A nő számára sokáig a család egyben tartása volt a legfőbb parancs.
A Nyugat mítosza az, hogy „bármi lehetsz”: pedig csak annyi lehetsz, amennyi benned van. Hamis mítosz ez! Ha magasabb lécet emelünk magunk elé, mint amit át tudunk ugrani, máris „vert sereg” lesz belőlünk. Inkább értékeljük az életünkben azt, ami van, s ne azt fájlaljuk, ami nincs.
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
A nő kétszer
A mártír Katalin – „Gondoskodom, tehát vagyok.”
Katalin férje meghalt egy balesetben, ő egyedül maradt két kisgyerekkel. 34 éves volt, élete virágjában érte a tragédia. Férje halálát árulásnak érezte, de szíve mélyén tudta: jegyessége örök időkre szól, nem szabadulhat. A gyerekeket egyedül nevelte fel, a nagymama segítségével. Mikor kamaszkorba értek, egyre ingerültebb lett, hisz egészséges nő volt, akinek hiányzott az egészséges női élet, a férfi közelsége. Mártír lett belőle, aki áldozatot hozott gyermekei érdekében, megbecsülés övezte, de nem volt jó a közelében lenni.
Kati nem tudott volna másként élni, lelkiismerete nem engedte, mert becstelennek érezte volna magát. Egy idő után élvezni is kezdte ezt a mindenhatóságot: minden teher rajta volt, de nem tudta elengedni. A mártíromság nálunk még mindig erénynek számít. A mártír nő mindenkiről gondoskodik, de magát háttérbe tolja. Kitart megbízhatatlan férje mellett, mert megtanulta, hogy nem ő a legfontosabb, igényeit alá kell rendelnie a családnak. Életének alapköve a „Gondoskodom, tehát vagyok”. Akkor is, ha a bőrére megy.
Ha nem törődünk magunkkal, a bensőnkkel, a külsőnkkel, mondogathatják ugyan a közösségi médiában, hogy 120 kilósan is istennők vagyunk, mi tudjuk a legjobban, hogy ez nem igaz...
A modern Zsuzsa – „Most én következem!”
Zsuzsa, a lánya továbbvitte Katalin sorsát a tekintetben, hogy ő is elvesztette a férjét, s magára maradt a két lányával. De az ő sorsa modern léptékben íródott: férje nem meghalt, hanem elment a titkárnőjével, mert az „szebb és fiatalabb volt”. Zsuzsa előtt ott volt anyja mintája, összeszorította a fogát, s felnevelte a lányokat. Negyvenhárom éves korában aztán azt mondta: Most pedig én következem! Mikor a másik lánya is elköltözött a fiújához, levetette a kötényét, s felhívta a kollégáját, aki tizenkét évvel azelőtt udvarolni próbált neki. Most már lehet, most már a saját életemet fogom élni!
Az anyja felhördült, még most sem beszél vele (Hogy tudtál összeállni egy ilyen senkivel?), de Zsuzsa nem enged. „Ha nem sikerül, a kudarc csak az enyém lesz” – mondja. De az út odáig csodálatos lesz, virágszirmokkal lesz telehintve...
Van a mondás, hogy az ember azzá lesz, amivé válhat. Legalábbis, ha mindent megtesz érte. Sokan elhiszik, hogy ők igenis „bármivé válhatnak”. Pedig ez nem igaz: pont az életközépi válság az, mikor rájöhetünk, hogy bármivé nem válhatunk, hanem csak azok lehetünk, akivé lettünk. (Ennyi kurázsi van bennünk.) S ez nem baj, mert az élet úgy jó, hogy a kevésbé jó is lehet jó. Hisz nem csupán napfényes napok vannak az évben.
Sok férfi válságot él át, mert hiszen már 46 éves. Az életét üresnek látja, mert mit ért el... A gyerekei sem tökéletesek, mindig csak veszekednek, egymás haját tépik. Többet várt tőlük. Többet várt magától is, hogy legalább házat fog építeni a családjának.
Sokaknak a nagy feladatok azt jelentették, hogy sikerült az élet minimális feltételeit megteremteniük: tető van a fejük felett, eljutnak évente egyszer a tengerhez...
Pedig kalandokat, fényes autót, nagy utazást álmodtak maguknak, s az álmukat tetoválás képében (kiterjesztett szárnyú sas) a hátukra is varratták. Most meg itt élnek egy szürke lakásban, egy szürke élettárssal az oldalukon. A nő meg keresni kezdi az ifjúságát, a várost járja, ruhákat próbálgat, szeretne újra vonzó lenni... Tudja, ha eddig nem sikerült, most már nem várhat csodát. Ejnye!
A vizsgálatok azt bizonyítják, hogy az életközépi válság csak a nyugati civilizáció problémája, a keleti népek nemigen ismerik. A keleti ember szorgos hangya, aki végzi a rárótt feladatokat. A nyugati ember pedig egy sas, aki szárnyal, s nagy dolgokra hivatott. Sztár lesz, modell, futballista, hegymászó, mindegy, főleg híres ember... Vagy legalább sikeres vállalkozó, aki kiemelkedik a szürke tömegből.
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
Aztán, ha nem valósulnak meg ezek a vágyképek, jön a bukás. Merjünk újítani, és ne csak akkor, amikor körmünkre ég a gyertya. Miért csak akkor kezd el magával törődni, jól kinézni egy negyvenes, mikor otthagyják? Mit csinált eddig?
A problémára várunk, s csak akkor merünk élni... Még CSAK negyven-egynéhány évesek vagyunk – legyen ez az alapállásunk. Nem akarom mondani, de lesz ez még rosszabb is!
