Végh Koncz Csilla szabad idejében vagy épp két megrendelés között (találkozásunkkor épp árut rendelt) írni szokott. Néha nekünk, pont az Új Nőbe. Eddig csupa anyukás cikket olvashattunk tőle. Ám most megtudtuk, hogy könyvet írt. Jött is a meglepetés! Regényének, melynek a Mélymerülők címet adta, köze sincs az anyasághoz. Valami egészen más témát feszeget.
Somorja kisváros, én itt nőttem fel. Akik ismernek, gratulálnak a könyvhöz. De már kaptam olyan megjegyzést is, hogy: „Csilla, te ilyet le mertél írni?” A könyv szókimondó, de a karakterekhez ez illett. Nem akartam nagy társadalmi kérdéseket feszegetni benne, de könnyed szerelmes könyvet se akartam írni. Azt akartam inkább, hogy súlya legyen a mondanivalómnak. Sok átvezető szöveg van benne, ezek leírják, hogy a karakterek miként váltak azzá, akik.
Csilla (33) művelődésszervezőként dolgozik Somorján. A mozi.club vezetőjeként rendezvényeket, koncerteket és könyvbemutatókat szervez.
– Hivatásszerűen soha nem akartam író lenni – kezdi a beszélgetést Csilla. – Naponta elvonulni, s kötelező jelleggel megírni a napi penzumot: az nem az én műfajom. Nem vagyok annyira termékeny. Ám ha jön egy jó gondolat vagy impulzus, azt már szeretem papírra vetni.
– Mégis lett egy könyved!
– Szívesen írok, mert szeretek írni! Részt vettem írótáborokon is. Kamaszkoromban verseket írtam, ám sosem az „így szeretlek, úgy szeretlek” stílusban. Az egyik írótáborban azt tanácsolták, hogy próbálkozzam prózával, mert a tömör és mély mondatokat érdemes lenne kibontani. Azóta próbálkozom! Nem ment könnyen az átállás a mesélős stílusra. Ez a könyv is tömör, ámde könnyen olvasható, mivel rövid. Tudatosan tőmondatokat használtam, gondban is voltam, mikor meg kellett határozni a műfaját. Én novellát mondtam volna rá, de a kiadóm szerint „regény” kategória. Nem csettintésre született, kellett hozzá az ihletett állapot. Ez miatt mondom, hogy nem tudom elképzelni, milyen lehet, amikor valaki foglalkozásszerűen író.
– Ennek ellenére jelennek meg írásaid...
– Igen, szoktam írogatni, ha ihlet van. Sok minden van a gépemben most is, inkább csak úgy henteregnek benne a szövegek. Régebben, ha leírtam valamit, azt késznek éreztem, nem nyúltam többé hozzá. Nem azért, mert tökéletesnek véltem, ahhoz kishitű vagyok – de nem tudtam dolgozni a szöveggel. Most már előveszem a kéziratot, és még dolgozom rajta.
Csilla Győrben művelődésszervező és kulturális mediátor szakon végzett. Megszerzett ismereteit Somorján, a mozi.club vezetőjeként kamatoztatja. Bacsfán élnek a férjével, Ákossal, aki informatikusként dolgozik.
– Mikor váltottál versről prózára?
– Az alapiskola végén, a középiskola elején volt egy verses időszakom. Akkortájt találtam rá a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által a kezdő alkotóknak kiírt Pegazus pályázatra. Kishitűségem ellenére olykor-olykor előjött bennem, hogy szeretném magam megmérettetni. Így beküldtem egy versemet. Elsőre különdíjas lettem, a nyereményem pedig az volt, hogy elmehettem írótáborba Martosra.
– Mit tanultál ott?
– Én ott nagyon kicsinek éreztem magam. Úgy láttam, mindenki többet tud nálam. Volt szerző, akinek tetszett a stílusom, és akadt olyan is, aki lehúzta a verseimet. Az írói lelkesedésemet kicsit letörték, de akiben van benső késztetés, az tovább ír.
– Ezek szerint hosszú távon semmi nem szegheti kedvedet...
– Én nem vagyok rendszeres semmiben. Az írásban sem. Az érzéseimet viszont mindig leírom. Részt vettem több írótáborban, ahol mentorok foglalkoztak velünk. Egyszer kaptunk egy kreatív feladatot, miszerint alkossunk egy lecsupaszított szöveget. Számomra pont testhezálló feladat volt! Írtam egy szarkasztikus, pár soros szöveget, mindenki jól szórakozott rajta. A regényemben sem színeztem ki semmit. Máz és szirup nélküli, minimális szövegekkel dolgoztam. Vannak, akik szeretik leírni, hogy milyen színű a főszereplő zakója. Én csak akkor írok ilyesmit, ha annak később jelentősége van.
– Mit kell tudni a témáról?
– Van benne két-három rész, ami még régebben íródott. Ilyen volt az első fejezet is. Arra gondoltam, ez a történet végre kifuthatna. Többféle cselekményszál is eszembe jutott. Lehetne több csavart belevinni, az egyik szereplőt megölni, vagy kiderülhetne, hogy a főhőseim vérrokonok. Végül mindet elvetettem, mert elcsépeltnek véltem. Nem vagyok romantikapárti, mégis happy end lett a könyvem vége.
Csilla könyvének nemrég volt bemutatója a moziban. Az érdeklődők a könyv.sk oldalon rendelhetik meg a regényt.
– Annyira felcsigáztál azzal, hogy mondasz is róla valamit, meg nem is...
– Hoztam nektek, az Új Nő csapatának egy példányt! Először rövidnek tartottam a történetet, a megoldás a láncra fűzés volt. Az egyik táborban Csapody Kinga (a magyarországi Manó Könyvek főszerkesztője) volt a mentorom. Ő mondta mindig, hogy a rövid történeteket fűzzem egybe. Főszereplőim a húszas éveikben járnak: Tamás és Veruska. Kicsit kiábrándultak, gyermekkori sérelmeket hordoznak magukban, keresik helyüket a világban. Egy szlovákiai magyar kisvároshoz és egy faluhoz köti őket a gyerekkoruk, az emlékeik, a gyökereik és a nagyszülők. Itt is találkoznak, mindketten magányosak. A könyvemben előjönnek az itteni magyar kisközösséget érintő problémák, mint például a külföldi elvándorlás.
– Mit kezdtél a kézirattal, miután megírtad a történetet?
– Mikor készen lettem vele, elküldtem néhány olyan embernek, akinek kíváncsi voltam a véleményére. Többek között Derzsi Bettinek, az Új Nő munkatársának, egy vajdasági kedves barátnőmnek, Móger Tímeának, aki verseket ír. Továbbá elküldtem Csanda Gábor szerkesztőnek, mert kíváncsi voltam egy szakértő véleményére is.
– Milyen visszajelzéseket kaptál?
– Pozitívakat! Csanda Gábor például azt írta, hogy a történet érdemes arra, hogy könyv legyen belőle.
Csilla és férje a moziban különböző rendezvényeket: koncerteket, lemez-, illetve könyvbemutatókat szerveznek közösen. A helyszín a hétköznapokban kávéházként is működik.
– Mit szóltak a lányok a szereplőkhöz, a jellemükhöz?
– Én a két főhősömet kiábrándult, kicsit melankolikus figurának láttam. Ellenben akik olvasták, azok úgy nyilatkoztak: mennyire bátrak, mert itt maradnak, nem vándorolnak ki, nem mennek el. Megpróbálnak kezdeni valamit magukkal – annak ellenére, hogy silány életük volt. Szerzőként különös volt megtapasztalni, hogy az olvasó mennyire másképp olvassa a történetemet. Nehezen ment a címválasztás is. A történetnek köze van a vízhez: tudtam, valami olyan címet kell választani, amiben ez visszaköszön. Mikor eszembe jutottak a mélymerülők, az interneten a kereső kidobta, hogy ők tulajdonképpen a búvárközösség fenegyerekei, akik minden nélkül ugranak a vízbe. Akkor már tudtam, hogy az én főhőseim is mélymerülők.
– Miután bebizonyosodott, hogy jó az, amit írtál, mi történt?
– Kiderült, hogy a Madách Egyesület kiadja a könyvemet. Nem sokkal később már könyvborítót kellett választani, fülszöveget írni. A borítót a most épp Mexikóban élő Juhász Rokkó tervezte.
– Egyszer egy író azt mondta nekem, hogy egy kicsit mindenki saját maga is benne van a könyvében. Nálad is így van?
– Mindkét főhőst kicsit olyannak álmodtam meg, akik érzik a felnőtté válás súlyát. Nálam nem 18 évesen, sokkal később jön az az életérzés, hogy kezdeni kell magammal valamit. Részese leszek az életnek nevezett mókuskeréknek, vagy más utat választok. De mit? Úgy tekintettem a könyvre, mintha ezzel zárnám le ezt a korszakomat. Mindkét szereplővel érzek hasonlóságot. Tudom, milyen az, mikor azon kapja magát az ember, hogy elment mellette az élet. Nem élte meg százszázalékosan, és hirtelen észbe kap, hogy már ennyi éves vagyok?
– Egy szóban hogyan jellemeznéd a könyvet?
– A könyv témája egy szóban kifejezve: az útkeresés. Az utóbbi időben sokszor azt éreztem, hogy nem küzdöttem eleget valamiért, elengedtem dolgokat. A könyvemnél éreztem, hogy ezt most már nem akarom elengedni.
– Férjnél vagy, van egy négy és fél éves kislányod. A családod hogy élte meg az alkotásodat?
– Ákost, a férjemet nem avattam be a tervembe: csak a végterméket, a kész könyvet látta. Rögtön azon kezdett el gondolkodni, mikor tartsuk meg a könyvbemutatót... Az írásról nem szóltam senkinek, szerintem az írás magányos foglalatosság, mikor az ember fejében összevissza futkároznak a gondolatok. A végén pedig jön a kitárulkozás, amikor is a belső gondolataidat feltárod a külvilágnak.
– Szüleid mit szóltak a könyvedhez?
– Meglepetés volt számukra is. Kicsit tartottam tőle, hogy majd párhuzamot vonnak az életemmel, hiszen vannak benne gyerekkori emlékek. Ám az anyukám könnyes szemmel vette át tőlem.
– A koronavírus átírta az eseményeket. Ez hogyan érintette a könyvedet?
– Helyzeti előnyöm más írókkal szemben annyi, hogy pont a járvány előtt jött ki a könyvem. Csak épp bemutatót nem tudtunk tartani.
Somorja kis város. Többnyire pozitív visszajelzéseket kaptam a könyvemmel kapcsolatban, azonban voltak, akik kifogásolták a szókimondóbb részeket. Kérdezgették, hogy mertem ilyeneket leírni?
– Jövőbeli terveid?
– Kislányom, Julika nagyon sokat és különlegesen rajzol. A rajzok hatására megfogant bennem egy mese gondolata. Ezen dolgozom most. A történetekben lesznek vicces részletek – úgy tetszik, az irónia sajátos vonása marad az írásaimnak! Lehet, hogy pont ezért majd csak a felnőttek fogják megérteni.
– A mesét is megmutattad a lányoknak?
– A mesémre az a visszajelzés jött, hogy folytassam. Hát folytatom...
Miután az interjúról hazaértem, belevetettem magam Csilla könyvébe. A teraszon ülve rövid idő alatt kivégeztem. Sokáig meredtem magam elé, voltak részek, melyeket újraolvastam, mert annyira megérintettek. Arra gondoltam: ül valahol egy kisvárosban, egy ugyanilyen fa alatt egy szép lány, aki ilyet írt... Igazi lokálpatrióta, kiérződik a könyvből. Értelek, Csilla, minden átjött, amit közölni szerettél volna! Olvasás közben még a kezem is lúdbőrös lett, pedig a hőmérő 20 °C-t mutatott.
Sallay Erika
Fotó: Dömötör Ede
Kapcsolódó írásaink: Bakancslista nyáron
