„Renoir valószínűleg az egyetlen festő, aki soha nem festett szomorú képet.” (Octave Mirabeau)
Auguste Renoir (1841-1919) egyszerű kézműves családból származott. Tehetségét korán felfedezik. Hosszú ideig Monet-hoz áll közel, később felfedezi a sötét színeket, majd elkezdődik „fanyar” korszaka: vonalai ekkor élesebbé válnak, színei pedig savanyúvá és hideggé. Egy idő múlva megtalálja saját stílusát. Az impresszionisták azon kevesei közé tartozik, akiknek képeit már életében keresték és megrendelték – igazán elismertté azonban csak halála után vált.
Képein az egyszerű boldogságot – és az ifjúság álmait fejezi ki. Szenvedélyesen szerette a fiatalokat, gyermekkoruktól egészen felnőtté válásukig. Szerette a nőket is: a kislányokat, a fiatal lányokat, a „kifutólányokat”, a telt parasztlányokat vagy a polgári nagyasszonyokat egyaránt. Női aktjait egészen sajátos gyönyörűséggel és lelkesedéssel festi.
Képes volt érzékeltetni a fény és a nap játékát az élettől remegő testeken, amelyek víztől harmatosak, vagy gyöngyházfényben, szivárványszínekben, rózsaszínben, aranyban, majd pályafutása vége felé narancsszínben és vöröses árnyalatokban ragyognak a napsugarakban; kezdetben karcsúak, végül testesek, érzékiek, de sohasem szemérmetlenek.
„Azokat a képeket szeretem – mondta egyik barátjának –, amelyek láttán elfog a vágy, hogy sétálgathassak bennük, nevezetesen, ha tájképről van szó, vagy – ha egy szép nőalakot ábrázol – szeretném végigjártatni a kezem a mellén vagy a hátán.”
Egy másik alkalommal kijelenti: „Szerintem egy képnek kellemesnek, vidámnak és szépnek kell lennie! Elég szomorú dolog van az életben ahhoz, hogy mi is rondaságokat gyártsunk.” E mondata pedig ma is aktuális: „Tudom, nehéz elfogadni, hogy egy festmény egészen nagyszerű lehet, miközben mégis boldogságot sugároz.”
És mi más sugározhatna nagyobb örömet, mint a tánc? Renoir többször is megfesti ezt a témát. A Táncmulatság Bougival-ban (képünkön) című festményen barátait ábrázolja. (Renoir gyakran festette le barátait, jó néhány képe csoportportrénak is felfogható). A nő ruhája szinte örvénylik, a fehér perkált piros szín határolja. A férfi ráhajol a nőre, aki finoman elhajlik előle. Látszik, mindketten jól érzik magukat – az egész képről árad a boldog, természetes, mégis visszafogott öröm. A női szépség érintetlen maradt.
Renoir boldog ember volt. Három komolyabb kapcsolatáról tudunk. Majd 50 évesen veszi el a nála jóval fiatalabb Aline Charigot-ot, aki három gyermeket szül neki: Pierre-t, Jeant és Claude-ot. (Apjuk művészi hajlamait leginkább a középső fiú, Jean örökli: világviszonylatban is az egyik legnagyobb filmrendezőnek számított.)
Az idősödő festőt részleges paralízis és reuma kínozza. Mégsem tölt el egyetlen napot sem festés nélkül: mikor már félig lebénul, az ecsetet hozzákötözteti a kezéhez. Halála előtt néhány órával még elkéri ecseteit és festékeit, majd mikor visszaadja azokat, így sóhajt fel: „Most már értem.”
