Már nem emlékszem, pontosan hogyan akadt a kezembe Láma Ole Nydahl Félelem nélküli halál című műve, de egy biztos: ez volt életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye.
Egy ideje már a gondolataim a múltba visznek vissza. Egyre sűrűbben fel-felvillanó képek, megmosolyogtató emlékek, aztán a valóság. Vannak dolgok, melyekre az ember nem tud felkészülni. De nincs is, aki felkészítsen bennünket, s ha volna is, akkor sem értenénk meg soha, hogy mi történt.
Amikor életünk a vége felé közeledik, már nem áltatjuk magunkat hazugságokkal. A haldoklók őszintén szembenéznek az életükkel, és tisztán látják, miben hibáztak.
Szombat reggel kipihenten csoszogok le az emeletről, szorosra húzva magamon a plüssköntöst. A konyhaablakon kipillantva szinte az Üvöltő szelek egyik jelenetében érzem magam.
Rosszul hangzik, és általában már attól is mérgesek vagyunk, ha valaki mellettünk konstatálja, hogy már nincs sok hátra a nyári napokból. Lecsitítjuk, és sóhajtunk. Tudjuk, hogy igaza van, de nem akarjuk elfogadni.
Nem szeretünk a halál gondolatával, pláne a sajátunkkal foglalkozni. Mi történne velünk, családunkkal, mit hagynánk magunk után – szellemi és materiális értelemben –, ha most távoznánk a földi világból?
November első napjaiban mindannyian elérzékenyülünk egy kicsikét a múlandóság miatt. Szeretteinkre gondolunk, a temetőket járjuk, virágot teszünk az elhunytak sírjára, és gyertyát gyújtunk a holt lelkekért.
"Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk."