Szombat reggel kipihenten csoszogok le az emeletről, szorosra húzva magamon a plüssköntöst. A konyhaablakon kipillantva szinte az Üvöltő szelek egyik jelenetében érzem magam.
Rosszul hangzik, és általában már attól is mérgesek vagyunk, ha valaki mellettünk konstatálja, hogy már nincs sok hátra a nyári napokból. Lecsitítjuk, és sóhajtunk. Tudjuk, hogy igaza van, de nem akarjuk elfogadni.
November első napjaiban mindannyian elérzékenyülünk egy kicsikét a múlandóság miatt. Szeretteinkre gondolunk, a temetőket járjuk, virágot teszünk az elhunytak sírjára, és gyertyát gyújtunk a holt lelkekért.