Csodaszép címlaplányunkat, Adouki Flóra Annát és lendületes édesanyját, Zsoldos Soóky Gabriellát láthatatlan kötelék köti össze. Flóra különleges virágszál, tartása van és öntudata. Tanítócsemete volt, annak minden átkával és áldásával együtt. Anyukáját mindenki ismeri Nagymegyeren. Gabi egy ciklon: diákjai motivációt, tudást és energiát kapnak az óráin. Sok ilyen anya-lánya együttest kívánunk a világnak.
Flóra örökölte édesanyja elszántságát, fejleszti a készségeit, és keresi a kihívásokat. Jelenleg a budapesti Corvinus Egyetemen tanul nemzetközi tanulmányok szakon, édesanyja pedig magyar-angol szakos tanár a megyeri Bartók Béla Alapiskolában.
Adouki Flóra Anna és Zsoldos Soóky Gabriella
– Tudja, hogy volt diákjai kiváló pedagógusnak tartják?
– Sok helyről visszahallom. Meghat, és nagyon jólesik. Pár éve a megyeri búcsúban ballagtunk a sétányon, egy óra elteltével a barátnőm azt mondta: „Hihetetlen, hogy nem tudunk két métert megtenni Soóky Gabival, mert mindig megöleli valaki!” A régi diákjaim sorra odajöttek hozzám egy köszönésre.
– Honnan van ez a nagy lendülete?
– Már gyermekkoromban is harcos voltam. Édesanyám mindig azt mondta, számoljak el tízig, mielőtt megszólalok. Mindkét szülőm nagymegyeri származású, de Pozsonyban kaptak munkát, ezért odaköltöztünk. Ott jártam magyar óvodába, iskolába és gimnáziumba. Hatéves koromtól tömegközlekedtem, Pozsonyban, ugye, nincs minden sarkon magyar iskola.
Korán meg kellett szoknom, hogy én egy „Maďarka” vagyok. De mindig visszaszóltam, hadd lássák, hogy én bezzeg tudok más nyelven is.
– Miért a pedagógiai pályát választotta?
– Úgy gondoltam, azt fogom tanulni, amiben a legjobb vagyok, így magyar-szlovák szakra jelentkeztem. Nem vettek fel, ezért tizennyolc évesen kimentem Angliába dolgozni. Amikor visszajöttem, már magyar-angolra jelentkeztem. A tanítványaimnak azóta is mondogatom: ne bánjátok, ha valami elsőre nem sikerül. Az élet attól még sikerülni fog, mert mindig jön egy újabb lehetőség. Az angliai kitérő után azonnal megkeresett néhány ismerős, hogy korrepetáljam a csemetéjét angolból. Máig köszönöm a belém vetett bizalmat. Minden hétvégén tanítottam, és rájöttem, hogy úszom benne, mint hal a vízben. Hogy én a tanítást nagyon, de nagyon szeretem.
– Miért jó tanítani?
– A wow-effektus miatt. Mikor a diák megérti a tananyagot, felcsillan a szemében a fény. Ezért a momentumért érdemes tanítani. A diák öröme a tanítóra is átragad!
– Egy pedagógusnak mindig meg kell újulnia, hogy szót értsen a következő generációval...
– A saját gyerekeim – Flórán kívül van még egy lányom – sokáig egyidősek voltak azokkal a diákokkal, akiket a gimnáziumban tanítottam. Négy éve már, hogy átmentem az alapiskolába. Igazság szerint ma már másként tanítunk, mint mikor kezdtem a pályám. Két perc alatt minden elérhető az interneten, tehát a lexikális tudás helyett nézőpontokat adunk. Én arra tanítom a diákjaimat, hogy dolgozzanak együtt, legyenek kreatívak és toleránsak. Nem egyszerű dolog, mert minden nap meg kell újulni hozzá.
– Flóra apukájával hol találkozott?
– Amerikában ismerkedtünk meg. Együtt dolgoztunk egy mozgássérültekkel foglalkozó nyári táborban. Ő kongói származású, az Egyesült Államokban élt. Szerelmesek lettünk egymásba, és már együtt jöttünk haza. Itthon azonban le kellett szállnunk a földre. Nem találta a helyét, s egy idő után ezt én is láttam; s akkor már nem is akartam tartóztatni. Huszonnégy éves voltam, amikor megérkezett Flóra, az én kis csodám.
– Ki segített az első időkben?
– Három évig az édesanyám, a húgom és a család. Milliomos lehettem volna, ha csak egy eurót szedek mindenkitől, aki megkérdezte: belenézhet-e a babakocsiba? Flórától mindenki elolvadt, és ez azóta is tart. A nehéz pillanatokban mindig egymásból merítettük az erőt. Egyszer jött csak haza szomorúan az alapiskolából, mert csúfolták a fiúk. De kicsi város voltunk, ez is segített abban, hogy megismerjék és elfogadják.
– Milyen volt Flóra gyerekként?
– Barátkozó, aranyos kislány volt. Tudta, hogy neki ezerkétszáz százalékkal kell teljesítenie, már csak azért is, mert tanítógyerek. Őt küldték a versenyekre, mindig őt kérdezték, s ő mindig bizonyított. Az általános végén viszont azt mondta, hogy most már máshol is meg akarja próbálni. Így aztán Komáromba ment gimnáziumba, és ott is lakott kollégiumban.
Az egész egy nagy újrakezdés volt, hiszen ott nem ismerte senki. De megtalálta a helyét, a színjátszócsoportban is játszott.
Flóra: – Sokáig nem is fogtam fel, hogy más a bőrszínem. Alsó tagozatos voltam, amikor először tudatosult bennem. Kinyitottam az angol könyvet, amiben volt egy csoportkép londoni diákokról. A fotón szerepelt egy afroeurópai kislány is. Arra gondoltam, ha rólunk készülne egy kép, akkor én lennék az a kislány. Mikor középsulisként a fürdőben dolgoztam, a turisták mindig megkérdezték, hogy honnan származom. Egy idő után kellemetlen volt, mivel ettől olyan érzésem támadt, mintha nem tartoznék ide. Pedig itt nőttem fel, én megyeri lány vagyok.
– Egy megyeri lány, aki most mégis nemzetközi kapcsolatokat tanul...
Flóra: – Úgy érzem, nekem valahogy ott van dolgom. A komáromi gimit nagyon szerettem, sok jó helyre eljutottunk gimisként, részt vettünk például több ENSZ-modell konferencián, Budapesten. Itt diákszemmel megvitattuk az éppen aktuális témákat – s én mindig az Emberi Jogi Bizottságba jelentkeztem. Ezért is választottam a nemzetközi tanulmányok alapképzést az egyetemen. Már ekkor eldöntöttem, hogy egyszer majd a szeretetszolgálatnál szeretnék dolgozni.
Gabi: – Flóra meggyőződéses odaadással védi a gyengék és elesettek jogait. Szenvedélyesen tud harcolni, érvelni és védelmezni!
Flóra az Új Nő októberi címlapján
– Flórának van egy féltestvére, igaz?
– Igen, van egy húga. Azt tartják, hogy ők igazi testvérek! Flóra ötéves volt, amikor férjhez mentem, és hét volt, amikor megérkezett Ágika. Mindketten energiabombák, de Ágin valahogy érződik a teljes család biztonsága. Flóra mindig is visszafogottabb volt, ő valahogy máshogy teremt kapcsolatokat. Az a három év, míg egyedül voltunk vele, erős köteléket alakított ki köztünk. Most már önálló nő, a tanulmányai néha hónapokra elvitték tőlünk, de nagyon szeret itthon lenni.
Flóra: – Másodéves egyetemistaként az Erasmus-programnak köszönhetően fél évet Oslóban, fél évet Bolognában töltöttem. Azért választottam Norvégiát, mert a skandináv jóléti rendszerről szerettem volna tanulni. Érdekes tapasztalás volt: először éreztem, hogy nem tűnök ki a bőrszínem miatt. Mindenki azt hitte rólam, hogy norvég vagyok. Olaszországban az északi iparosodott és a déli tartományok közötti kontraszt érdekelt. Alapítványon keresztül kijutottam az Egyesült Államokba is, ahol részt vettem egy vezetőképző programon. Washingtonban az Atlantic Councilben dolgoztam. Ez egy politikai elemzőintézet, az alelnöknél voltam kutató gyakornok. Összefoglalókat írtam, közben első kézből szerezhettem tapasztalatot a washingtoni politikai életről. Pesten a szakkollégium tetszett: a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium tagja voltam.
Értékes közegbe csöppentem, és lett három barátnőm, akikért nagyon hálás vagyok. A koronajárvány megakasztotta az életet, de lassan el kell döntenem, hogy mire fogok szakosodni. Keresem még az utam, mint a többi hasonló korú lány.
– A szorgalmas Flórát már ismerjük! De mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
Flóra: – A zene a hobbim. Az Ableton Live zeneszerkesztő programot használom. Nagyon szeretem a zenét, furulyán és fuvolán játszom. Miután befejeztem a művészeti sulit, hiányozni kezdett a zene. Akkor arra gondoltam, milyen jó lenne, ha magam készíthetnék zenéket – és akkor megtaláltam ezt a programot. Így kerek most az életem.
Csodalány csodahajjal?
– Kiskoromban minden vasárnap „hajcsinálós” napot tartottunk. Miután megmostuk, anya odaültetett a tévé elé, és megpróbálta kifésülni a hajam. Akkoriban még nemigen tudtuk, hogyan kell vele bánni. Ezért nem szerettem a hajam (de ezzel más nő is így van, mindenki mást akar, mint ami van). Copfban vagy kontyban hordtam, mert az afrikai hajra más termékek a jók, mint az európaira. Szerencsére ezek hellyel-közzel már itt is elérhetőek. S azóta megszoktam, sőt, meg is szerettem a hajam. Most a Banana Hair Food kondicionálót használom a Garniertől, amit rajta is hagyok: így másnap is ki tudom fésülni.
– Máltán jártam először olyan fodrásznál, aki értett a hajamhoz. Egyébként hat-hét óra, mire befonják. Kiskoromban valahogy jobban elfogadtam, hogy az idegen emberek mindig megkérdezték, megfoghatják-e a hajamat? Arra gondoltam, biztosan kíváncsiak rá. Ám most, hogy felnőttem, már nem esik jól. Szerencsére most divat az afrofonás, már nem tűnök ki a hajammal.
