyhát is kipróbáltam, mert ott egy rendezett házban élő, nagyon kedves párnál aludtunk.
– Milyennek láttad az afrikai embereket?
– Csak azokról az emberekről beszélhetek, akikkel az út során találkoztam. A többség kedves, segítőkész és laza. Legalábbis nem úgy tűnt, mintha sokat aggodalmaskodnának... Ez viszont a környezetükön is meglátszik, mert a rendre például nem ügyelnek. Sokan csak élnek egyik napról a másikra, s rengeteg gyerek bóklászik kint – még hétköznapokon is – az utcákon. Jártunk néhány olyan helyen, ahol a semmi közepén hirtelen felbukkant két kis kör alakú kunyhó. Az ott élők teljesen önellátóak: a földjükből és az állataikból – kecskéikből, birkáikból – élnek, mindenféle kényelmi eszköz nélkül.
„Amikor a nagyobbik fiam megszületett, arra gondoltam, mindent meg kell neki adnom, ami a modern élethez kell. Legyen tájékozott, tanuljon, beszéljen nyelveket… De ahogy telnek az évek, néha azt érzem, jobban járnánk, ha valahol a vadonban élnénk, önfenntartó életmódot folytatva.”
– A lövöldözős eseten kívül máskor is volt benned félelem az út során?
– A városokban összefutottam olyan fiatal férfiakkal, 20-30 közötti alakokkal, akik borzasztó rámenősen kéregettek. Azt az érzést próbálták elültetni bennünk, hogy tartozunk nekik valamivel… Minden országban kellett pénzt és SIM-kártyát szereznünk, amit a helyiek is kihasználtak. Az országhatárokon megrohamoztak minket az árusok, alkudozni kezdtek velünk, ami eleinte ijesztő volt, de aztán hozzászoktunk. Például Sierra Leonéban a pénzváltásnál körbeálltak a helyiek, s mindenféle mesével fárasztottak, miért adjak nekik pénzt. Bemutatkoztak, onnantól kezdve – szerintük – a „barátaim” lettek, s a barátainak márpedig ad kölcsön az ember… Ilyenkor muszáj határozottnak lenni, s barátságos agresszióval fogadni a közeledésüket.
– Melyik országba mennél vissza legszívesebben?
– Spanyolországba! (Nevet.) Tudom-tudom: afrikai országra gondolsz. Akkor Guineát említeném. Gyönyörű volt a végtelen természet, az érintetlen vadon – az ország civilizált részére viszont nem vágyom vissza. Érdekesség, hogy a rally után egy nápolyi hotelben szálltam meg, ahol a recepciós egy guineai férfi volt. Amikor meglátta az útlevelemben a pecséteket, megkérdezte, mi tetszett a legjobban Guineában. Habozás nélkül rávágtam, hogy a természet. Nem volt túl lelkes, láttam rajta, hogy ő aztán semmi pénzért nem menne vissza Guineába... A civilizált helyek közül pedig a Sierra Leone-i Bureh Beach tetszett. Nagyon kedvesek voltak a helyiek: egy zenész játszott nekünk, voltak, akik táncoltak; emellett sokat beszélgettünk az emberekkel.
Éjszakai táborozás (© BudapestBamako / Flickr)
– Hogy hatott rád a honvágy?
– Ez a része volt a legnehezebb: a vége felé már katasztrofálisan éltem meg. Ekkorra ugyanis a csapattársakkal is volt némi súrlódásunk, amit a szűk téren való hosszú összezártság számlájára írok. Magával a nomád életformával – hogy sátorban alszol, palackból zuhanyozol, magadnak kotyvasztod kint a gázégőn a konzerveket – egyébként nem volt problémám. Sőt, az volt a legjobb az egészben, hogy kiszakadhattam a mókuskerékből. Sajnos, az otthoni materialista világban mindent a pénz irányít, s mindenki azt keresi, miből tudna hasznot húzni. Afrikában viszont – eltekintve néhány rossz példától – az embereken azt láttam, hogy érdekek és elvárások nélkül segítenek. Miután célba értünk, három napig csak feküdtem a hotelszobában, ami egyáltalán nem jellemző rám. Jó volt megérkezni, és tudni, hogy végre lazíthatunk, mert egészen addig folyamatosan úton voltunk, s néha éjjel 2-kor érkeztünk meg a táborba, 15 órányi zötyögés után.
„A verseny Sierra Leone fővárosában, Freetownban ért véget. Az ország hivatalos nyelve az angol, egyébként a legtöbb államban franciául beszélnek. Sok helyen furcsán is néztek ránk az afrikaiak, amiért mi nem tudunk franciául…”
– Nekivágnál még egyszer a rallynak?
– Igen, de nem ugyanennek az útvonalnak. Ha már szenvedni kell, olyan helyre mennék, ahol még nem jártam. (Nevet.) Viszont legközelebb már a fiaimat is vinném. Rossz érzés volt, hogy ők nem élhették át, amit én, s hogy kimaradtak ezekből a kalandokból.
– Ha már a gyerekekről van szó: úgy tudom, vittetek magatokkal adományt is egy guineai iskolába.
– A feketenyéki alapiskolásokkal tanszercsomagokat gyűjtöttünk. Az átadásról sok fényképet készítettünk, hogy az itthoni diákok láthassák, mekkora örömet szerez az afrikai gyerekeknek egy kis apróság. Talán ezzel elültethetünk egy olyan szándékot a gyerekekben, amitől aztán felnőttkorukban kicsit ők is segítőkészebbek lesznek.
