Mi fán terem a Zoboralja? A Zoboralja különleges vidék, még nem is olyan régen viseletben jártak az itteniek. Palócok voltak, római katolikusok.

Daluk, táncuk olyan volt, mint egy tengerszem: édes és tiszta. A gyűjtők még nem is olyan régen kincsekre leltek itt. Kodály Zoltán is itt kezdte a gyűjtést. És nagyon sokáig viseletben jártak az emberek! A nők szarvasfőkötőt viseltek, két kiálló csücske adta a szarvakat. (Nem csoda, hogy a környékbeli szlovákok elirigyelték díszes ruháikat.)

megis-elunk-zoboraljan-kezdo.jpg

A villőzés pedig a legkülönlegesebb zoboralji népszokás, párja nincsen. Fő kelléke a villőág, amit felszalagoztak, kifújt tojásokkal díszítettek, és a kislányok hordták körbe virágvasárnap. „A tavasz hírnöke, mentek a zöld ágban megmutatni, hogy jön.” A villővel, a zöld ággal a lányok a tavaszt hozták be a faluba. 

A Zoboralja az a hely, ahol magyar van, csak épp a magyar szó kopott ki mára. Ezért olyan nagy dolog az, ami most Nyitracsehiben történik. Összefogott néhány szülő, és magyar gyermektánccsoportot alapított. Az Új Nő pedig védnökséget vállalt felettük!

Nyitracsehi

Ragyogó szombat reggel, a község négyosztályos magyar iskolájának parkolójában találkozunk. Nagyon szép, rendezett falucska ez, két szélén szakmányban épülő új házakkal – nagy részükbe már nyitrai szlovákok költöznek, tudjuk meg később. Nem kis vállalás egy gyermek néptánccsoportot menedzselni, s nem is lenne eredményes néhány dacos pedagógus, szülő és persze jó sok gyermek nélkül. Az egyik ilyen felszegett állú, dacos táncpedagógus érkezik a fogadásunkra, Jancsó Károly. Kedvünkért ma egy festői helyen tartják a próbát, egy természeti kertté varázsolt magánbirtokon, melyet Pázsitnak neveznek.

Valóban elbűvölő hely ez a maga otthonos módján. A háttérben gyönyörű kilátás nyílik a Zoborra, szinte hallani, ahogy a fotós kollégám fejében beindulnak a fogaskerekek.

– Két éve kerestek meg a nyitracsehi szülők, hogy legyek a csoport tanára és koreográfusa – mondja Jancsó Karcsi. – Korábban a Szőttesben táncoltam, manapság a somorjai Csalló együttesben koptatom a csizmatalpat. Nagy örömmel mondtam igent a felkérésre, hisz bár a hétköznapokban Pozsonyban élek, ez a vidék a szülőföldem és a mindenem! Gímesi vagyok – magyarázza. – Nagyszüleim révén pedig a szomszédos Barslédec falujához kötődöm. Gyermekkoromban Lédecen még sok dolog megvolt a hagyományos falusi népéletből. Én ebbe beleszülettem és belenőttem.

Karcsival öröm beszélgetni, olyan lelkesen mesél a Zoboralja folklórjáról. Az egyik pillanatban a problémákat sorolja, a másikban oda sem pillantva, kihúz egy kakastollat az egyik kissrác kalapjából: „Ennek semmi keresnivalója egy zobori táncos ruhatárában. A próba után visszakapod” – mondja.

hirlevel_web_banner_2.jpg

Kisvártatva egy mosolygós, fiatalos hölgy toppan elém, nagy határozottsággal mutatkozik be. Kurcsa Angelika a csapat megalakulása óta annak kvázi menedzsere, működésének nélkülözhetetlen motorja. Angi, ahogy barátai becézik, néhány másik lelkes szülő segítségével szervezi a fellépéseket, ruhát varr, mos és vasal, hangosítást intéz.

– Néha még gyerekpszichológusként is szükség van rám – közli nevetve.

megis-elunk-zoboraljan-3.jpg
Jancsó Károly és Kurcsa Angelika

Míg Karcsi és a fotósunk a gyerekeket próbálják rávenni arra, hogy fotózható pozícióba rendeződjenek, Angelikával leülünk egy terebélyes diófa alá.

– A Szél fújja pántlikám csehi gyermektánccsoportot a falu kisiskolájának pedagógusa, az azóta nyugdíjba vonult Pócsik Valéria tanító néni hozta létre tíz évvel ezelőtt – kezd bele a csapat történetének ismertetésébe. – Pár évvel később vettem át Valéria nénitől a stafétát, hiszen fiatalabb koromban én is néptáncoltam.

A fáradhatatlan anyuka pár év után felhagyott ugyan a haladók oktatásával, de a „kicsik” foglalkozását ma is nagy lelkesedéssel vezeti.

– Tizenhat óvodás és kisiskolás van a csoportomban. Tánckoreográfiákat nekik még nem tanítok, de egytől egyig imádják a népi mondókák, játékok és csúfolódások széles választékát, ami a zoborvidéki folklór sajátja – meséli büszkeséggel. A nagyobb gyerekekkel Karcsi, illetve egy fiatal székely leány, Szabó Bodó Renáta foglalkozik (ő a Petőfi Program ösztöndíjasaként került a faluba). 

megis-elunk-zoboraljan-1.jpg

Miután a gyerekek kipózolták magukat a fényképezőgépnek, ők is körénk telepednek, végül Karcsi is csatlakozik hozzánk. Szembetűnő a lányok gyönyörű népviselete. Félve kérdezem meg, de mintha a legtöbb darab eredetinek látszana. A szülők büszkén mesélik, hogy a ruhák bizony egytől egyig eredetiek. A falusi nagymamák és dédmamák ládáiból sikerült megmenteni őket. Nem egy kislány saját dédnagymamája ünnepi ruháját viseli. 

Kiderül, hogy három kamasz lány már a megalakulás óta tagja a csoportnak. Amikor arról kérdezem őket, most, hogy középiskolába mennek, mi lesz, csak úgy röpködnek tarkójukon a hosszú fonatok, ahogy a fejüket rázzák. Nem adják fel. Szeretik a fellépéseket, és lelkesen mesélik, milyen örömmel mennek minden évben Magyarországra fellépni, a dabasi gyerekekkel különösen jóban vannak. Telente aztán lelassul az élet, van idő gyakorolni: tavasztól őszig három-négy fellépésük is akad egy héten.

– Néha kicsit sokallják, de azért szeretik a pörgést – mondja nevetve Angelika.

Repertoárjuk oroszlánrészét somogyi, gömöri és zoboralji táncok, valamint folklórbemutatók alkotják, a kicsik pedig népi játékokkal, mondókákkal, csúfolódásokkal lépnek színpadra. 

A nyitracsehiek hagyományőrző munkája párját ritkítja, olyannyira, hogy talán helyesebb lenne hagyományélésről beszélni. Angi és Károly nagyon büszkék rájuk.

– Az ezer lakosú Nyitracsehi a szomszédos százezres Nyitra árnyékában képes aktív magyar kultúréletet élni. Nagy dolog ez! – mondja Károly. Olyan, a feledés homályába merült népszokásokat sikerült újjáéleszteni, mint a villőzés, a májusfaállítás vagy az Orbán-napi körmenet.

– Csodálatos érzés, mikor egy-egy fellépés után az idős nénik azt mondják, hogy gyerekkorukban láttak ilyet utoljára – meséli Angelika elérzékenyülve. – Hogy mire vagyok a legbüszkébb? Hát arra, hogy már tízévesek vagyunk. Soha nem érdekeltek minket a díjak és az oklevelek. Csak az a fontos, hogy tíz év múlva is itt legyünk!

megis-elunk-zoboraljan-2.jpg

Mikor az egyik fiút arról kérdeztem, mi viszi rá, hogy magyar néptáncot tanuljon, ő egyszerűen annyit felelt: „Azért táncolok, mert kedvem van!” És igaza van. Ennyi elég is. Táncoljatok sokáig Nyitracsehiben a magatok és az Új Nő örömére!

A probléma

A Zoboralján magyarnak lenni már nem sikk. Mikor a helyi magyar folklórcsoport lép fel, a nézőtéren mindenki zajong, főleg a magyarok. Bezzeg mikor a „szlovák” csoport kerül sorra! Nemritkán a szlovák csoport magyar viseletben lép fel, mert azok színesebbek, és a lépéseket is lemásolják.

megis-elunk-zoboraljan-ff.jpg

A Zoboralja nagyon különleges hely

  1. Itt hallottam először, hogy magyarul beszélő szlovákok vagyunk! A Zoboralja színmagyar sziget volt a Zobor hegység ölelésében, ahol magyarok élnek, csak éppen a magyar szó kopott ki. Sorra zártak be a magyar iskolák, és az asszimilálódás, a beolvadás az országos átlag duplája. Az erőszakosság a múlté, a munkát a magyarok által is terjesztett „szlovák iskolával könnyebb az érvényesülés” ideológiája végzi be. S bár a kofolát még magyarul kérhettük ki a helyi kocsmában, a népszámlálási adatok alapján úgy tűnik, az idő Nyitracsehiben is a magyarság ellen dolgozik.
  2. A Zoboralja nagyon különleges hely. Peremen feküdt, a nyelvhatáron, ezért elszigetelődött. A század elején summás járás jelentette a kitörést, az itteniek dolgozni jártak a környékbeli uradalmakba. Az idegenben való munka kialakította bennük, hogy ők igenis tudják, miben különböznek a többiektől. S mivel módosabbak voltak, csodás viseleteket álmodtak meg.
  3. A Zoboralja a gyűjtők paradicsoma: a hegy alatti falvak, vagyis a Zobor folklórját adta ki nemrégiben Agócs Gergely.
–néva–
Cookies