Egy átlagos hétköznap délelőtt, amikor azt hittem, minden ugyanolyan lesz, mint tegnap vagy tegnapelőtt (hogy ledolgozom a napom, és fáradtan hazaesve folytatom az otthoni teendőket, majd félkómásan az ágyba dőlök), megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva éreztem, hogy a beszélgetés nem lesz kellemes. A lány a telefonban szomorú és kétségbeesett volt, ugyanakkor mindketten tudtuk a folytatást.
Egy ideje már a gondolataim a múltba visznek vissza. Egyre sűrűbben fel-felvillanó képek, megmosolyogtató emlékek, aztán a valóság. Ami fáj, összerándítja minden izmom. Nem tudom hova tenni, nem tudok mit kezdeni vele. Vannak dolgok, melyekre az ember nem tud felkészülni. De nincs is, aki felkészítsen bennünket, s ha volna is, akkor sem értenénk meg soha, hogy mi történt.
Mama nagyon elfáradt… És abban a percben tudtam: mennem kell. El kell hozzá jutnom még ma! Mert az én mamám nem fárad el csak úgy. Nem fárad el kicsit. Nem fárad el sehogy sem. Nem! Mama nem. Ha Ő elfárad, akkor vele együtt nekem is meghal egy részem. Nehezen nyílik ki a mennyország kapuja...
Számomra mama a legerősebb nő. Aki, bár megtehette volna, nem panaszkodott sosem. Felnevelt öt gyereket, köztük apámat. Nagyapámat, akiről csak annyi emlékem maradt, hogy az ölében kakaózom, korán elvesztette. Jöttek sorban a megpróbáltatások, mint sokunknál. Ő mégsem keseredett bele a sorsába. Mindig megtalálta az élet apró, rejtett örömeit.
Emlékszem, kislányként rajongással figyeltem, ahogyan árad belőle a nyugalom és a szeretet. Pontosan úgy, mint anyai nagyapámból. Nekem ők ketten az alázat-példaképeim. Bármit is sodort eléjük az élet, bárki is bántotta őket szavakkal, mindig egy mosoly volt a válasz. Egy őszinte mosoly, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A mosoly, melyben benne van minden. Nincs baj, ez is elmúlik… Minden nap megköszönöm, hogy én ezt láthattam, hallhattam, átélhettem – s hogy tanulhattam tőlük.
Megannyiszor hallgatom az emberek siránkozását. Itt fáj, ott fáj, de a tanácsból, köszönik, nem kérnek. Segíteni ne segítsen senki, mert ők annál a büszkébbek. És egyébként is, ha segítenek, már nem lesz min sírni...
Mama 93 évesen sem panaszkodott. Megpróbálta megérteni a néha megérthetetlent, s hinni, hogy neki abból tanulnia kell. Pedig az élet őt sem kímélte. Sokszor szüksége volt minden erejére, s még azon felül is.
És most itt állok a szobája előtt. Remeg a kezem a kilincsen. Nem merek szembenézni a valósággal. Nem akarok. Bezárnám az ajtót azzal a tudattal, hogy a mama pihen, ne zavarjuk. Hogy most sincs baj, hogy az asztalon most is ott vár az utánozhatatlan ízű ribizliszörpje és palacsintája. Vagy éppen a tojássárgájával kikevert kotyogós kávé… Vagy akármi! A régi életem, a gyönyörű emlékeim, az én mamám…
Ám végül lenyomom a kilincset – és arcon csap a valóság. Mama soványra fogyott teste piheg az ágyban. Hiába várom, hogy a nevemet szólítva belelépjen a papucsába, és meginduljon felém, ahogyan mindig. Csak állok. Tudom, hogy lépni kellene, megindulni, de nem visznek a lábaim. Nem mozdul semmim, csak a fájdalom lüktet a testemben, ám az átjárja minden porcikámat. Látom az arcát, amint megemeli a fejét, és szemében a lángot, amikor felismer. Szólni nem tud, de tekintetében ott hallom a nevemet, ott látom az örömöt, még ha tudja is a kíméletlen igazságot, hogy búcsúzni jöttem.
Felismert. Én pedig felismertem, hogy mama úton van. Hogy elindult az áhított fény felé, és hogy egy rövidke ideig tán elkísérhetem. Megindulok, leülök az ágy szélére, megfogom a kezét, érzem benne a szíve lassulását. Annyi mindent mondanék, mama. De nem teszem. Mert ez nem rólam szól. Ez a Te utad, s én nem tudhatom, éppen hol jársz. Megelégszem azzal, hogy itt lehetek, s te tudod, hogy itt vagyok veled.
Mama erősebben szorítja a kezem. Látom a szemében a küzdelmet, közelebb hajolok, és egy puszit nyomok a homlokára. „A világ legerősebb nője vagy!” – suttogom. S akkor a halk sóhajok között egy nagyon gyenge hang szól vissza: „Csak meghalni nem tudok…”
Megsimítom az arcát, ahogyan ő tette velem gyerekként. Mondanám, hogy nincs baj, ez is elmúlik… Csakhogy vele együtt belőlem is eltávozik egy rész. Ülök még egy ideig mellette, de már érzem, hogy menni kell, más is szeretne búcsúzkodni. Elhagyom a szobát, igaz, ólomléptekkel, s ez az utolsó pillantás elkísér életem végéig.
Másnapra egy angyallal már több volt odafent. Csak ültem a teámmal a kezemben a kanapé sarkába húzódva, meredvemagam elé. Újra és újra átéltem az előző napot. Amikor azért láttam küzdeni drága nagymamámat, hogy meghalhasson. Küzdünk egész életünkben magáért az életért. Küzdünk az egészségért, a megélhetésért, küzdünk egymásért, az igazunkért, a szebbért, a jobbért… De sohasem hittem volna, hogy a halálért is lehet.
Én megyek tovább az úton, de magammal viszem mama minden tanítását. Magammal cipelem az élni akarását, a mosolyát, az érintését, az illatát, az utolsó leheletét. S ezt le nem teszem soha. Tudod, nehezen nyílt a mennyország kapuja, s talán mert még nem kellett volna. Ha majd valahol az utamon újra találkozunk, gyere elém, kérlek, hogy akkor se féljek. Hadd lássam az arcodon, hogy nincs baj. Ez is elmúlik, ahogy annyi minden elmúlt…
