Ugyan mi lehet az oka, hogy a párok ma már nem akarják feltétlenül holtomiglan-holtodiglannal megpecsételni kapcsolatukat? Mi más, mint az a kiábrándító gondolat, hogy mi van, ha nem ő az Igazi, és menet közben sokkal jobb partira találok.

Ugye, ismerős a helyzet?
Egy harmincas nőnek nagyjából tíz év együttélés után (lehet, hogy a trónörökös is megszületett már) végre bekötik a fejét. Barátok és barátnők buliznak együtt a lakodalomban. Repül a menyasszonyi csokor, és pont az a barátnő kapja el, aki már évekkel ezelőtt összecuccolt a barátjával. És szintén hosszú évek óta arra vár (eleddig hiába), hogy szép kedvese végre „nyilatkozzon”. Vagyis kérje meg a kezét! A férfi, meglátva párja kezében a csokrot, ennyit szól: „Csak nem gondolod, hogy valaha is megnősülök?! Te is tudod, hogy ezt nem nekünk találták ki. És különben is, a témát már megbeszéltük.“ A nagy öröm, hogy sikerült elkapni a menyasszonyi csokrot, egyszerre veszekedésbe csap át. Aztán vagy szakítanak, vagy nem, de semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt volt. 

felelosig-indito01.jpg

Mit lehet tenni?
Két fiatal gondtalan, kötöttségek nélküli együttéléséből általában sosem lesz házasság. Amíg mindketten diákok, minden csodálatos: utazgatnak a nagyvilágban, álmokat szőnek, és egyikük sem akarja véglegesen elkötelezni magát. De hiába: ami az egyik félnek megfelelt, azt a másik fél érzelmileg már meghaladta. Családot, biztonságot szeretne, de kedvese semmi stabilról nem akar hallani. Neki tökéletesen megfelel így, lazán ... Most összetartozunk, de ki tudja, mit hoz még az élet... Mennyi szép pár van, amelyek vidáman buliznak együtt, látszólag jól élnek, de kegyetlenül összevesznek, amint a közös jövő kerül szóba.

Kapunyitási pánik
A fiatalok rettegése a felelősségvállalástól kihat az élet minden területére. A legegyszerűbb megoldás, ha úgy gondolják, hogy nekik sosem kell igazán felnőni, és az örök gyermekkor (kamaszkor) ürügyén egyik napról a másikra élik életüket. A kapuzárási pánikot, amikor az őszülő pasi hajlamos megzavarodni, és azt hiszi, hogy egy jóval fiatalabb plázacica mellett ő is megfiatalodhat, talán nem kell bemutatni. Létezik azonban egy úgynevezett kapunyitási pánik is, ahogy angolul nevezik: a quarterlife crisis. Éppen azt a korosztályt érinti, amelyik még az élet kapujában áll, és fél bármibe belekezdeni, nehogy egy rossz döntéssel az egész életét elrontsa. Ezért ezek a fiatal emberek inkább megmaradnak a bevált szerepükben, és nem kezdenek felnőttéletet élni. Ez a korosztály a régi időkben aktívan házasodott, mert a kapunyitási pánik a 21-35 évesek problémája. Ők azok, akik félnek kirepülni a családi fészekből, úgy érzik, alkalmatlanok a rendszeres munkavállalásra, a családalapításról már nem is beszélve. Ezek az emberek félnek az önálló élettől. Mottójuk: „Azért dolgozom, hogy éljek, és nem azért élek, hogy dolgozzak!“ Amíg a mamahotelben laknak, vagy egy hűséges barátnőre (barátra) támaszkodnak, addig ezt gond nélkül meg is tehetik. 

web-bannerek-hirlevel-02_2.jpg

A szinglilét gyönyörei és gyötrelmei
„Szabad nő vagyok, azzal kelek, fekszek, akivel jólesik, jól érzem magam. Úgy élek, ahogy a haverok is élnek körülöttem, csak én „nőből” vagyok. Aggaszt persze, hogy mi lesz, ha elszáll felettem az idő, és senkinek sem fogok majd kelleni. De minden éremnek két oldala van: lehet, hogy éppen most találok az igazira, és pont azért, mert szabad vagyok, mint a madár! Nem vagyok lekötve, s ez fontos momentum, mert mindig nyitott szemmel járok, s mindig én választok. Minden hétvégén buli, hátha rátalálok álmaim férfijára.”
Egy idő után vaknak kell ahhoz lenni, hogy ne lássuk, hogy mindig csak ugyanaz a történet ismétlődik meg: amelyik pasi tetszik a nőnek, és az kimutatja, hogy a nőci is tetszik neki, az bármelyik másik nőnek is szívesen teszi a szépet a bárban, szóval eléggé csapodár. Amelyik meg nem érdekes, azt nagyon nehéz finoman továbbküldeni. 
Aztán ott vannak a majdnem jó pasik, a kicsit kopasz, túl csendes, túl vicces férfiak, akik hajszál híján meg is felelnének a célnak, ha az a fránya szikra meglenne a kapcsolatban, de nincs. A ma emberének hatalmas káosz van a lelkében. Ha valaki azelőtt családot akart alapítani, rendes munkahelyet keresett magának, hogy meg tudja teremteni az anyagi bázist. Megnősült, és gyerekei születtek, mert ez volt az élet rendje. Ma már a férfiak nem törik magukat azért, hogy egy nőnek anyagi és lelki biztonságot nyújtsanak, hiszen a szex ingyen van (az antibébi-tabletta forradalma ezt hozta a pasiknak). A szabados életnek nincs konzekvenciája! A pasik gyerekekre sem vágynak, legfeljebb idősebb korban – de akkor majd egy jóval fiatalabb nőt választanak maguk mellé. 

 

Régen a házasság előtti nemi élet tabu volt. Ha mégis megtörtént a dolog, a lány előbb-utóbb teherbe esett, s annál nagyobb szégyen nem létezett. Minden pasi álma, ugye, hogy állandó nője legyen, akivel bármikor lefekhet. A régi korokban ehhez meg kellett házasodni. Az antibébi-tabletta feltalálásával a szexnek nincs következménye – a férfinak nem kell érte (szabadsága feladásával) fizetni

 

A túl nagy szabadság
Vajon mikor fogja ki a szelet életük vígan sikló hajójának vitorlájából a kötöttségektől, a felelősségtől való félelem? Honnan a bizonytalanság, amikor egy új randi előtt állnak, miért félnek összeköltözni a kedvesükkel, miért nem mernek rábólintani az esküvőre? Ez a szabadság szomorúsága: amikor számtalan lehetőség közül választhatunk, de a helyes választás felelőssége egyedül a miénk. A ma emberének megnehezíti az életét a hihetetlen belső magány – és az ebből fakadó szorongás. A régi szabályok elavultak, megkoptak, a kínálat hatalmas (sohasem volt annyi facér férfi és nő, aki „hajlandó”, mint most). De jaj: a döntés felelőssége csakis a mi vállunkat terheli, s ez teszi olyan nehézzé az egészet! Jól választok, ha egyszer választok?! Mi van, ha a következő sarkon jön még egy jobb, szebb, boldogítóbb Valaki?!
S ez az élet minden színterére érvényes, de hatványozott hatása van az emberi kapcsolatok területére. Eva Illouz szociológus ezt a megállapítást egy olyan példával illusztrálja, amit mindenki könnyen megérthet. Képzeljük csak el, hogy egy étteremben ebédelünk, és a több mint harmincfajta étel közül kedvünkre választhatunk. Elbizonytalanodunk. Tény, hogy öt-tíz étel közül sokkal könnyebb választani. Eva, nő létére, nem támogatja a férfi-női egyenjogúság olyan megnyilvánulását, ami semmibe veszi a hagyományos szerepeket. Hiszen a hagyományos férfi- és női szerep egymást kiegészítve adja meg a család stabilitásának alapját. Ráadásul megálljt parancsol, ha kaméleonszerűen, a kor divatjának, hangulatának megfelelően, állandóan változnánk, olyan szerepeket alakítva, amikhez valójában semmi közünk.
A kötöttségektől való félelemnek kétféle oka lehet. Az egyik: a rossz tapasztalat, egy katasztrofálisan rossz vagy kegyetlenül véget ért kapcsolat nyomán. A másik: a pocsék önértékelés, amikor a nő mindig mások véleményére, megerősítésre vár, ahelyett, hogy önállóan döntene. Ilyenkor előfordul az is, hogy saját tehetetlensége bizonyítékát látja abban is, ha elhagyják őt, mert meg van róla győződve, hogy ő csak ezt – ennyit – kaphat az élettől.

 

A nem házasodók igazából azt mondják ki: lehet, hogy van még jobb, kivárok (még jobb nő, még jobb pasi, még jobb élet)

 

Ami nem öl meg, az megerősít
Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a kellően elhallgatott, szőnyeg alá söpört probléma már nem is létezik. A pasi a nyakát behúzva kivárja, hogy elcsituljanak az indulatok, és reméli, barátnője többé nem hozza fel a „házasság” témáját (leplet rá!). A nő elcsitul, nem akar veszekedni, már-már magát is meggyőzi, hogy „papír nélkül” jól megvannak. De vigyázat! Ez csak a vihar előtti csend, bármeddig tartson is. A bomba egyszer robbanni fog! A pasi attól fél, hogy a kapcsolat egyszer csak börtönné válik – miközben az is kiderül, hogy ő alkalmatlan a családfő szerepére. A nő attól fél, hogy ez most már mindig így lesz, azt kérdezgeti, hogy neki miért nincs joga a nagyobb boldogsághoz – de közben retteg, hogy semmije sem marad, ha meggondolatlanul ezt a kis boldogságot is feladja. Nem a szerelem, hanem ez a közös szorongás lesz köztük az összetartó kapocs! A pasi ráadásul azt is tudja, hogy egy erős, határozott nő alaposan gatyába rázná, irányt adna keszekusza életének – de ő éppen ettől fél a legjobban. Marad tehát a könnyen megtörhető akaratú, megszokott kedvese mellett. Van egy régi mondás: „Ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz fel!“ Nos, az a „szekér“ ma már könnyen felvesz, csak el nem vesz (feleségül). Bármennyire fáj az igazság, nem árt szembenézni vele. Ne rohanjanak ajtóstul a házba, adjanak maguknak egy kis haladékot: „Ha három (öt) év múlva is együtt leszünk, akkor összeházasodunk, vagy elválnak útjaink.“ Ultimátumnak hangzik, de szükség van rá, mert senki sem élhet állandó bizonytalanságban.

A kisördög mégsem hagy nyugodni: mi van, ha a dezertálás vagy a kilépés az éppen hogy csak működő kapcsolatból totális egyedüllétet eredményez? S még ilyen pasit sem találunk, mint az eddigi „felejó, felerossz” volt? Ezt is bele kell kalkulálni. Nem árt arra is gondolni, hogy sosem lesz igazi az olyan párkapcsolat, amelyikben valamelyik fél szorong. Az ilyen félelem aztán sokféleképpen megnyilvánulhat, bizony hűtlenségben is. Jobb szembenézni az igazsággal, és kilépni az ingatag viszonyból. Persze nem spórolhatjuk meg a fájdalmat, de ne feledjük, ettől leszünk erősebbek! És ha eljön az ideje, nyitottak egy őszintébb szerelemre...

Varga Klára

web-bannerek-hirlevel-01_0.jpg