Ki ne futott volna már bele egy-egy kommentháborúba a Facebookon, vagy egyéb közösségi oldalon? Vagy netán nem csak csendes megfigyelője volt a történteknek, hanem maga is bele-belekapott az internetes húskoncba saját megjegyzéseivel… Legyen szó receptekről, gyereknevelésről, lakberendezésről, kirándulásról vagy atomfizikáról a social media felületek hiénái mindig készen állnak megverekedni az elhullott igazság egy kis szeletéért.

,,Miért kovásszal csinálod a kenyered? Sokkal több idő, mintha csak élesztőt dobsz bele, és amúgy is…ha ennyi sót teszel hozzá, akkor az már a családod mérgezésének számít!”
,,Atyaisten, hogy lehettek ennyire felelőtlen szülők, hogy ilyen allergiaszezonban kiviszitek a gyereket a folyópartra? És mi van, ha megcsípi egy méh, na akkor mit csinálsz?”
,,Te nem tanulsz otthon a gyerekkel? Majd pisloghatsz bambán, ha 16 évesen otthagyja inkább az iskolát, és elmegy a McDonalds-ba krumplit sütni!”

komment-indito.jpg

Maugli vs. kis Einstein

Hát milyen szülő az, aki csak úgy hagyja a többi gyerekkel az utcán rohangálni a csemetéjét, aztán majd panaszkodik, hogyha valamiféle Maugli-kölyök lesz belőle? És te jó ég, miért szólal meg egyáltalán az, akinek a gyerekéből 40 évesen majd a pszichológusa fogja kianalizálni, hogy a szülei kétéves korától delfinekkel taníttatták kínaiul és heti négyszer járt a gourmet-balett csoportba? (Mindenkit megnyugtatok, amúgy nem létezik ilyen csoport, rákerestem…)
Akármilyen téma van terítéken, a közösségi média felületein mindenkiből kitör a szóvulkán: legyen szó tisztes családanyáról, ötgyerekes háziasszonyról, többdiplomás menedzserről vagy egy híres sportolóról, a műveltség sokszor nem fogja vissza a rosszindulat elszabadult keselyűit. Ha véleményünket akarjuk megvédeni – vagy olyat olvasunk, ami kiveri nálunk a biztosítékot –, azonnal vérengző anyatigrisekké válunk, és igazolni akarván a magunk tetteit, beszállunk a soha véget nem érő kommentháborúba. Az a szerencsétlen ismerősünk, aki pedig posztolt egy szép képet a virágoskertjéről, és csak szeretett volna pár lájkot elkönyvelni munkája igazolásául, fél óra múlva már azt sem tudja, hogy fiú vagy lány, és hogy az előbb virágot, vagy zöldségeket veteményezett. És egyáltalán a saját kertjében tette ezt vagy a városi parkban?

A konfliktusokban a kommentelők közel fele, 46%-a fel sem vállalja a személyes adatait. Sőt, minden negyedik válaszadó azt vallotta, hogy szókimondóbb az online térben, mint a személyes beszélgetésekben.

Kit (nem) érdekel?

Az interneten mindenki szabadszájú: mivel nem érezzük – nincs is – a személyes jelenlétet, és azt, hogy valaki(k) szemtől-szemben figyelnek minket, ezért azt gondoljuk, hogy véleményünket akármilyen formában mások orra alá dörgölhetjük, hiszen nem lesz következménye. Pedig az, hogy kiírjuk a Facebookra, hogy: ,,Az a hülye már megint a mi bejárónk elé parkolt a kocsijával… ”, éppen olyan, mintha szépen kisétálnánk az utcára egy hangszóróval, és a szomszéd ablaka alatt kiabálnánk bele, az egész lakópark füle hallatára, hogy sürgősen vonszolja arrébb a kocsiját. Sőt… jó esély van arra, hogy éppen az érintetthez nem jut el az információ, ellenben Kukutyinban lakó ismerőseink pontosan tudni fogják, hogy kedves telekszomszédunk összetévesztette behajtónkat a saját garázsával. Pedig egyrészt: ez senki másra nem tartozik, mint ránk és a szomszédunkra (nagy az esélye annak, hogy Kiskunfélegyházi barátnőnk nem tudja távvezetésben ezt megoldani); másrészt: saját magunkat járatjuk le az összes ismerősünk szemében. Már persze azok előtt, akik nem írogatnak ki haszontalan információkat az idővonalukra minden félórában (a többiek persze, odalesznek a gyönyörtől, és máris elkönyvelhetjük magunkat egy újabb kommentháború kirobbantójaként).

Az anonimitás egyfajta hatalomnak is tekinthető, aminek birtokában az emberek bátrabban, merészebben, bántóan, agresszíven és szenvtelenül viselkednek.

Kertitörpék helyett trollok

A gyerekre különösen nagy veszéllyel lehet, ha állandóan ilyenekbe botlanak: ne csodálkozzunk, ha ez a fajta internetes viselkedés arra biztatja őket, hogy kevésbé népszerű osztálytársaikat kommentekben szedjék ízekre az Instagramra feltett képeikért. Az online világ abszolút nem kedvez a kamaszkori érési folyamatoknak, ugyanis az ún. trollok könnyen tönkre tehetik a szárnyaikat próbálgató, félénkebb tizenévesek önbizalmát. Ezek az internetes trollok ugyanis abban lelik legnagyobb örömforrásukat, hogy mindennek ellentmondanak, és mindent megkérdőjeleznek, akár egyezik a véleményükkel, akár nem (már ha van egyáltalán saját véleményük).
De nem csak a gyerekek képesek gonoszkodni egymással: több külföldi internetes újság letiltotta már komment-szekcióit cikkei alatt, ugyanis nem voltak képesek a negatív vagy trollkodó kommentek áradatát moderálni, és írásaik lényegét annyira tönkretették, hogy egy-egy szöveg már nem is önmaga, hanem a hozzászólások miatt vált érdekessé. Bár ezzel csak saját oldalukon, de mégis legalább megpróbálták afelé terelni az (elvileg) felnőtt embereket, hogy borozgatás közben baráti társaságukkal egy konstruktív, építő és értelmes érvekre épülő nagybetűs vita során tárgyalják meg az eseményeket. Ne pedig egymásra licitáljanak egy arc nélküli digitális világban…

kommentek_0.jpg

A személyes kapcsolat lehetősége eleve kuka

Tudjuk-e mi a vita? A Wikipédia fogalomtára szerint a vita érvek ütköztetése egy adott témában, melynek célja egy adott hallgatóság meggyőzése egy adott vélemény helyességéről, vagy az igazság közös keresése. Az igazság közös keresése! Nem egymás sárba döngölése, hogy amikor majd szemtől szemben összefutunk a boltban, akkor a szomszéd (ha mégis belefutott volna az autójáról szóló posztunkba) szemlesütve próbáljon láthatatlanná válni, vagy éppen jóakarattal, és teljesen véletlen a lábunkra ejtsen 10 db tojást. A kommentháborúkban a személyes kommunikáció, és a közös problémamegoldás kezdetleges lehetőségét is első sorban küldjük ki meghalni az internetes csatatérre, pedig azért eltelik pár perc a gondolat felvetődése és a poszt tényleges kiírása között…

A közösségi média lehetőséget teremt arra, hogy bárki elmondhassa a véleményét gyakorlatilag bármiről. Ez egy óriási ajándék, de nagyon úgy tűnik, nem tanultunk meg okosan élni vele.

Csak őszintén…

Természetesen mindig van mentség is a kommentháborút vívók számára: a mindennapos feszültségeket szeretnénk valahogy levezetni, és esetleg nincsenek olyan személyek a közelünkben, akik meghallgatnának, megértenének minket. Meg persze hihetetlenül könnyen el lehet bújni a mögé, hogy: ,,Én csak őszinte vagyok, már az is baj?”. De alapvetően tisztában kell lennünk azzal, hogy ha mi 5 perc múlva már nem is emlékszünk hozzászólásunkra, akkor is olyan komment-cunamit indíthatunk el, amely teljesen maga alá temetheti posztunk alanyát. És amíg nem kerültünk élcelődés kereszttüzébe, addig azt sem fogjuk érteni, hogy milyen rossz érzés tud lenni, amikor lehülyézik a kocsinkat, leszólják a frissen ültetett petúniáinkat, vagy ne adj isten, azon gúnyolódnak, hogy allergiától bedagadt szemünk miatt nem láttuk reggel a sötét gardróbban, hogy felemás zoknit vettünk fel…

Varga Virág

 

Kapcsolódó írásunk: Behálózva: gyerekek a TikTok vonzásában

web-bannerek-hirlevel-01_0.jpg

Új Nő csapata