Van két nap az évben, mikor az élők és a holtak közti határ vékonyabbnak tűnik: a mindenszentek és a halottak napja. A temetők megtelnek látogatókkal, a mécsesek fénye pedig különleges hangulatot kölcsönöz a környéknek. De a temető nem csupán az emlékezés és a csend helye: a sírok, a nevek és a szimbólumok mind-mind történeteket őriznek – a közösségét és a családét.
„Nemcsak halottak napján kell emlékeznünk, hanem az év más napjain is!” – halljuk gyakran november eleje felé közeledve, s lássuk be: van igazság ezekben a szavakban. Hiszen elhunyt szeretteink nemcsak a temetők sírfeliratain, de családi történetekben és tradíciókban, egy-egy kedves tárgyban, receptben, sőt arcvonásainkban élnek tovább. November elseje és másodika mégis sokunk számára a fizikai megemlékezést jelenti, amikor temetőkbe látogatva tisztelettel adózunk szeretteinknek.
Morbidnak tűnhet, de már gyerekkorom óta szerettem a halottak napja misztikus hangulatát, később pedig úgy tekintettem a temetőkre és sírokra, mint időbe fagyott krónikásokra ‒ mindegyik egy történet, egy letűnt korszak őrzője, mely néha többet tud mesélni a történelemkönyveknél is.
Mesélő sírkövek
A sírfeliratok úgy tárulnak elénk, akár az anyakönyvek, s ha figyelmesen böngésszük őket, következtethetünk a helység nemzetiségi és vallási összetételére. A különböző díszítések és szimbólumok is jelentőségteljesek: néhol keresztek és angyalok jelennek meg, de fényképeket is találhatunk a sírokon, így a név mellé arc is társul. A helyi gazdasági viszonyokat és a család tehetősségét tükrözi az anyaghasználat ‒ a fa, a márvány vagy éppen a kő. A családi sírok, mauzóleumok és kripták azok a helyek, ahol generációk találkoznak, így egy kész családfa rajzolódhat ki előttünk. Szülőhelyünk, községünk sírkertjének bejárásával felfedezőutat tehetünk saját múltunkban is.
Ahány ház, annyi halál?
Szerte a világon változó a halálhoz, így a temetkezéshez és a gyászhoz való viszony. Sokan ismerik a mexikóiak színpompás halottak napi ünnepét, a Día de los Muertost, amikor az emberek vigasság közepette, humoros anekdotákkal, oltárokkal, tánccal és felvonulással emlékeznek az elhunytakra. A halálhoz fűződő jókedv és színkavalkád tőlünk teljesen idegen, hiszen Kelet-Közép-Európában a halál az élet vége, egy fájdalmas és sok esetben magányos esemény. Az utóbbi nem volt mindig így, régen az elhunytat a halottasházban ravatalozták fel, a virrasztás is ott folyt a család és az ismerősök körében.
A halál, a temetés és a gyász közösségi esemény volt: az emberek osztoztak a teendőkben és a fájdalomban, ezzel segítve egymást. A gyászolók, vagyis a „hátramaradottak” feladata volt az elhunyt méltó elbúcsúztatása és emlékének megőrzése.
Ezenkívül a gyásznak különböző kódjai voltak: fekete (bár egyes térségeken fehér) ruhát viseltek, a férfiak elhagyták a borotválkozást és a hajvágást, „megmeztelenítették” fejüket, azaz levették a kalapot. Ez idő alatt kerülni kellett a vigasságokat és a táncmulatságokat is. A gyászidő is eltérő volt: csecsemőt hat hétig, fiatal lányt és fiút hat hónapig, felnőttet pedig egy évig sirattak.
A megemlékezés és a nyughely díszítésének évenkénti megismétlődése, a halottak napja a katolikus körökben november elsejére, a protestánsoknál pedig november másodikára esik. A népszokások szerint azonban nemcsak a temetőben emlékeznek és imádkoznak, hanem odahaza is, annyi gyertyát gyújtva, ahány halottjuk van. A házat erre az alkalomra gondosan rendbe tették, az imádkozás kezdetét pedig harangszó jelezte. Sokan úgy vélték, az ima ideje alatt és éjszaka hazalátogatnak az elhunytak, ezért sót és vizet raktak ki nekik az ablakba.
A halált régen az élet részének tekintették, hiszen az is: megszületünk, majd távozunk. Manapság azonban tabu övezi, kevésbé beszélnek róla nyíltan, így a feldolgozása is nehezebb. Pedig mi sem természetesebb, mint a fájdalom, melyet egy szerettünk elvesztésekor érzünk! Tudták ezt jól régen is, mikor egy egész közösség osztozott a gyászban – így vált a rokonság, szomszédság, ismeretségi kör egy biztonságos védőhálóvá.
A halál építészete
A temetkezési szokások közül a legelterjedtebb a földbe temetés és a hamvasztás. De ha belegondolunk, számos olyan ismert síremlék van, amely nem a hagyományos temetkezés módjait tükrözi. Ilyenek elsősorban a piramisok, a fáraók sírhelyei, de ide tartoznak még a mauzóleumok, melyek az előkelőségek és az arisztokrácia nyughelyei. Vannak úgynevezett osszáriumok (csontházak) is, ahol a helyhiány miatt tömegesen tárolnak csontokat (mint például a csehországi sedleci osszárium). A temetőkápolnák az ima és az emlékezés színterei a közösség szívében, az árkádos sírok pedig a reneszánsz és a barokk sírművészetet ötvözik. A parkosított temetők a 19. században jelentek meg a romantika elterjedésével. Ilyen értelemben a temetőkben nemcsak a történelem, hanem a művészet és a tájépítészet is találkozik.
A hamvasztásnak ezzel szemben két formáját különböztetik meg: a régi idők óta létező hagyományos elégetést, mely sok helyen ősi rítusokhoz kötődik, valamint a 19. századtól megjelenő „nagyüzemi” hamvasztást. Habár a „nagyüzemi” kifejezés morbidnak és hátborzongatónak tűnhet, mégis számos érdekességet rejt: gondolata az ipari forradalom idején merült fel először, felvetője pedig nem más volt, mint Jacob Grimm német nyelvész és irodalomtudós (a Grimm-mesék gyűjtője).
A Magyar Királyság területén az első krematórium Zsolna városában épült 1915-ben. Habár kezdetben a katolikus egyház igen erősen tiltakozott a test elégetése ellen, ma már nincs akadálya, viszont hithű muszlim és zsidó vallású ezt nem kérheti.
A hamvak kezelésének sok módja van, az elszórástól kezdve az otthoni megőrzésig. Sőt, 1998 óta a tehetősebbek még az űrbe is juttathatják szeretteik vagy később akár saját hamvaikat.
Temetővándorlók és temetőturizmus
A közösségi médiában felfigyelhetünk egy érdekes jelenségre: vannak olyan influenszerek, akik temetőket keresnek fel, fotózzák azokat, és a sírok mögött rejlő történeteket kutatják. Ők a temetővándorlók, akik nem történészek, hanem modern zarándokok, esztétikai és spirituális felfedezők. Bejegyzéseikből számos érdekességet tudhatunk meg különböző korokról és szimbólumokról. Számukra temetőbe járni olyan, mint másnak kirándulni – csak ők az erdő helyett a sírkerteket választják.
De a turisták is előszeretettel keresnek fel híres temetőket, mint például a párizsi Père Lachaise-t, a bécsi Zentralfriedhofot vagy a budapesti Farkasréti temetőt. Itt esetenként a rajongók leróhatják kegyeletüket elhunyt bálványuk előtt – legyen az egy híres rocksztár vagy egy neves művész. A temetők ilyen szempontból nem elfeledett, mohával benőtt, kísérteties helyek, hanem nagyon is élő és mesélő közegek, ahol minden síremlék múltat és identitást őriz.
A jövő temetkezése
Manapság, mikor a fejlődés hétmérföldes csizmát húzott, joggal gondolkodhatunk azon, hogy vajon mi a temetkezés jövője. Ha eljön az idő, egy online adatbázisban kötünk ki, ahonnan később akár le is tölthetnek minket? Elég lesz csak egy emlékoldal a közösségi médiában, ahol halottak napján a szeretteink egy gyertya emojit kommentelnek a képünk alá?
Sok helyen olvastam, hogy Amerikában már vita tárgyát képezi, hogy szabad-e az emberi testet a földbe temetni, mikor az már különböző vegyi anyagokkal szennyezett. A „zöld temetők”, azaz természetes parkok már egy kellemesebb elgondolást nyújtanak, és az is előfordulhat, hogy a sírköveken a név és születési-halálozási dátum mellett egy QR-kód is megjelenik majd, amellyel az emberek rákereshetnek az elhunyt személyre. Ettől nem állunk annyira távol, sok helyen a temetők már digitalizálva vannak, és különböző adatok segítségével az ismerősök és a családtagok megkereshetik az elhunyt sírhelyét – ez hasznos és praktikus, segít eligazodni a sírkertekben.
A kérdés az, hogy kell-e a jövőben a fizikai hely az emlékezéshez – vagy elég a digitális tér? Ez csupán az emberek hozzáállásán és a jövő morálján múlik.
Az emlékezés lángja
A temetők nem a halálról szólnak, hanem az életről mesélnek. A november a fény és az emlékezés időszaka – ez utóbbipedig a legélőbb és legemberibb cselekedet. Mindenszentekkor, halottak napján vagy bármikor, amikor gyertyát gyújtunk azokért, akik már nincsenek köztünk, jusson eszünkbe, hogy a gyertyánk fényét soha nem a sötétség győzi le – hanem a feledés.
